A természetes elit, az értelmiség és az állam

Kategória: 

Szerző: 

Hans-Hermann Hoppe

Az állam egy területi monopóliummal rendelkező elnyomó szerv, amely folyamatosan, intézményesített módon véthet a magántulajdon ellen és zsákmányolhatja ki a magántulajdon birtokosait kisajátítás, adóztatás vagy szabályozás révén.

Hogyan jönnek azonban létre államok? Az eredetükkel kapcsolatban két elmélet létezik. Az egyik elmélet szerint, melyhez olyan nevek kötődnek, mint Franz Oppenheimer, Alexander Ruestow és Albert J. Nock, az államok annak következtében jöttek létre, hogy egyes embercsoportok leigáztak másokat. Ez az állam "külsarjas" (exogén) eredetének elmélete. Ezt a nézetet azonban mind történelmi, mind elméleti alapon komoly kritikák érték olyan néprajzkutatók és antropológusok részéről, mint Wilhelm Mühlmann. E bírálók rámutatnak, hogy nem minden állam külső hódítás nyomán jött létre. Tulajdonképpen kronológiailag tévesnek tartják azt az elméletet, miszerint az első államok úgy jöttek létre, hogy nomád pásztorok uralmuk alá hajtottak letelepedett földműveseket. Továbbá ez a nézet elméletileg is hibás, amennyiben a hódítás már államszerű szervezetet feltételez a hódítók körében. Ezért az exogén elmélet az alapvetőbb, endogén elméletre támaszkodhat csak.

Ilyen elmélettel állt elő Bertrand de Jouvenel. Nézete szerint az államok a természetes elitből nőttek ki: a magántulajdonnal rendelkező személyek önkéntes tranzakcióinak eredménye nem egalitariánus, hanem hierarchikus és elitista. A tehetségük révén néhányan minden társadalomban bekerülnek az elitbe. A vagyonszerzés, a bölcsesség és a bátorság révén ezek az egyének természetes befolyás birtokába jutnak és véleményük, ítéletük széles körű tiszteletnek örvend. Továbbá a tervezett párválasztás, házasság, valamint a polgári és a genetikai öröklés törvényei révén a természetes tekintélyből fakadó pozíciókat valószínűsíthetően néhány nemes család viszi tovább. Az ilyen, hosszú ideje kiemelkedő teljesítményt nyújtó, előrelátásról és példamutató magatartásról tanúságot tévő családok fejeihez fordulnak az emberek egymás közti ügyes-bajos ellentéteikkel. A természetes elit e vezetői bíróként és rendcsinálóként szerepelnek, gyakran teljesen ingyen, mert befolyással rendelkező emberként ezt kötelességüknek gondolják, vagy a polgári igazságszolgáltatást privát módon előállított "közjónak" tartják.

Az állam kialakulásához vezető kicsi, de döntő lépés pontosan a bírói és rendfenntartói szerep monopolizálása. Ez megtörtént, amint az önkéntesen elismert természetes elit egy tagja a többiek ellenkezésével szembeszállva el tudta érni, hogy egy bizonyos területen az összes konfliktust egyedül az ő személye elé terjesszék. Az érdekelt felek többé nem választhattak más bírót vagy rendfenntartót.

A monarchia eredete

Ha megértjük, hogy az állam a természetes elit egy korábbi, hierarchikusan felépülő rendjéből nőtt ki, akkor az is világossá válik, hogy az emberiség a történelme során az idő nagyobbik részében miért monarchikus (és nem demokratikus) rendben élt, már amikor egyáltalán valamilyen kormánynak volt alárendelve. Természetesen voltak kivételek: az athéni demokrácia, Róma Kr. e. 31-ig, a velencei, a firenzei és a genovai köztársaságok a reneszánsz idején, a svájci kantonok 1291 óta, Hollandia 1648-tól 1673-ig és Anglia Cromwell alatt. Ilyen esetek azonban ritkán fordultak elő, és egyik sem hasonlított a modern, az egy ember-egy szavazat elvét követő demokratikus rendszerekre. Ehelyett ezek is igen elitisták voltak. Athénban például a népességnek legfeljebb 5%-a szavazott és tölthetett be hatalmi pozíciót. Az I. világháború végéig az emberiség nem hagyta maga mögött igazán a monarchikus kort.

Hatalmi monopólium

Attól a pillanattól fogva, hogy a természetes elit egy tagjának sikerült monopolizálnia az igazságszolgáltatás és a békefenntartás tevékenységét, a törvény és a törvény betartatása egyre drágábbá vált. Ahelyett, hogy e szolgáltatást ellenszolgáltatás nélkül vagy pusztán önkéntes kompenzációért cserébe nyújtották volna, kötelezően fizetendő adóból finanszírozták azt. Ezzel egy időben a törvény minősége elkezdett romlani. Ahelyett, hogy védelmezné az ősi tulajdonjogokat és az igazság általános és szilárd elveit alkalmazná, a monopolhelyzetben lévő bíró a saját kénye szerint alakítja a fennálló törvényeket, elvégre nem kell az ügyfelei elvesztésétől tartania, ha nem bizonyul pártatlannak.

Hogyan nyílt lehetőség e lépésre, a törvény és a rend egy király által való monopolizálására, amely előre megjósolható módon az igazságszolgáltatás árának emelkedéséhez és minőségének hanyatlásához vezetett? A természetes elit többi tagja nyilván ellenzett minden ilyen törekvést, így a végül királlyá avanzsáló személyek éppen azért álltak a"nép" vagy a "közember" oldalára. A mindig népszerű irigységre apellálva, a leendő király az embereknek egyrészt olcsóbb és jobb igazságszolgáltatást ígért a magasabb osztályba tartozók (a király versenytársai) megadóztatása — megalázása — révén. Másrészt segítségül hívták az értelmiségiek osztályát.

Az értelmiségiek szerepe

A szellemi szolgáltatások iránti igény elvárásaink szerint az életszínvonal emelkedésével együtt nő. A legtöbb embert azonban inkább a gyakorlatias, világi ügyek érdeklik, és a szellemi erőfeszítéseknek kis hasznát látják. Az Egyházon kívül egyedül a természetes elit tagjai vették igénybe az értelmiségiek szolgálatait: gyerekeik tanítóiként, személyes tanácsadóként, titkárként és könyvtárosként. Az értelmiségiek munkalehetőségei bizonytalanok voltak, a fizetésük általában alacsony. Továbbá, míg a természetes elit tagjai csak ritkán voltak maguk is értelmiségiek (azaz olyan emberek, akik idejük nagy részét tudományos elfoglaltsággal töltik), és inkább gyakorlatias tevékenységeket űztek, tipikusan legalább olyan értelmesek voltak, mint értelmiségi alkalmazottaik, így azok érdemeit csak szerény elismerésben részesítették.

Nem meglepő tehát, hogy a túlzott önérzettől szenvedő értelmiségiek rossz néven vették ezt a helyzetet. Milyen igazságtalan, hogy azok, akiket ők tanítottak — a természetes elit tagjai — valójában a feljebbvalóik és kényelmes életet élnek, míg ők — az értelmiségiek — viszonylag szegények és nem függetlenek. Az sem csoda, hogy a király könnyen maga mellé állíthatta az értelmiségieket miközben az igazságszolgáltatás monopolizálására törekedett. A monarchia ideológiai támogatásáért cserébe a király nem csak jobb munkalehetőséget, magasabb státuszt kínált, hanem udvari tudósként végre visszafizethettek a természetes elitnek a tiszteletlenségükért.

Az értelmiségiek helyzete azonban csak szerény mértékben javult. Egy monarchiában az uralkodó (a király) élesen elkülönül az alattvalóktól, akik tudják, hogy sohasem lehet belőlük uralkodó. Emiatt nem csak a természetes elit, hanem a közemberek is jelentős ellenállást fejtettek ki a király hatalmának bármilyen növelésével szemben. Ezért a király számára rendkívül nehéz volt emelni az adókat, így az értelmiségiek munkalehetőségei igen korlátozottak maradtak. Emellett a király, ha már megszilárdította pozícióját, nem bánt sokkal jobban a tudósaival, mint a természetes elit. És mivel a király nagyobb területet irányított, mint a természetes elit egy tagja valaha, a kegyeiből sokkal veszélyesebb volt kiesni, ami bizonyos szempontból még kiszolgáltatottabbá tette az értelmiségieket.

Vezető értelmiségiek életrajza — Shakespeare-től Goethe-ig, Descartes-tól Locke-ig, Marxtól Spencerig — nagyjából ugyanazt a mintát mutatja: egészen a XIX. század második feléig a munkájukat magánszemélyek, a természetes elit tagjai, hercegek vagy királyok fizették. Ha kiestek pártfogójuk kegyeiből, gyakran váltottak állást és földrajzilag rendkívül mobilisek voltak. Bár ez gyakran pénzügyi bizonytalanságot jelentett, hozzájárult nem csak az értelmiségiek (számos nyelv ismeretével is jelzett) egyedien kozmopolita szemléletéhez, hanem szokatlan szellemi függetlenségéhez is. Ha egy pártfogó meg akarta vonni a támogatását, sok másik boldogan alkalmazta őket. A szellemi és a kulturális élet ott virágzott a leginkább, és a gondolkodók függetlensége ott volt a legnagyobb, ahol a király vagy központi kormány helyzete viszonylag gyenge volt és a természetes elit viszonylag erős maradt.

A demokrácia felemelkedése

Az állam, a természetes elit és az értelmiség kapcsolatában csak a monarchiából a demokráciába való átmenet során állt be lényeges változás. A monarchiával szembeni történelmi ellenállás kiváltó oka az volt, hogy a monopolhelyzetben lévő bíróként és békefenntartóként működő királyok megnövelték az igazságszolgáltatás árát és eltorzították az ősi törvényeket. Azonban e jelenség okaival kapcsolatban megmaradtak a téveszmék. Voltak, akik felismerték, hogy a probléma nem az elittel vagy a nemességgel van, hanem a monopóliummal. Velük szemben azonban jelentős számbeli fölényben voltak azok, akik tévesen az uralkodó elitista jellegét okolták a problémákért, és akik a törvény és a törvény betartásának monopóliuma mellett érveltek úgy, hogy királyt és a szembetűnő királyi pompát a "néppel" és a "közember" feltételezett tisztességével helyettesítik. Innen ered a demokrácia történelmi sikere.

Milyen ironikus, hogy monarchiákat ugyanazok a társadalmi erők rombolták le, amelyeket a királyok korábban ösztönöztek és szolgálatukba állítottak, amikor a bírói szerepkörből elkezdték kizárni a többi versengő természetes tekintélyt: a közember irigysége a magasabb osztályba tartozókkal szemben és az értelmiségiek vágya az őket állítólag megillető társadalmi pozíció iránt. Amikor a királyok jobb és olcsóbb igazságszolgáltatásra vonatkozó ígéretei üresnek bizonyultak, az értelmiség a királyok által korábban körüludvarolt egalitariánus érzéseket az uralkodók ellene fordította. Ennek megfelelően logikusnak tűnt, hogy a királyokat is le kell taszítani a trónjukról és az általuk kezdeményezett egalitariánus irányelveket el kell vinni azok végső konklúziójáig, ami nem más, mint az igazságszolgáltatás monopolisztikus irányítása a közember által. Pontosabban az értelmiség, mint a közember szószólója által.

Ahogy az elemi közgazdaságtani elméletből az következik, a monarchikus hatalomból a demokratikus, egy ember-egy szavazat elven alapuló rendszerbe való átmenettel és a királynak a néppel való kiváltásával a dolgok rosszabbra fordultak. Az igazságszolgáltatás ára csillagászativá nőtt, míg a törvény minősége folyamatosan csökken. Ez az átmenet végső soron azt jelentette, hogy egy magántulajdonban lévő kormányra — magánkézben levő monopóliumra — alapozott rendszer helyén létrejött egy köztulajdonban levő kormányra — köztulajdonban levő monopóliumra — alapuló rendszer.

A "közlegelők tragédiájához" hasonló eset állt elő. Nem csak a királynak, hanem mindenkinek jogában állt rátennie a kezét bárki más tulajdonára. Ennek következtében nőtt a kormányzati kizsákmányolás (az adók) mértéke, a törvény olyan szintre süllyedt, ahol az általános és sérthetetlen igazság elve eltűnt, és helyébe lépett a törvényhozás által létrehozott törvény fogalma (azaz a létrehozott, és nem felfedezett, eleve "adott" törvény), és a társadalom időpreferenciája (jelenközpontúsága) elkezdett nőni.

A király birtokolta a területét, és továbbadhatta a fiának, így próbálta megőrizni annak értékét. Egy demokratikus vezető csupán egy ideiglenes gondnok, ezért a tőkejavak kárára próbálja maximalizálni a kormány bevételeit, így pazarol.

Íme néhány következmény: az I. világháború előtti monarchikus korban a kormány kiadásai ritkán haladták meg a GNP 5 százalékát. Azóta ez tipikusan 50% körüli értékre emelkedett. Az első világháború előtt állami alkalmazásban az összes munkavállaló kevesebb, mint 3%-a dolgozott. Ez azóta 15-20%-ra nőtt. A monarchikus kor jellegzetessége volt az ércpénz (arany), melynek vásárlóereje fokozatosan nőtt. Ezzel szemben a demokrácia kora a papírpénz kora is, melynek értéke állandóan csökken.

A királyok is egyre jobban eladósodtak, de békeidőben többnyire legalább csökkentették az adósságukat. A demokratikus korban az államadósság háborúban és békében egyaránt hihetetlen magasságokba emelkedett. A reálkamat a monarchikus korban fokozatosan úgy 2,5%-ra csökkent. Azóta a reálkamat (a névleges kamat az inflációhoz igazítva) 5% körüli értékre emelkedett — amely megfelel a XV. századi értéknek. Törvényhozás gyakorlatilag nem létezett a XIX. század vége előtt. Manapság egy év alatt törvények és szabályozások tízezreit fogadják el. A növekvő jövedelmek ellenére a megtakarítások mértéke csökken, ahelyett, hogy növekedne, és a családok széthullását, valamint a bűnözés mértékét jelző számok állandóan növekednek.

A természetes elit sorsa

Az állam sokkal jobban járt a demokratikus hatalommal, a "nép" pedig sokkal rosszabbul, mióta "saját magát" kezdte uralni, de mi a helyzet természetes elittel és az értelmiséggel? Ez előbbit illetően a demokrácia sikerrel járt ott, ahol a király csak szerény kezdeti eredményeket ért el: a természetes elit és a nemesség felszámolásában. A nagy családok vagyona elfolyt az életben és a halál után is behajtott különadókon. E családok hagyományos gazdasági függetlensége, szellemi előrelátása, erkölcsi és lelki vezető szerepe elveszett és elfelejtődött.

Gazdagok vannak ma is, de vagyonukat az esetek többségében közvetlenül vagy közvetve az államnak köszönhetik. Ezért gyakran még inkább függenek az állam folyamatos kegyeitől, mint sok jelentősen szegényebb ember. Tipikusan nem régi múltú, vezető családok fejei többé, hanem"újgazdagok." Viselkedésüket nem az erény, a bölcsesség, a méltóság és az ízlés jellemzi, hanem ugyanazt a jelenközpontú, opportunista és hedonista proletár tömegkultúrát tükrözi, melyben mindenki mással osztoznak. Ezért - hála az égnek! - az ő nézeteiknek sincs több súlya a közvélemény alakításában, mint bárki másénak.

A demokrácia elérte, amiről Keynes csak álmodott: "az összes járadékélvezők fájdalommentes kimúlását." Keynes állítása, miszerint "hosszú távon mindannyian meghalunk", pontosan kifejezi modern időnk demokratikus szellemét: a jelenközpontú hedonizmust. Bár természetellenes, ha valaki nem gondol a saját életén túlra, az effajta gondolkodásmód általánossá vált. A munkások nemesítése helyett a demokrácia proletarizálta az elitet és szisztematikusan eltorzította a tömegek gondolkodását és ítélőképességét.

Az értelmiség sorsa

Másfelől, miközben a természetes elitet megsemmisítették, az értelmiség előkelőbb és befolyásosabb társadalmi pozícióra tett szert. Nagyrészt megvalósították céljukat, és ők váltak az uralkodó osztállyá, irányítva az államot és ellátva a monopolisztikus bíró szerepét.

Ezzel nem azt mondjuk, hogy minden demokratikusan megválasztott politikus értelmiségi (bár kétségkívül több értelmiségiből lesz elnök vagy miniszterelnök, mint ahányból király lett). Végül is más képességek kellenek ahhoz, hogy valaki értelmiségi legyen, mint ahhoz, hogy valaki tömeget vonzzon és sikeresen gyűjtsön pénzt. Azonban még a nem értelmiségieket is közalkalmazottak oktatják a közpénzen fenntartott iskolákban és egyetemeken, és majdnem minden tanácsadójukat is ebből a körből választják.

Szinte nincs olyan elismert közgazdász, filozófus, történész és társadalomtudós, akit a természetes elit valamelyik tagja foglalkoztatna privát módon. És az a kevés, aki a régi elitből megmaradt, és esetleg felfogadná őket, már nem engedheti meg magának anyagilag. Ehelyett a tudósok ma túlnyomórészt közalkalmazottak, még ha névleg magánintézményeknek vagy alapítványoknak dolgoznak is. Szinte teljesen védettek a fogyasztók szeszélyeitől ("végleges kinevezéssel" dolgoznak), a számuk drámaian megnőtt, és fizetésük messze meghaladja a valódi piaci értéküket. Ezzel egy időben a szellemi termékük minősége folyamatosan esik.

Amit írnak, az többnyire lényegtelen és érthetetlen. És ami még rosszabb, ha valami valamennyire is lényeges és érthető, az ördögien állampárti. Vannak kivételek, de ha az összes tudós az állam valamely ágában dolgozik, aligha meglepő, hogy egyre terebélyesebb szellemi termékük megbízás vagy mulasztás révén állampárti propaganda. Manapság többen propagálják a demokráciát, mint a monarchiát valaha az emberiség történelme során.

Az állampártiság irányába való, látszólag megállíthatatlan eltolódást jól példázza a Chicago iskola, Milton Friedman, valamint az ő elődei és utódai sorsa. Az 1930-as, 40-es években a Chicago iskolát szélsőbaloldalinak tekintették, mégpedig jogosan, hiszen maga Friedman védelmezte például a központi bankot és a papírpénzt az aranystandarddal szemben. Teljes szívvel támogatta a jóléti állam elvét a garantált minimálbérre (negatív jövedelemadóra) vonatkozó javaslatával, bár a minimálbér mértékét nem tudta megállapítani. Progresszív jövedelemadózást szorgalmazott, hogy megvalósíthassa kifejezetten egalitariánus céljait (és személyesen segített megvalósítani azt az intézkedést, hogy a munkaadók vonják le az adóelőleget). Friedman azt az ötletet is helyeselte, hogy az állam adót vethessen ki pozitív szomszédsági hatással járó javak termelésének elősegítésére, vagy legalábbis a szerinte ilyen hatással járó javak támogatására. Ebből természetesen az következik, hogy szinte semmi sincs, amit az állam nem pénzelhetne adóból.

Emellett Friedman és követői támogatták az összes sekélyes filozófia legsekélyesebbikét: az erkölcsi és ismeretelméleti relativizmust. Szerintük nem léteznek alapvető erkölcsi igazságok és az összes tényszerű, tapasztalati tudásunk a legjobb esetben is csak elméletileg igaz. Mégsem kételkedtek soha abban, hogy léteznie kell az államnak, és az államnak demokratikusnak kell lennie.

Ma, fél évszázaddal később, a Chicago-Friedman iskolát jobboldalinak és a szabad piac hívének tartják, noha álláspontjuk lényegesen nem változott. Sőt, ezt az iskolát tekintik a jobboldalon a még elfogadható vélemény határvonalának, melyet csak a szélsőségesek lépnek át. Ekkora változást idéztek elő a közalkalmazottak a közvéleményben.

Vizsgáljuk meg néhány további megjelenési formáját az értelmiség által előidézett állampárti eltorzulásnak. Ha megnézzük a választási statisztikákat, nagyjából a következő képet láthatjuk: minél több időt tölt valaki oktatási intézményekben (például PhD fokozata van, nem pedig főiskolai végzettsége), annál valószínűbb, hogy az illető állampárti ideológiát követ és annak megfelelően is szavaz. Továbbá, az adók minél nagyobb részét fordítják az oktatásra, annál rosszabbak a felsőoktatási felvételi eredmények és a szellemi teljesítmény egyéb mérőszámai, és gyanítom, hogy annál mélyebbre süllyednek az erkölcs és a polgári viselkedés normái.

Vagy vegyük a következőt: 1994-ben "forradalomról" beszéltek és az az amerikai képviselőház elnökét, Newt Gingrich-et "forradalmárnak" nevezték, amikor elismerően nyilatkozott a New Dealről és a társadalombiztosításról, vagyis a pozitív diszkriminációról és az erőszakos integrációról, melyek felelősek a tulajdonjogok szinte teljes lerombolásáért, valamint a szerződéskötés, a társulás és a szétválás szabadságának eróziójáért. Miféle forradalom az, amelyben a forradalmárok teljes mértékben elfogadják az állampárti elveket és a jelen katasztrofális helyzetének kiváltó okait? Ez nyilván csak egy velejéig állampárti értelmiségi közegben tekinthető forradalomnak.

A történelem és az eszmék

A helyzet reménytelennek tűnik, de nem az. Először is, fel kell ismernünk, hogy nem folytatódhat így a végtelenségig. A demokratikus kor aligha lehet a "történelem vége", ahogy a neokonzervatívok el szeretnék velünk hitetni, mivel a folyamatnak van gazdasági oldala is.

A piac működésébe való beavatkozások elkerülhetetlenül növelni fogják a problémákat, amelyeket meg akartak oldani velük, ami újabb és újabb szabályozásokhoz fog vezetni, míg el nem érjük a teljes szocializmust. Ha a mai trend folytatódik, bizton állíthatjuk hogy a Nyugat demokratikus jóléti társadalmai éppen úgy össze fognak omlani, mint a keleti blokk "népköztársaságai" az 1980-as évek végén. Nyugaton évtizedek óta stagnálnak sőt helyenként csökkennek a reálbérek. Az államadósság és a "társadalombiztosítási" rendszerek következtében a gazdasági összeomlás nem is tűnik olyan távolinak. Ugyanakkor a társadalmi ellentétek is veszélyesen megnövekedtek.

Talán ki kell várnunk a gazdasági összeomlást, mielőtt a jelenlegi állampárti trend megfordul. Azonban még az összeomlás esetén is szükség van valami másra. Az összeomlás nem vezet automatikusan az állam megszűnéséhez. A dolgok rosszabbra is fordulhatnak.

Tulajdonképpen a Nyugat közelmúltbeli történelmében csak két olyan eset volt, ahol az állami hatalom, ha ideiglenesen is, de a egyértelműen csökkent valamilyen katasztrófa következtében: Nyugat-Németországban a II. világháború után Ludwig Erhard alatt és Chile-ben Pinochet tábornok alatt. A válság mellett szükség van eszmékre — helyes eszmékre — és emberekre, akik képesek megérteni és alkalmazni azokat, amint a lehetőség felmerül.

Ha azonban a történelem menete nem megváltoztathatatlan, márpedig nem az, akkor a katasztrófa se nem törvényszerű, se nem elkerülhetetlen. Végső soron a történelem menetét az eszmék határozzák meg, legyenek azok igazak vagy hamisak, és az emberek akiket ezek az igaz vagy hamis eszmék cselekvésre késztetnek. A katasztrófa csak akkor elkerülhetetlen, ha a hamis eszmék uralkodnak. Ha azonban a közvéleménybe bekerülnek és elfogadásra találnak a helyes eszmék — és az eszméket elvileg szinte azonnal meg lehet változtatni —, nem kell katasztrófának történnie.

Az értelmiség szerepe

Ezzel eljutottunk oda, hogy az értelmiségnek és a természetes elitnek, már annak, ami megmaradt ez utóbbiból, milyen szerepet kell vállalnia a közvélemény radikális megváltoztatásában. Az elvárások mindkét oldalon magasak, de akármilyen magasak legyenek is, el kell azokat fogadniuk, mint természetes kötelességüket, ha el akarják kerülni a katasztrófát, vagy sikeresen ki akarnak lábalni belőle.

Bár a legtöbb értelmiségi romlott és nagyrészt felelős a ma tapasztalható torzulásokért, a segítségük nélkül lehetetlen megvalósítani az ideológiai forradalmat. A közalkalmazásban álló értelmiségiek hatalmát csak értelmiség-ellenes értelmiségiek törhetik meg. Szerencsére az egyéni szabadság, a magántulajdon, a szerződési és társulási szabadság, a személyes felelősség eszméi, valamint az államhatalmat a szabadság és a tulajdon elsődleges ellenségének tekintő gondolkodásmód nem fog kihúnyni, amíg létezik az emberi faj, mégpedig egyszerűen azért, mert a felsorolt gondolatok igazak, és az igazság önmagát erősíti. Nem fognak eltűnni a múlt azon gondolkodóinak a könyvei sem, akik leírták ezeket az eszméket. Azonban az is szükséges, hogy legyenek olyan élő gondolkodók, akik elolvassák ezeket a könyveket, akik emlékeznek, újra leírják, újra alkalmazzák, csiszolják és továbbfejlesztik az eszméket, és akik képesek és hajlandók is személyesen kifejezésre juttatni őket és nyíltan szembeszállni értelmiségi társaikkal.

E két követelmény — a szellemi képességek és a jellem — közül a második a fontosabb, különösen manapság. Tisztán szellemi szempontból a dolog viszonylag könnyű. A legtöbb, nap, mint nap hallott állampárti érv könnyen visszautasítható, mint erkölcsi vagy gazdasági képtelenség. Az olyan értelmiségiek sem ritkák, akik magánvéleménye nem egyezik azzal, amit nyilvánosan hirdetnek. Nem pusztán tévednek. Szándékosan írnak és mondanak olyan dolgokat, amelyekről tudják, hogy nem igazak. Nem az ész hiányzik belőlük, hanem az erkölcsi érzék. Ebből az következik, hogy nem csak a hamissággal kell megküzdeni, hanem a gonosszal is — ami sokkal nehezebb és merészebb feladat. A jobb tudás mellett bátorság is kell hozzá.

Értelmiség-ellenes értelmiségiként számíthatunk rá, hogy meg akarnak vesztegetni. Megdöbbentő, hogy egyeseket milyen könnyű korrumpálni: pár száz dollár, egy szép kirándulás vagy fényképezkedés a hatalmasságokkal gyakran elég, hogy valaki eladja magát. Az ilyen kísértést megvetéssel vissza kell utasítani. A gonosszal való küzdelemben továbbá el kell tudni fogadni, hogy sosem lehetünk"sikeresek". Nem számíthatunk gazdagságra, csodálatos előléptetésekre, szakmai hírnévre. Az értelmiségi "hírnevet" egyébként is gyanakvással kell fogadni.

Nem csak azt kell elfogadni, hogy a tudományos közösség peremére szorul az ember, de arra is számítani kell, hogy a kollégák mindent megtesznek a tönkretételünk érdekében. Vegyük csak Ludwig von Mises és Murray N. Rothbard sorsát! A XX. század két legnagyobb közgazdásza és filozófusa nem talált elfogadásra és munkára az akadémiai világban. Mégis kitartottak egész életükben, és egy jottányit sem engedtek. Sosem vesztették el méltóságukat és nem adták meg magukat a pesszimizmusnak. Éppen ellenkezőleg. Az állandó megpróbáltatásokkal szemben tántoríthatatlanok, sőt vidámak maradtak, és észvesztő termelékenységgel dolgoztak. Elég volt nekik, hogy az igaznak, csakis az igaznak szentelték magukat.

A természetes elit szerepe

Ezen a ponton van szerepe természetes elit maradékának. Az igazi értelmiségiek, mint Mises és Rothbard nem végezhetik el a feladatukat a természetes elit nélkül. Az összes akadály ellenére Mises és Rothbard hallathatta a hangját, nem voltak némaságra ítélve. Tanítottak és publikáltak. Beszélhettek közönség előtt és inspirálhatták az embereket meglátásaikkal és eszméikkel. Ez lehetetlen lett volna mások támogatása nélkül. Misesnek ott volt Lawrence Fertig és a William Volker Alapítvány, akik fizették a bérét a New York-i Egyetemen, Rothbardnak pedig a Ludwig von Mises Institute, amely támogatta őt, segített a könyvei kiadásában és népszerűsítésében, és biztosította az intézményes kereteket, melyek lehetővé tették számára, hogy azt mondja és írja, amit ki kellett mondani és le kellett írni, és amit ma már nem lehet kimondani vagy leírni az akadémiai világban és a hivatalos, állampárti médiában.

Egyszer régen, a demokrácia előtti korban, amikor az egalitariánizmus eszméje még nem tette tönkre a legtöbb, anyagilag és szellemileg független embert, a népszerűtlen értelmiségieket magánszemélyek támogatták. De ki engedheti meg manapság magának, hogy személyi titkárként, tanácsadóként vagy gyerekei tanáraként alkalmazzon egy tudóst? Akik ezt még mindig megtehetik, azok legtöbbször mélyen benne vannak a kormány és a nagy cégek egyre korruptabb szövetségében, és ugyanazokat az értelmiségi kreténeket pártolják, akik az állampárti egyetemi világot uralják. Példának okért gondoljunk csak Rockefellerre vagy Kissingerre.

Így tehát a magántulajdon, a szerződési, társulási és elkülönülési szabadság, a személyes felelősségvállalás igazságainak támogatása, valamint a tévedésekkel, hazugságokkal és az állampártiság, a relativizmus, az erkölcsi romlás és a felelőtlenség gonoszával szembeni fellépés feladatát csak közösen vállalhatjuk fel az erőforrások egyesítésével és az olyan szervezetek támogatásával, mint a Ludwig von Mises Institute, amely egy, a nyugati civilizáció értékeinek szentelt, független intézet, ami még fizikailag is távol áll a hatalom folyosóitól. Kutatási programjai, oktatói tevékenysége, publikációi és konferenciái az erkölcs és a szellemi tisztesség szigeteként emelkednek ki a romlottság tengeréből.

Természetesen egy tisztességes ember első kötelessége saját maga és a családja. Annyi pénzt kell keresnie — a szabad piacon —, amennyit csak tud, mivel minél több pénzt keres, annál hasznosabb az embertársai számára.

Ez azonban nem elég. Egy gondolkodó el kell, hogy kötelezze magát az igazság mellett, akár kifizetődik az rövid távon, akár nem. A természetes elit tagjainak kötelességei szintén messze túlmutatnak saját magukon és családjukon.

Minél sikeresebbek üzletemberként és szakemberként, és minél többen ismerik el sikereiket, annál fontosabb, hogy példát mutassanak: hogy az erkölcsös viselkedés legmagasabb szintjének megfelelően próbálják élni életüket. Ezt azt jelenti, hogy kötelességükként, sőt nemes kötelességükként kell elfogadniuk, hogy nyíltan, büszkén és a lehető legbőkezűbben támogassák azokat az értékeket, amelyeket helyesnek és igaznak tartanak.

Cserébe szellemi ösztönzést, táplálékot és erőt kapnak, valamint a tudatot, hogy nevük örökké fog élni, mint kiemelkedő egyének neve, akik a tömeg fölé emelkedtek, és maradandóan hozzájárultak az emberiség boldogulásához.

A Ludwig von Mises Institute nagyszerű intézmény lehet, a valódi tanulás visszaállításának modellje, az oktatás és a kutatás majdnem egyetemi szintű helyszíne. Még ha életünkben nem is látjuk eszméink diadalát, tudni fogjuk és örökké büszkék leszünk rá, hogy mindent beleadtunk és azt tettük, amit minden őszinte és nemes embernek tennie kellett.

Hozzászólások

Kitől kérjek engedélyt

A Hans-Hermann Hoppe: A természetes elit, az értelmiség és az állam címú írásból szeretnék kipuskázni néhány nagyobb részt és nyomtatott formában (újágcikkként) megjelentetni. Kitől kérhetek erre engedélyt?