Ugrás a tartalomra
libertarius küldte be időpontban
Kategória

Demokrácia: az utolsó tabu

„Ha van is egyáltalán valamilyen gond a demokráciával, azt csak még több demokráciával lehet orvosolni.” Ez az egyik amerikai politikustól származó idézet is jelzi, hogy általában miként tekintünk demokratikus politikai berendezkedésünkre. Az emberek többsége elismeri, hogy lehetnek problémák a demokráciával – sőt, akár azt is, hogy sok nyugati parlamentáris demokrácia, még az Egyesült Államoké is, az összeomlás szélén áll –, azonban nem tudnak más lehetőséget elképzelni, mint még több demokráciát.

Kevesen tagadnák azt, hogy parlamentáris demokráciánk bajban van. A demokratikus országok polgárai mindenütt elégedetlenek és mélyen megosztottak. A politikusok arra panaszkodnak, hogy a szavazók elrontott gyerekként viselkednek, a szavazók pedig arra, hogy a politikusok nem figyelnek a kívánságaikra. A szavazók jó ideje ingadozók lettek. Rendszeresen pártolnak át egyik politikai szerveződéstől a másikhoz. Egyre inkább vonzódnak a radikális és populista pártokhoz. A politikai színtér mindenhol szétszakadozik, és egyre nehezebb felülkerekedni a nézetkülönbségeken és működőképes kormányt létrehozni.

A politikai pártok nem kínálnak megoldást ezekre a kihívásokra. Nem tudnak valódi alternatívát felmutatni. A saját megcsontosodott párt-struktúrájuk foglyai, eszméiket pedig kisajátították a különféle érdekcsoportok és a lobbisták. Szinte egyetlen demokratikus kormány sem tudja ellenőrzés alatt tartani a kiadásait. A legtöbb demokratikus ország olyan nagy mértékben költekezett, vett fel hitelt és adóztatta meg polgárait, amivel előidézték a több országot a csőd szélére juttató pénzügyi válságot. Ha nagy ritkán a körülmények rákényszerítenek egy államot, hogy legalább ideiglenesen csökkentse kiadásait, a választók tiltakozni kezdenek az általuk jogosnak tekintett jussuk megnyirbálása ellen. Így a kiadások érdemleges csökkentése lehetetlen.

A költekezés ellenére a legtöbb demokratikus országban tartósan magas a munkanélküliség. Az emberek jelentős része a társadalom peremére szorult. Szinte egyetlen demokratikus ország sem gondoskodik megfelelően elöregedő népességéről.

Az összes demokratikus társadalomra jellemző a túlzott bürokrácia és a szabályozások elburjánzása. Az állam csápjai mindenki életébe belepiszkálnak. Valódi megoldás helyett minden problémát még több törvénnyel és szabályozással akarnak kezelni.

Nem túlzás azt állítani, hogy a demokrácia vallássá, egy modern, világi vallássá vált.

Ugyanakkor a demokratikus államok képtelenek megfelelően ellátni az emberek többsége által legfontosabbnak tartott feladatukat – a törvényes rend fenntartását. A bűnözés terjed, a vandál cselekedetek szaporodnak. A rendőrség és az igazságszolgáltatás megbízhatatlan, nem hozzáértő és sokszor egyszerűen korrupt. Sok ártatlan cselekmény bűntettnek minősül. A népességéhez viszonyítva az Egyesült Államokban vannak a legtöbben börtönben1. Nagy részük teljesen ártalmatlan tettekért ül a börtönben, csupán azért, mert viselkedésüket a többség zavarónak gondolja.

Különféle felmérések szerint az embereknek a demokratikusan választott politikusaikba vetett hite minden korábbinál alacsonyabbra süllyedt. Mélyen gyökerező bizalmatlansággal viszonyulnak az államok, a politikai vezetők, az elit és a nemzetközi szervezetek iránt, melyek – úgy tűnik – a törvény hatalma fölé helyezték magukat. Sokan borúlátóak a jövőt illetően, és úgy gondolják, a gyerekeiknek rosszabb lesz, mint nekik volt. Félnek a bevándorlók rohamától, aggódnak kultúrájuk fennmaradása miatt és az elmúlt időkön nosztalgiáznak.


A demokratikus vallás

Bár a demokrácia válságát széles körben elismerik, magát a demokratikus rendszert szinte senki sem bírálja. Alig van ember, aki a tapasztalt problémák miatt magát a demokráciát okolná. A politikai vezetők – függetlenül attól, hogy bal- vagy jobboldaliak, netán középen helyezkednek el – a problémákat még nagyobb demokráciával ígérik megoldani, nem pedig kisebbel. Megígérik, hogy hallgatnak az emberekre és a közérdeket a magánérdek fölé helyezik. Megígérik, hogy csökkentik a bürokráciát, átláthatóbbá válnak, jobb szolgáltatásokat nyújtanak – azaz újra működőképessé teszik a rendszert. Ugyanakkor sosem vonják kétségbe a demokratikus rendszer kívánatosságát. Sokkal inkább azzal érvelnek, hogy a problémákat a túl nagy szabadság okozza, és nem a túl nagy demokrácia. A liberálisok és a konzervatívok között csak az a különbség, hogy az előbbiek inkább a túl nagy gazdasági, az utóbbiak pedig a túl nagy személyes szabadság miatt panaszkodnak. Mindezt akkor, amikor minden korábbinál több a törvény és az adók soha nem látott magasságokba emelkedtek!

A demokratikus elv kritikája a nyugati társadalmakban tulajdonképpen többé-kevésbé tabu. Lehet bírálni a demokrácia megvalósításának a módját vagy ostorozni a hatalmon lévő politikai vezetőket és pártokat – de a demokratikus ideál bírálata „nem járja.”

Nem túlzás azt állítani, hogy a demokrácia vallássá, egy modern, világi vallássá vált. A Föld legnagyobb politikai hite lett belőle. Tizenegy ország – Mianmar, Szváziföld, a Vatikán és néhány arab nemzet – kivételével az összes demokráciának tartja magát, még ha esetenként csak névleg is. A demokrácia istenébe vetett hit közeli kapcsolatban áll a nemzeti demokratikus államnak a XIX. század során kialakult imádatával. Az Állam lépett Isten és az Egyház helyett a társadalom szent atyjának helyébe. A demokratikus választás az a rítus, melynek során az Államhoz imádkozunk, hogy adjon munkát, lakást, egészséget, biztonságot, oktatást. Teljes szívvel és lélekkel hiszünk a Demokratikus Államban. Hisszük, hogy Ő mindenről gondoskodik. Ő ítélkezik, jutalmaz, Ő a mindentudó, a mindenható. Még azt is Tőle várjuk, hogy megoldja minden személyes és társadalmi problémánkat.

A Demokratikus Isten szépsége abban rejlik, hogy teljesen önzetlenül végzi Jócselekedeteit. Istenként az Államnak nincs önérdeke. A közérdek tiszta őrzője. Ráadásul semmibe sem kerül. Ingyen adja a kenyeret, a halat és más jótéteményeket.

Legalábbis így tűnik ez az emberek számára. A legtöbben csak az államtól származó előnyöket látják, de azok költségeit nem. Ennek egyik oka, hogy az állam az adókat mindenféle körülményes, közvetett módon gyűjti be – például úgy, hogy a boltok szedik be a forgalmi adót, a munkáltatók a társadalombiztosítási járulékot, vagy kölcsönt vesznek fel a pénzpiacokról (amit majd valamikor úgyis az adófizetőknek kell visszafizetniük), vagy inflálják a pénzt –, így az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy jövedelmüknek mekkora részét kobozzák el. Egy másik ok az, hogy az állam cselekedeteinek eredménye látható és kézzel fogható, azonban mindaz láthatatlan marad, amit akkor végezhettek és végeztek volna el az emberek, ha az állam nem vette volna el a pénzüket. A legyártott harci gépeket2 mindenki láthatja, de azokat a dolgokat senki, amelyek akkor jöhettek volna létre, ha a pénzt nem harci gépekre költötték volna.

A demokratikus hit olyan mélyen belevésődött a tudatunkba, hogy az emberek számára a demokrácia azonos mindazzal, ami (politikailag) jó és erkölcsös. A demokrácia jelenti a szabadságot (mindenki szavazhat), az egyenlőséget (minden szavazat ugyanannyit ér), az egységet (mindnyájan együtt döntünk) és a békét (a demokráciák nem indítanak igazságtalan háborút). E gondolkodásmód szerint a demokrácia egyetlen alternatívája a diktatúra. És a diktatúra természetesen minden olyat jelképez, ami rossz: a szabadság hiánya, egyenlőtlenség, háború, igazságtalanság.

Az „A történelem vége?” című híres, 1989-ben íródott tanulmányában a neokonzervatív Francis Fukuyama odáig ment, hogy kijelentette, a modern nyugati demokratikus rendszer az emberiség politikai fejlődésének csúcsa. Vagy, ahogyan ő fogalmazott, ma tanúi vagyunk, amint „a nyugati liberális demokrácia, mint az ember kormányzás legvégső formája, univerzálissá válik.” Nyilvánvalóan csak a rendkívül gonosz egyének (terroristák, fundamentalisták vagy fasiszták) merik felemelni a szavukat egy ilyen szent eszme ellenében.


Demokrácia = kollektivizmus

Azonban pontosan ez az, amit e könyvben tenni fogunk: felemeljük szavunkat a demokrácia, különösen a nemzeti képviseleti demokrácia Istene ellen. A demokratikus döntéshozatali folyamat hasznos bizonyos esetekben, például kis közösségekben vagy társas viszonylatban. Ugyanakkor a szinte az összes nyugati országban meglévő nemzeti képviseleti demokráciának sokkal több hátránya van mint előnye. Amellett érvelünk, hogy a képviseleti demokrácia igazságtalan, a bürokrácia elharapózásához és stagnáláshoz vezet, aláássa a szabadságjogokat, a függetlenséget és a vállalkozó szellemet és mindenképpen ellentétekhez, egymás ügyeibe való beavatkozáshoz, közönyhöz és túlköltekezéshez vezet. És nem azért, mert egyes politikusok rosszul végzik a munkájukat – vagy mert a rossz párt van hatalmon –, hanem azért, mert így működik a rendszer.

A demokrácia lényege szerint az „emberek” döntik el, hogy miként kell a társadalmat megszervezni. Más szóval mi mind, „közösen” döntünk mindenről, ami érint minket. Milyen magasak legyenek az adók, mennyi pénzt költsünk a gyerekek felügyeletére és az idősekre, hány éves kortól lehessen szeszes italt fogyasztani, mennyit kelljen a munkáltatóknak az alkalmazottaik nyugdíjára költeni, mit kelljen a termékek címkéin feltüntetni, mit tanuljanak a gyerekek az iskolában, mennyit költsünk fejlesztési támogatásokra, megújuló energiával kapcsolatos beruházásokra, a sport oktatására vagy zenekarokra, hogyan vigye egy kocsma tulajdonosa az üzletét és megengedhesse-e vendégeinek a dohányzást, hogyan kelljen házat építeni, milyen magasak legyenek a kamatok, mennyi pénz keringjen a gazdaságban, meg kelljen-e menteni a csőd szélén álló bankokat az adófizetők pénzén, ki hívhatja magát orvosnak, ki nyithat kórházat, megengedjük-e az embereknek, hogy meghaljanak, ha már elegük van az életből és háborúzzon-e a nemzet, és ha igen, mikor. A demokráciában az „emberektől” várjuk, hogy ilyen és még ezernyi más kérdésben döntsenek.

Ezért a demokrácia már eleve kollektivista rendszer, a hátsó ajtón át becsempészett szocializmus. Az alapötlete szerint az a kívánatos és helyes, ha a társadalom fizikai, társadalmi és gazdasági felépítésével kapcsolatos összes fontos döntést a kollektíva, a nép hozza meg. A nép pedig felhatalmazza a parlamentben ülő képviselőit – más szóval az államot –, hogy helyettük meghozza ezeket a döntéseket. Másképp mondva, egy demokráciában a társadalom teljes szerkezete az államhoz igazodik.

Így nyilvánvalóan félrevezető azt állítani, hogy a demokrácia valamilyen módon az emberiség politikai fejlődésének megkerülhetetlen csúcspontja. Ez csak egy propaganda fogás annak elkendőzésére, hogy a demokrácia egy nagyon is határozott politikai irányultságot képvisel. Olyat, amelynek számos értelmes alternatívája létezik.

Az egyik lehetséges alternatíva a szabadság. Vagy a liberalizmus – annak eredeti, klasszikus jelentésében (amelytől ma már teljesen eltérő értelemben használjuk a szót). Könnyű belátni, hogy a szabadság nem azonos a demokráciával. Gondoljunk csak bele: vajon demokratikusan döntjük el, hogy kinek mennyit kelljen ruhára költenie? Vagy melyik áruházba menjünk? Nyilván nem. Ezeket mindenki eldönti magának, és a választás e szabadsága jól is működik. Akkor meg miért működne jobban az, ha minden más, minket is érintő dolgot – kezdve a munkahelyünktől, az egészségügyi ellátáson és a nyugdíjakon át a kocsmák és klubok működéséig – demokratikusan határoznánk meg?

Könnyű belátni, hogy a szabadság nem azonos a demokráciával. Gondoljunk csak bele: vajon demokratikusan döntjük el, hogy kinek mennyit kelljen ruhára költenie?

Nem lehetséges, hogy pontosan ez – hogy mindenről demokratikus úton döntünk, hogy szinte minden gazdasági és társadalmi kérdést az állam határoz meg – a problémáink alapvető oka? Hogy a bürokrácia, az állami beavatkozás, az élősködés, a bűnözés, a korrupció, a munkanélküliség, az infláció, az oktatás alacsony színvonala, stb. nem a demokrácia hiánya, hanem éppen a demokrácia miatt van? Hogy ugyanúgy hozzá tartoznak a demokráciához, mint az üres boltok és a Trabantok a kommunizmushoz?

Könyvünkben ezt próbáljuk bemutatni.

A könyvet három részre osztottuk. Az első részben a képviseleti demokrácia Istenébe vetett hitet tárgyaljuk. Mint minden vallásnak, a demokráciának is vannak bizonyos hittételei, dogmái, melyeket mindenki vitathatatlan igazságnak tekint. Ezeket a demokrácia 13 népszerű mítoszaként mutatjuk be.

A második részben a demokratikus rendszer gyakorlati következményeit taglaljuk. Megpróbáljuk bemutatni, hogy a demokrácia miért vezet elkerülhetetlenül stagnáláshoz és mi az, ami rossz hatásfokúvá és igazságtalanná teszi.

A harmadik részben körvonalazzuk a demokrácia egy alternatíváját, egy olyan politikai berendezkedést, amely az egyén szabad akaratán alapul, és amelyet a decentralizáció, a helyi kormányzás és a sokszínűség jellemez.

A jelenlegi nemzeti, demokratikus rendszerrel szembeni bírálatunk ellenére a jövő tekintetében bizakodóak vagyunk. Sok ember azért borúlátó, mert úgy érzik, hogy a jelenlegi rendszer nem vezet sehová és nem tudnak megfelelő alternatívát elképzelni. Tudják, hogy az állam nagymértékben irányítja az életüket, viszont ők maguk nem irányíthatják az államot. Alternatívaként csak valamilyen diktatórikus rendszerben gondolkodnak, mint a „kínai modell” vagy a nacionalizmus és a fundamentalizmus valamilyen formája.

Azonban éppen ebben tévednek. A demokrácia nem azonos a szabadsággal. Éppen úgy a diktatúra egy formája – a többség és az állam diktatúrájáé. Még csak nem is azonos az igazsággal, az egyenlőséggel, a szolidaritással és a békével.

A demokratikus rendszert nagyjából 150 évvel ezelőtt vezették be a legtöbb nyugati országban, különféle okokból, például azért, hogy a liberális társadalmakban megvalósíthassák a szocialista eszméket. Bármik voltak is az okok akkoriban, ma már semmilyen indok nincs a többé már nem működő képviseleti demokrácia fenntartására. Eljött egy olyan politikai eszme ideje, amelyben a termelés és a szolidaritás nem a demokratikus diktatúrán alapul, hanem az emberek önkéntes együttműködésének az eredménye. Reményünk szerint meg tudjuk győzni Olvasóinkat arról, hogy egy ilyen ideál megvalósításának esélye sokkal nagyobb, mint azt a legtöbben ma el tudják képzelni, és így megéri azért küzdeni.




1 2013-ban 100 000 lakosra 716 börtönlakó jutott az USA-ban, Magyarországon 173. (A ford. Az eredeti mű – érthető módon – nem kifejezetten a magyar olvasók számára írodott. Bár megállapításai túlnyomó részt érvényesek Magyarországra is, bizonyos példákról, statiszikai adatokról ez nem mondható el. Ilyenkor lábjegyzetben adunk kiegészítő információkat. Mivel ezek mind a fordítótól származnak, ennek tényét a továbbiakban nem jelezzük.)

2 …vagy a megépített stadionokat …