II. A demokrácia válsága

Lehet, hogy a demokrácia az emberek hatalommal való felruházására irányuló nagyszerű eszmeként indult, azonban 150 évnyi gyakorlati próba alapján már vannak eredményei, és azok nem pozitívak. Ma már tisztán látszik, hogy a demokrácia nem felszabadító erő, hanem zsarnoki. A nyugati demokráciák a szocialista országok útját követve stagnáló, korrupt, elnyomó és bürokratikus országokká váltak. Ahogy az előbbiekben megpróbáltuk bemutatni, ez nem a demokratikus eszme elferdítése miatt lett így, hanem mert az alapvetően kollektivista.

Ha tudni szeretnénk, valójában hogyan is működik a demokrácia, vegyük a következő példát. Jórgosz Papandréu, a görög szocialista politikus 2009-ben a görög választásokat azzal az egyszerű jelmondattal nyerte meg, hogy VAN PÉNZ! Konzervatív ellenfelei csökkentették a közszolgák bérét és más állami kiadásokból is lefaragtak. Papandréu azt állította, hogy erre nem volt szükség. „Lefta ipárhoun” hangzott a csatakiáltása – van pénz. Ezzel könnyedén megnyerte a választásokat. A valóságban persze nem volt pénz – pontosabban azt az Európai Unió más országainak adófizetői biztosították. A többségnek azonban mindig igaza van a demokráciában, és ha felfedezik, hogy megszavazhatják maguknak a gazdagságot, akkor meg is teszik. Naivitás volna mást várnunk.

A görög példa azt is mutatja, hogy az emberek a demokráciában szinte magától értetődő módon fordulnak az államhoz segítségért. A demokratikus hatalom az állam uralmát jelenti. Emiatt az emberek folyamatosan követeléseket támasztanak az állammal szemben. Egyre jobban függenek az államtól, hogy az megoldja a problémáikat és gondoskodjék róluk. Bármilyen problémával szembesülnek, a kormánytól várják a megoldást. Túlsúly, kábítószer-fogyasztás, munkanélküliség, tanárhiány, az ápolószemélyzet hiánya, a múzeumlátogatások visszaesése, akármi, az államnak valamit tennie kell. Bármi történjék – tűz egy színházban, légi katasztrófa, kocsmai verekedés – az államra várnak, hogy megkeresse a bűnösöket és gondoskodjon arról, hogy többé ilyen ne fordulhasson elő. Ha elvesztik az állásukat, az államtól várják, hogy az „új munkahelyeket teremtsen”. Ha felmegy a benzin ára, a kormányra néznek, hogy tegyen már valamit. A Youtube-on van egy videó, amelyben egy interjú látható egy asszonnyal, aki éppen Obama elnök beszédét hallgatta meg és szinte sír az örömtől. „Többé nem kell aggódnom, hogy tudok-e benzint venni az autómba és hogy tudom-e fizetni a törlesztőrészleteket!” Ilyen gondolkodásmódot szül a demokrácia.

A politikusok pedig örömmel hajlandóak teljesíteni az emberek követeléseit. Olyanok mint a közmondásos kalapácsos ember, aki mindent szögnek lát, amit a kalapácsával beverhet. Hasonlóképpen a politikusok is a társadalom összes problémájának a megoldójaként látják magukat. Végül is ezért választják meg őket. Megígérik, hogy „munkahelyeket teremtenek”, csökkentik a hitelkamatokat, növelik a vásárlóerőt, a legszegényebbek számára is biztosítják a saját otthonhoz való jutás lehetőségét, javítják az oktatás színvonalát, a gyermekeink részére játszótereket és sportpályákat építenek, gondoskodnak az összes termék és munkahely biztonságáról, mindenkinek jó és megfizethető egészségügyi ellátást biztosítanak, az utakról eltüntetik a forgalmi dugókat, az utcákról pedig a bűnözést és a vandalizmust, megvédik „nemzeti” érdekeinket a világban, az egész Földön betartatják a „nemzetközi törvényeket”, támogatják az emancipációt és mindenhol küzdenek a diszkrimináció ellen, gondoskodnak az élelmiszerek biztonságáról és a vizek tisztaságáról, „megmentik a klímát”, elérik, hogy a mi országunk legyen a legtisztább, legzöldebb és leginnovatívabb a világon és felszámolják az éhezést az egész Földön. Teljesítik összes álmunkat és kívánságunkat, védelmeznek minket a bölcsőtől a sírig, gondoskodnak róla, hogy kora reggeltől késő estig boldogok és elégedettek legyünk – és persze csökkentik a kiadásokat és az adókat.

A demokrácia ilyen álmokból épül fel.


A demokrácia bűnei

Nyilvánvaló, hogy a valóságban ez persze nem működhet. Az állam nem tudja mindezt megvalósítani. A politikusok végső soron csak azt tehetik, amit tudnak:

  1. A problémákat pénzzel próbálják orvosolni.

  2. Új szabályozásokat vezetnek be.

  3. Bizottságokat állítanak fel a szabályaik megvalósításának felügyeletére.

Ennél többet politikusként tényleg nem tehetnek. Még a tevékenységük közben keletkező számlákat sem tudják fizetni, az is az adófizetőkre vár.

A rendszer következményeit mindennap tapasztalhatjuk a környezetünkben:

Bürokrácia. A demokrácia mindenhol hatalmas bürokrácia kialakulásához vezetett, amelyik a neki tetsző módon uralkodik felettünk. Mivel az állam részei, jól le tudják magukat védeni a gazdaság kemény realitásaival szemben, amelyekkel viszont mindenki másnak meg kell küzdenie. A hivatalok nem mehetnek csődbe, a bürokratákat nem nagyon bocsájtják el, és ritkán kerülnek összeütközésbe a törvénnyel, hiszen ők maguk a törvény. Ugyanakkor a szabályaikkal hatalmas terheket rónak mindannyiunkra. A vállalkozások indítását mindenhol hátráltatja és akadályozza a rájuk vonatkozó törvények sokasága és a bürokratikus költségek. A már működő vállalkozásokra is ránehezedik a bürokrácia súlya. A Wikipédia cikke a szabályozások éves költségeit az Egyesült Államokban 1,75 billió dollárra teszi a Small Business Administration1 – persze egy állami szerv – adatai alapján. Ennek a rendszernek a hátrányait leginkább a szegények és az alacsony képzettségűek érzik meg: nem találnak munkát, mivel a minimálbér és a munkaerő költségeit növelő egyéb törvények miatt túl sokba kerülne az alkalmazásuk. Saját vállalkozás beindítása is rendkívül nehéz a számukra, mivel nem tudják megtalálni az utat a bürokrácia útvesztőiben.

Élősködés. A bürokraták és a politikusok mellett van még egy csoport, akik nagyon is jól élnek a demokratikus rendszerben: az olyan vállalatok és intézmények vezetői, amelyek létüket az állam bőkezűségének vagy különleges kiváltságaiknak köszönhetik. Gondoljunk a hadiipari vállalatok vezetőire, vagy a Federal Reserve által megsegített bankok és pénzügyi intézmények igazgatóira. Rajtuk kívül gondolhatunk a „támogatott területeken” – a kulturális intézményekben, a köztévében, a segélyszervezetekben, a környezetvédelmi szervezetekben, stb. – dolgozókra – hogy a „nemzetközi intézmények” névvel illetett cirkuszról ne is tegyünk említést. Ezek közül az emberek közül sokaknak jól fizető állásuk van, amit az állammal és az állami hivatalokkal ápolt közeli kapcsolatuknak köszönhetnek. Ez az intézményesített élősködés egy formája, amelynek fennmaradását a demokratikus rendszer segíti elő.

Nagyzási hóbort. A társadalom megváltoztatására tett kísérleteik kudarca miatt a kormányok rendszeresen hatalmas beruházásokat indítanak egy-egy halódó ipari szektor megmentése vagy valamely más nemes cél megvalósítása érdekében. Ezekkel kivétel nélkül csak növelik a problémákat és mindig többe kerülnek, mint eredetileg tervezték. Gondoljunk csak az oktatási rendszer vagy az egészségügy reformjaira, az infrastrukturális fejlesztésekre vagy a nyilvánvalóan veszteséges voltuk ellenére fenntartott energiaipari projektekre, mint az etanol program az Egyesült Államokban vagy a tengeri szélerőművek az Európai Unióban. A háborúkat is tekinthetjük az állam által végrehajtott „közberuházásnak”, amellyel elterelik a figyelmet a hazai problémákról, növelik a kormány támogatottságát, a létminimum alatt élőknek munkát adnak és hatalmas haszonhoz juttatják a kormányhoz közeli vállalatokat, amelyek hálából majd pénzelik a politikusok választási kampányát vagy munkahelyet biztosítanak nekik, ha kikerülnek a hatalomból. (Talán szükségtelen említeni, hogy maguk a politikusok sosem harcolnak az általuk indított háborúkban.)

A jóléti intézkedések túlburjánzása. A szegénység és az egyenlőtlenség elleni küzdelemmel megbízott politikusok természetes módon szent kötelességüknek érzik, hogy folyton újabb és újabb jóléti intézkedéseket vezessenek be (és a finanszírozásukhoz persze új adókat is). Ez nem csak a saját érdeküket szolgálja, hanem az intézkedést megvalósító bürokratákét is. A legtöbb demokratikus országban az állami kiadások jelentős részét fordítják a jóléti programokra. Nagy-Britanniában a költségvetés harmadát teszik ki a a jóléti kiadások. Olaszországban és Franciaországban ez a szám a 40 százalékot közelíti.2 Sok társadalmi szervezetnek (például a szakszervezeteknek, a nyugdíjalapoknak, az állami munkaügyi hivataloknak) érdekükben áll a jóléti állam fenntartása és növelése. A demokratikus állam működésére jellemző, hogy nem kínál választási lehetőségeket és nem köt szerződést a polgárokkal. Mindenkinek kötelező magas munkanélküliségi és társadalombiztosítási járulékot fizetnie, de senki sem tudja, hogy ezért milyen juttatásban részesülhet a későbbiek során. A pénzt, amit befizetnek, valójában már el is költötte az állam. A társadalombiztosítás közeljövőben várható összeomlása az ilyenfajta tékozlás legszörnyűbb példája. És, ha egyáltalán szükséges felhívnunk erre a figyelmet, a jóléti juttatásokat nem csak a „hátrányos helyzetűek” kapják. Sok ilyen pénzt kapnak a gazdagok, mint például az Egyesült Államokban a 700 milliárd dollár körüli összegből megmentett bankok (amely összegből a vezetők tekintélyes bónuszokat osztogattak saját magunknak).

Társadalomellenes viselkedés és bűnözés. A demokratikus jóléti állam ösztönzi a felelőtlen és társadalomellenes viselkedést. Egy szabad társadalomban a rosszul viselkedő, ígéreteit nem megtartó vagy a többiekre tekintet nélkül élő emberek nem számíthatnak a barátaik, a szomszédaik és a családjuk segítségére. A jóléti állam azonban ezt mondja nekik: ha többé senki sem akar neked segíteni, majd mi segítünk! Így az embereket jutalmazzák a társadalomellenes viselkedésért. Mivel hozzászoknak, hogy az állam minden szükségletükről gondoskodik, a potyázók gondolkodásmódját teszik magukévá, akik nem akarnak megdolgozni a pénzükért. A helyzetet súlyosbítják a szigorú munkaügyi (valamint a diszkrimináció-ellenes) törvények, amelyek a munkáltatók számára megnehezítik a nem megfelelően teljesítők elbocsájtását. Hasonlóképpen az állami szabályozások miatt szinte lehetetlen kicsapni a rosszul viselkedő vagy nem teljesítő diákokat és tanárokat. A lakónegyedekben nagyon nehéz megszabadulni a többieket zavaró szomszédoktól. Az éjszakai szórakozóhelyek nem tagadhatják meg a belépést az illetlenül viselkedő csoportoktól a diszkrimináció-ellenes törvények miatt. A helyzetet tovább rontandó az állam gyakran indít költséges segélyprogramokat a társadalomellenes csoportok, például a futballhuligánok számára. Így a bűnözést díjazzák és bátorítják.

A demokráciában a politikusokat leginkább az újraválasztásuk érdekli. Ezért a látókörük általában nem terjed túl a következő választásokig hátralévő időn.

Alacsony színvonal, a középszerűség diadala. Mivel egy társadalomban a többség mindig szegényebb, mint a sikeresebb és tehetségesebb emberek, a politikusokra elkerülhetetlenül nyomás nehezedik a vagyon újraelosztására – hogy elvegyenek a gazdagoktól és odaadják a szegényeknek. Ezért az üzleti sikert és a kiválóságot a progresszív (sávos) adókkal büntetik. Így a demokráciában a népesség elbutul és a kulturális színvonal csökken. Ahol a többség uralkodik, ott az átlagos lesz a nívó.

Az elégedetlenség kultúrája. A demokráciában a magánjellegű nézeteltérésekből egyre-másra társadalmi ellentét lesz. Ez azért van így, mert az állam beleszól minden személyes és társadalmi kapcsolatba. Bármi rossz történjék valahol, legyen az egy rosszul működő iskola vagy egy helyi zavargás, nemzeti (vagy akár nemzetközi) méretű problémává terebélyesedik, amire a politikusoknak megoldást kell találniuk. Mindenki késztetve és bátorítva érzi magát, hogy saját világnézetét ráerőltesse a többiekre. A magukat sértettnek érző csoportok blokádot állítanak, tiltakozást szerveznek vagy sztrájkba kezdenek. Ez megteremti az állandó elégedetlenség és csalódottság légkörét.

A demokráciában a magánjellegű nézeteltérésekből egyre-másra társadalmi ellentét lesz. Ez azért van így, mert az állam beleszól minden személyes és társadalmi kapcsolatba.

Rövid távú gondolkodás. A demokráciában a politikusokat leginkább az újraválasztásuk érdekli. Ezért a látókörük általában nem terjed túl a következő választásokig hátralévő időn. Emellett a demokratikus úton megválasztott politikusok nem a saját erőforrásaikat használják, hanem olyanokat, amelyek felett csupán ideiglenesen rendelkeznek. Más emberek pénzét költik. Emiatt nem kell ügyelniük, mit tesznek és nem kell a jövőre gondolniuk. Ezért a demokráciában a rövid távú intézkedések a jellemzők. Az egyik korábbi holland társadalompolitikai miniszter mondta: „A politikai vezetőknek úgy kellene kormányozniuk, mintha többé nem lennének választások. Így hosszabb távra tudnának előre tekinteni.” Persze pont ez az, amit nem tudnak. Fareed Zakaria amerikai író egyszer így nyilatkozott: „Úgy gondolom, a nyugati világban igazi válsággal nézünk szembe. Látszik, hogy a nyugati társadalmakban alapvetően képtelenek vagyunk rövid távú nehézségekkel szembenézni, még ha hosszabb távon nyerhetnénk is vele. Ha a kormány bármilyen megszorítást helyez kilátásba, azonnal fellázadnak ellene, és a lázadás szinte mindig sikeres is.” Ez senkit sem lephet meg, ha figyelembe vesszük, hogy az embereket a demokrácia potyázó életmódra készteti, a politikusok pedig, mivel csak ideiglenesen vannak hatalmon, sokkal inkább bérlők módjára, semmit tulajdonosként viselkednek. Ha valaki csak bérel valamit, akkor sokkal kevésbé hajlamos vigyázni rá és előre gondolkodni, mint tulajdonosként tenné.


Miért lesz minden egyre rosszabb?

Az emberek elméletileg szavazhatnának más, kevésbé bürokratikus és pazarló rendszerre is. A gyakorlatban ez nem valószínű, hogy megtörténhet, mert túl sokaknak fűződik anyagi érdekük a rendszer fenntartásához. És ahogy az állam mérete lassan nő, úgy ennek a csoportnak is bővül a létszáma. Ahogy Ludwig von Mises, a nagy osztrák közgazdász rámutatott, elsősorban a bürokrácia áll ellen foggal-körömmel minden változásnak. „A bürokrata nem pusztán állami alkalmazott”, írta Mises. „Demokrácia esetében emellett szavazó is, így része a hatalomnak, ami a munkaadója. Különleges helyzetben van: egyszerre munkáltató és alkalmazott. Alkalmazottként való anyagi érdekét pedig munkaadókénti érdeke fölé helyezi, hiszen a közpénzekből sokkal nagyobb mértékben részesül, mint ahogy azokhoz hozzájárul. Ez a kettős kapcsolat annál fontosabbá válik, minél több embert foglalkoztat az állam. A bürokrata szavazóként sokkal inkább a saját fizetésének az emelését részesíti előnyben mint a költségvetés egyensúlyát. Fő szempontja, hogy a bérlista számai minél kövérebbek legyenek. ”

Az állam mások pénzét költi másokra. Így nem számít neki sem a minőség, sem az összeg nagysága.

A közgazdász Milton Friedman négy fő fajtáját különítette el a pénz költésének. Az első az, amikor a saját pénzünket saját magunkra költjük. Ekkor fontos szempont a minőség és a hatékonyság. A magánszférában általában ilyen jellegű pénzköltés folyik. A másik fajta az, amikor a saját pénzünket másra költjük, például meghívunk valakit vacsorára. A kifizetett összeg nagysága fontos, de a minőség már kevésbé. A harmadik fajta költés során más pénzét költjük saját magunkra, például amikor a munkahelyünk pénzén vacsorázunk. Ilyenkor kevéssé fontos takarékosság, de igyekszünk minél jobb minőséget találni. A negyedik fajta esetén pedig más pénzét költjük másra. Ekkor sem a minőség sem az összeg nem túl fontos. Az állam általában így költi el az adóbevételeit.

A politikusokat ritkán vonják felelősségre az általuk megvalósított intézkedésekért és ez hosszú távon káros. A jó szándékaikért és a programjaik kezdeti pozitív eredményeiért learatják a dicsőséget. A hosszú távú negatív következményekkel (például a felhalmozott adósság visszafizetésének terheivel) már utódaik szembesülnek. Ennek megfelelően a politikusokat semmi sem ösztönzi olyan programok megvalósítására, amelyek csak a hatalomból való kikerülésük után hoznak eredményeket, mert akkor azokat a jövőbeli vezetők javára írják.

Így a demokratikus kormányok mindig több pénzt költenek, mint amennyit beszednek. Ezt a problémát az adók emelésével próbálják megoldani, vagy, ami még jobb – hiszen az adókat az adófizetők zokon veszik –, kölcsön vesznek pénzt vagy nyomtatnak még. (Vegyük észre, hogy bizonyos kedvelt bankoktól vesznek fel általában hitelt, amelyeket azután megmentenek, ha már túlzottan sok a kintlévőségük.) A költségvetésből ritkán faragnak. Amikor „kiadáscsökkentésről” beszélnek, általában csak a kiadások lassúbb növelését értik alatta.

A pénznyomtatásból természetesen pénzromlás következik, amitől az emberek megtakarításai folyamatosan veszítenek az értékükből. A hitelek felvétele pedig növeli az államadósságot és a következő generációk kamatterheit. Ma már a legtöbb demokrácia adóssága olyan magas, hogy valószínűleg sosem fizeti azt vissza. Ami még rosszabb, hogy az olyan intézmények, mint például a nyugdíjalapok hatalmas mennyiségű állampapírt vásároltak azzal a feltételezéssel, hogy az majd jó hosszú távú befektetés lesz. Ez kegyetlen vicc. Sokan soha nem jutnak majd hozzá a nyugdíjhoz, amire számítanak, mert a nyugdíjalapjukba tett pénzüket mások már el is herdálták.

Mégis, mindazon problémák ellenére, amit a demokrácia ránk hoz, tovább él bennünk a remény, hogy a következő választás után minden más lesz. Ezzel ördögi körbe kerültünk: a rendszer nem nyújtja azt, amit ígért, az emberek csalódnak és változásokat követelnek, a politikusok még többet ígérnek, az elvárások még magasabbak lesznek, az elkerülhetetlen csalódás még keményebb, és így tovább. A demokráciák polgárai olyanok, mint az alkoholisták, akiknek a delírium eléréséhez egyre többet kell inniuk, és ez egyre súlyosabb másnapossághoz vezet. Ahelyett azonban, hogy abbahagynák az ivást, még többet akarnak. Teljesen elfelejtik, hogyan gondoskodhatnának magukról, és feladják saját életük irányítását.


Miért kell kevesebb demokrácia?

A kérdés az, meddig folytatódhat így, hogy az emberek elégedetlensége növekszik, a politikai és a gazdasági rendszer pedig ingatag. Sokan felismerik már, hogy a rendszerrel valami baj van. A politikusok és a véleményvezérek fájdalmukat fejezik ki a politikai színtér felaprózódása, a választók szeszélyessége, valamint a média felületessége és szenzációhajhászása miatt. A polgárok panaszkodnak, hogy a politikusok nem hallgatnak rájuk, hogy nem kapják meg, amit ígértek nekik és hogy az országgyűlés egy színház, a jó kormányzás megcsúfolása. A problémák miatt azonban a rossz politikusokat hibáztatják, vagy olyan mellékes kérdéseket, mint a bevándorlás vagy a globalizáció, nem pedig a demokratikus rendszer hiányosságait.

A demokráciák polgárai olyanok, mint az alkoholisták, akiknek a delírium eléréséhez egyre többet kell inniuk, és ez egyre súlyosabb másnapossághoz vezet.

Senki sem tudja, milyen irányba indulhatnánk el. Mindenkit fogva tart a demokráciának nevezett csőlátás. Csak még „több demokráciát”, azaz még erősebb állami beavatkozást tudnak elképzelni az emberek. A fiatalok túl sokat isznak? Emeljük fel a szeszes italok vásárlásának alsó korhatárát! A krónikus betegekkel nem törődnek eléggé az otthonokban? Küldjünk még több felügyelőt! Nincs elég innováció? Állítsunk fel egy kormányzati innovációs testületet! A gyerekek túl keveset tanulnak az iskolában? Írjunk elő több dolgozatot! Terjed a bűnözés? Hozzunk létre új minisztériumot! Szabályozzunk, tiltsunk, kényszerítsünk, akadályozzunk, ellenőrizzünk, vizsgáljunk, gondoskodjunk, reformáljunk és, mindenek felett, adjunk pénzt!

És ha mindez nem működik? A végén egy Nagy Vezető iránt kiált majd a nép, egy erős emberért, aki véget vet a fecsegésnek és rendet teremt. Ebben van bizonyos logika. Ha már mindent az állam szabályoz, miért ne tehetné ugyanezt egy jó szándékú diktátor? Le az örökös bizonytalansággal, a döntésképtelenséggel, a veszekedéssel, a hatékonyság hiányával! Ez azonban ördögi alku volna. Az igaz, hogy rend lenne. Az ár viszont a szabadság, a dinamizmus és a növekedés megszűnése volna.

Szerencsére van másik út is, bár azt sokan nehezen tudják elképzelni. Ez a következő: kevesebb demokrácia. Kisebb állam. Több személyes szabadság.

Hogy ez a libertárius eszme hogyan nézne ki a gyakorlatban, az könyvünk utolsó fejezetének a tárgya.




1 A kisvállalkozások ügyeivel foglalkozó szerv.

2 Magyarországon a kozoskassza.hu adatai szerint 2012-ben az állami kiadások kb. 34 százalékát költötték el „szociális védelem” címszóval.