Beküldte libertarius -

Az alábbiakban olvasható Gene Callahan Közgazdaságtan hús-vér embereknek című könyvének teljes második fejezete.

Megint egyedül

Az elszigetelt egyén gazdasági körülményei

Gondolatkísérletek

A bevezetést azzal zártuk, hogy Rich, a Survivor című műsorból, egy lakatlan szigeten ragadt. A közgazdaságtan törvényei akkor is vonatkoznak rá, ha egyedül van? Mi az értelme az elszigetelt egyén helyzetét tanulmányozni? Az ember nem társasági lény? Nem azért érdekel minket a közgazdaságtan, mert az valódi körülményeinkről szól, amikor számtalan másik emberrel folyamatos kölcsönhatásban élünk?

Valóban igaz, hogy az ember társasági lény, de az elszigetelt egyén tanulmányozása a közgazdaságtan számára olyan fontos, mint amennyire a részecskék elkülönítése egy atomreaktorban a fizikusok számára. A közgazdaságtan alapjai elszigeteltség esetén körvonalazódnak a legtisztábban, és ezeket az alapokat szeretnénk megtalálni. Carl Menger ezt írta a közgazdaságtan alapelveiről szóló könyvében:

A következőkben megpróbálom leegyszerűsíteni az emberek gazdasági tevékenységének összetett részleteit azokra a legegyszerűbb elemekre, amelyeket még pontos megfigyelésnek vethetünk alá ... és megvizsgálni, hogy az összetett jelenségek meghatározott elvek alapján miként állnak elő az alapelemekből.

Az osztrák iskola tagjai, akik az emberi döntésekre alapozzák a gazdaság működését, elkötelezettek a módszertani individualizmus mellett, hiszen csak egyének hozhatnak döntéseket. Ha egy olyan helyzetet elemzünk, amelyre egyszerűen azt mondanánk, hogy egy csoport "döntött", akkor valójában azt látjuk, hogy egy vagy több egyén hozta meg a döntést. Esetleg egy diktátor döntött az egész nemzet nevében, vagy egy város polgárai választottak többségi szavazással. Akárhogyan is született a döntés, az mindig egyének elméjében fogant meg.

Tulajdonképpen, ha azt mondjuk, hogy egy személy egy csoporthoz tartozik, arra gondolunk, hogy őt mások a csoporthoz tartozónak gondolják. A csoporttagság csak emberi agyakban létezik. Hogy a kapu előtt tülekedő tömeg véletlenül verődött össze vagy dühödt csőcselék, csak attól függ, hogy tagjai milyen jelentést tulajdonítanak a gyülekezésnek. Ha abból a célból vannak jelen, hogy a kertünk flamingókkal való benépesítése ellen tiltakozzanak erőszakos eszközökkel, akkor csőcselékről van szó. Egy stadionban tartózkodó csoport természete is attól függ, hogy tagjai miért mentek oda. Hogy a csoport a sátánista rocker, Marilyn Manson rajongóiból vagy keresztény evangélistákból áll, csak azon múlik, hogy a csoportot alkotó egyének milyen jelentőséggel ruházzák fel az összejövetelt. A jelenetet csupán fizikai szempontból vizsgálva nem állapíthatjuk meg, hogy melyik eset áll fenn. Ha egy szervezési hiba miatt Marylin Manson egy evangélista gyűlésre érkezik, attól a jelenlévők még nem lesznek a rajongóivá, és ő maga sem válik keresztény lelkésszé.

Rendben van, mondhatja az Olvasó, de miért próbáljuk csupán elképzelni Rich helyzetét a szigeten? Nem válhat a közgazdaságtan "valódi", empirikus tudománnyá azáltal, hogy igazi kísérleteket végzünk, mint a fizikusok, ahelyett, hogy gondolatkísérletekkel foglalkoznánk? Az empirikus megközelítésnek a természettudományokban aratott sikerére gondolva csábítónak tűnik, hogy megpróbálkozzunk vele. Azonban óvatosnak kell lennünk: csak azért, mert egy kalapáccsal fel tudunk aprítani egy kődarabot, nem mondhatjuk azt, hogy a kalapács a megfelelő szerszám egy paradicsom felszeletelésére. Az ilyen kísérletezés nem teljesen értéktelen — Vernon Smith fontos munkát végzett ezen a területen —, de nem hagyatkozhatunk rá úgy, mint a természettudományok.

Az empirikus alapú megközelítés első akadálya az, hogy az emberek másképp viselkednek, ha tudják, hogy figyelik őket. Sokan tisztában vannak a "megfigyelő" szerepével a kvantummechanikában, ahol úgy tűnik, hogy a szubatomi részecskék szintjén a fizika tárgyát képező energia másképp viselkedik, ha "megfigyelik". (E "megfigyelés" mibenléte heves vita tárgyát képezi a kvantummechanikában, és túlmutat e könyv keretein.) Nem ugyanezzel a problémával szembesül a közgazdaságtan is?

A szubatomi részecskék viselkedése viszont kiszámítható, matematikailag leírható módon változik attól függően, hogy megfigyelik-e őket. A fény hullámként viselkedik, ha nem próbálunk részecskéket találni, és részecskeként, ha próbálunk, de mindig ezt teszi. Nem döntheti el, hogy nem törődik a "megfigyelővel", nem is tanulhat semmit a kísérletből és nem módosíthatja viselkedését ennek megfelelően. Ez azonban nem érvényes az emberekre!

Az emberek kísérleti alanyként igyekeznek megismerni a kísérletet, és tapasztalataik alapján módosítják viselkedésüket. Ha például a kísérletet végző személyt kedvelik az alanyok, akkor gyakran megpróbálják kitalálni, hogy milyen eredményt várnak tőlük, és aszerint cselekednek.

Még az is befolyásolja a viselkedésünket, ha tudjuk, hogy kísérletben veszünk részt. A Survivor nem azt tesztelte, hogy miként viselkednek az emberek, ha egy kis csoportba helyezik őket és minimális erőforrásokat biztosítanak a számukra. Minden résztvevő tudta, hogy nem eshet bántódása, legalábbis amennyire a tévéstáb ezt biztosítani tudta. Nem engedték volna, hogy éhen haljanak vagy harcokba bocsájtkozzanak, súlyos megbetegedés esetén pedig nem maradtak volna orvosi ellátás nélkül. Azzal is tisztában voltak, hogy filmezik őket és egy díjért versengenek, és hogy csak egy meghatározott időt kell a szigeten együtt eltölteniük. Nem ösztönözte őket semmi a kiszavazás elkerüléséhez minimálisan szükségesnél nagyobb mértékű együttműködésre, vagy egy maradandó társadalmi rend létrehozására.

A Survivort olyan kísérletnek tekinthetjük, amely az emberek viselkedését vizsgálta egy olyan televíziós műsorban, ahol egy "túlélési" versenyben vesznek részt a producerek által kialakított feltételek szerint. Azonban ez a nézőpont is csak korlátozott érvényű, hiszen a Survivor 2 versenyzői tanulhattak az első sorozatból, és aszerint viselkedhettek. A kvantumfizikában viszont nem ismert olyan értelmezés, miszerint a fotonok képesek tanulni abból, hogy "őket" megfigyelték. A megfigyelés ellenére mindig ugyanúgy viselkednek: soha nem próbálják kijátszani a megfigyelésre használt eszközt. Az a tény, hogy az emberek tanulnak, lehetetlenné teszi a pontos előrejelzéseket a társadalomtudományokban. Ez azt jelenti, hogy az emberi viselkedésben soha sem fogunk találni olyan állandókat, mint a fény vákuumbeli terjedési sebessége vagy a hidrogén és az oxigén aránya a vízben. A tanulásnak az ember jövőbeli viselkedésére gyakorolt hatása eleve megismerhetetlen. Nem tudhatjuk azt, amit majd később fogunk megtanulni, mert ha tudnánk, akkor már meg is tanultuk volna.

Mivel az emberek ismerik a kísérlet fogalmát, és ha részt vesznek egyben, akkor ezt a tényt számításba veszik, nem tudjuk a viselkedésüket úgy tesztelni, mint a fotonokét. Ehelyett az emberi cselekvés alapvető összetevőit elméletben kell meghatároznunk. Abból kiindulva próbáljuk ezt meg, hogy mi magunk is emberi lények vagyunk és ugyanazon logika szerint gondolkodunk, mint elszigetelt szereplőnk.

Az érték születése

Tehát, Rich ott van egyedül a szigeten, és nem tudja, hogy érte fognak-e jönni, és ha igen, mikor. Helyzetében milyen tanácsokkal szolgálhat a közgazdaságtan?

Először is, Richnek találnia kell valamilyen célt a szigeti életéhez. Rendben van, egy időre ott ragadt. Elfogadva ezt meghatározó körülményként, mit tegyen? A kérdésre adott válasz egyben a célja meghatározása. Talán az lesz a célja, hogy túléljen, amíg érte nem jönnek. Bár ez a cél értelmesnek tűnik, fel kell ismernünk, hogy más célok is lehetségesek. A közgazdaságtan szempontjából egyik cél sem többé vagy kevésbé elfogadható. (Hogy ismét hangsúlyozzunk egy fontos elvet: ez nem azt jelenti, hogy a közgazdászok az összes értékrendet egyformán elfogadhatónak tartanák. A közgazdaságtan egyszerűen nem foglalkozik azzal, hogy milyen értékrendet kellene vallanunk.)

Tegyük fel, hogy Rich elkötelezetten jainista. Vallási elvei ellen való lenne, hogy bármely előlénynek fájdalmat okozzon. Felismeri, hogy ugyan feltörhetne egy-két kókuszdiót, de ha lemondana a szigeten bőségesen tenyésző patkányokról, melyeket megsüthetne, lassan éhen pusztulna. Azonban ő mégis az elvei szerint él. Jelenti ez azt, hogy Rich figyelmen kívül hagyja a közgadaságtan tanításait, vagy irracionálisan viselkedik? Míg néhány irányzat "igen"-nel válaszolna, az osztrák iskola követőinek szájából határozott "nem" lenne a felelet. Rich egyszerűen azt a célt követi, amit a legfontosabbnak tart, azaz kitart a vallási elvei mellett.

A fentiektől eltekintve képzeljük el, hogy Rich tényleg a túlélés mellett dönt. Ehhez vízre, élelemre, egy kunyhóra és pihenésre van szüksége. Ezek azok az eszközök, melyekkel célját elérni reméli. Fedél azonban még nincs a feje fölött. Élelem van, de szétszórva a szigeten, így megszerzése némi időbe telik. Van néhány forrás, de azok csak minimális mennyiségű friss vizet adnak.

Mivel a víz és az élelem megszerzéséhez, a kunyhó megépítéséhez és a pihenéshez más eszközökre is szüksége van, így az előbbiek alárendelt célokká válnak. Az élelem a túlélés egyik eszköze, de egyben egy olyan cél is, melyet patkányvadászattal kíván elérni. Ugyanaz lehet eszköz az A-terv szempontjából, és lehet cél a B-tervben.

Így tehát Rich az összes többi emberéhez hasonló helyzetben találja magát: vannak bizonyos céljai és korlátozott eszközei ezek megvalósításához. Gazdálkodnia kell eszközeivel, hogy céljai közül a legértékesebbet érje el. Ha például minden idejét a kunyhó építésével tölti, akkor nem lesz élelme és vize.

Richnek gazdálkodnia kell az idejével. Más erőforrásokkal is takarékoskodnia kell. Nem engedheti meg magának, hogy aznap lerázza az összes kókuszdiót a fákról, mert amit nem tudna megenni, az megrothadna. Hiába szeretné a vizet főzésre használni: ha csak iváshoz van elég, akkor mind meg kell innia, ha életben akar maradni.

Hogyan határozza meg Rich, hogy miként használja föl korlátozott eszközeit? Ehhez döntéseket kell hoznia. Még ha el is döntötte már, hogy elsődleges célja a túlélés, további döntéseket kell hoznia, hogy miként valósítja azt meg. És amíg Rich legégetőbb szükségleteit a lehető legnagyobbnál kisebb erőfeszítéssel ki tudja elégíteni, azt is el kell döntenie, hogy a fennmaradó energiát mire fordítsa. Lehet, hogy Rich hiú, és nagyon aggódik, hogy milyen lesz a kinézete, ha érte jönnek. Ebben az esetben fölös idejének nagy részét szépsége ápolásával fogja tölteni. Ha nem szívesen vállal kockázatot, akkor az idejét élelem felhalmozására szánja. Ha tudós, esetleg kísérleteket végezhet a helyi flórával és faunával.

A közgazdaságtan számára lényegtelen, hogy Rich milyen módon alakítja ki értékrendjét. Abból a tényből indulunk ki, hogy az emberek valóban többre értékelnek bizonyos dolgokat másoknál, és hogy ez az értékelés cselekedeteikben jut kifejezésre. A közgazdaságtan szempontjából adott, hogy az ember azt választja, ami számára értékesebb, és lemond arról, ami kevésbé az. Ez az emberi cselekvés logikája, és ha olyan gondolkodó lényekkel találkoznánk, akik nem eszerint viselkednek, zavarba jönnénk.

Mondjuk, hogy szabadságomat Athénban tölthettem volna, de én inkább Isztambult választottam. Pongyolán fogalmazva mondhatnám, hogy én "valójában jobban örültem volna Athénnak", de mégis Isztambul mellett döntöttem. Maga a tény, hogy Isztambulba utaztam, jelzi preferenciámat. Lehet, hogy azért történt így, mert a repülőjegy oda olcsóbb volt, vagy mert a feleségem Isztambult választotta, és nem akartam vitatkozni. Mindenestre Isztambult választottam az összes járulékos költséggel együtt, mivel az jobban tetszett, mint Athén az odautazás összes egyéb költségével.

Amikor azt mondjuk, hogy az Isztambul melletti döntésem megmutatja annak számomra kedvezőbb mivoltát, ebből az állításból még nem következik, hogy utólag nem tarthatom helytelennek kezdeti ítéletemet. Az utazás után érezhetem úgy, hogy Isztambul nem volt a megfelelő hely, és inkább Athénba kellett volna mennem. Ügyelnünk kell az előretekintő és a visszatekintő értékelés közötti különbségre. A cselekvés magában hordozza a tanulást, és a tanulásból következhet, hogy A lehetőség választása után rájövök arra, hogy B jobb lett volna.

Talán túl szélsőségesnek tűnik az a kijelentés, hogy mindig azt választjuk, amit jobban szeretnénk. Tiltakozásul mondhatjuk, hogy "Nem szeretnék elmenni a fogorvoshoz, de mégis elmegyek." Egy ilyen kijelentés megállja a helyét egy hétköznapi beszélgetés során, de a közgazdaságtanban ennél precízebbnek kell lennünk. Mikor meghozzuk a döntést, mérlegeljük a fogorvos meglátogatásának elmulasztásával járó előnyöket (pl. elmarad a fúrás) és hátrányokat (pl. fogszuvasodás). Ha mégis elmegyünk, akkor az azt jelenti, hogy a kezelés vonzóbb számunkra, mint a rossz fogak az esetleges fájdalom ellenére is. Amire valójában gondolunk az az, hogy szeretnénk, ha a fogunk soha nem szuvasodna, és így a fogorvosra nem lenne szükségünk.

A közgazdaságtan nem foglalkozik a kívánságok és az álmodozás világával, kivéve ha ezek cselekvéssé fajulnak. A hétköznapi beszédben, egy séta közben kijelenthetjük, hogy "Szeretnék egy jeges teát, ha hazaérek." Ez jelzi, hogy tervbe vettünk egy cselekedetet. Azonban a közgazdaságtan számára maga a cselekedet számít, és a terv csak annyiban fontos, amennyiben befolyásolja azt. A preferenciák a döntés pillanatában válnak valósággá a közgazdaságtan szempontjából. Folyamatosan mondhatjuk például, hogy jobban szeretnénk fogyni, mint enni a süteményből. A közgazdaságtan azonban nem foglalkozik az ilyen kijelentésekkel. Csak az számít, hogy mit teszünk a süteményestál megjelenésekor.

Szóval, Rich döntéseket hoz, beosztva ezzel idejét. Mondjuk, minden nap az első négy órát élelemszerzéssel tölti, majd kettőt a víz összegyűjtésével és végül négyet a kunyhó építésével. A nap fennmaradó részében pihen.

A fenti tevékenységek mindegyikének valamely elégedetlenségre okot adó körülmény megszüntetése a célja. Az élelem csillapítja Rich éhségét, a víz a szomját, a kunyhó pedig kielégíti abbéli igényét, hogy védve legyen a szél és az eső viszontagságaitól. Még a pihenőideje is olyan cselekedet, melynek célja van: a lazítás. Amíg Rich fizikailag alkalmas a munka folytatására, annak felfüggesztése pihenés céljából döntés kérdése.

Most vizsgáljuk meg azt a pillanatot, amikor Rich meghozza a döntését, mert ez megvilágítja azt a felfedezést, amelynek a segítségével Carl Menger megoldotta a klasszikus közgazdaságtan egyik régi problémáját, az értékelést.1 Képzeljük el Richt, amint póznákat kötöz össze a kunyhójához. Evett, ivott, és kunyhójával szépen halad, de egy kicsit fáradtnak kezdi érezni magát.

Mikor fogja abbahagyni a munkát? Abban a pillanatban, amikor a következő "egységnyi" munkától remélt elégedettség kisebb lesz annál, amire az első "egység" pihenéstől számít. Ez a tény a döntés lényegéből következik. Mint láttuk, a döntés egyenértékű valamilyen preferencia kifejezésre juttatásával, így Rich addig fog dolgozni, amíg a következő egység munkából származó előnyt többre értékeli a következő egység pihenésből fakadónál.

A szóban forgó "egységek" egyszerűen csak azokat az időtartamokat jelentik, amelyekre Rich gondolatban felosztja munkáját. A következő egység lehet a következő adag pózna összekötözése vagy eggyel több kókuszdió begyűjtése. Egységnek valószínűleg egy olyan feladat számít, amit nem érdemes elkezdeni, ha nem fogja befejezni. Például nincs értelme fölszedni egy kókuszdiót, majd ledobni és hazamenni, mielőtt Rich beletenné a táskájába. A Rich által meghatározott egységek tényleges ideje feladatonként más és más, sőt ugyanannak a feladatnak az esetében is változik egyik napról a másikra: számára ugyanis a feladatok szubjektív idejének van jelentősége.

Rich éppen nekiállna összekötözni a póznákat, amikor szúró fájdalmat érez a hátában. "Hmm — gondolja — ideje pihenni?" Dönteni fog aszerint, hogy a következő adag pózna összekötözésétől vagy a néhány perccel megtoldott pihenéstől remél-e nagyobb megelégedést. Mivel a preferencia a konkrét célok elérésére alkalmas konkrét eszközök közötti konkrét választáshoz kapcsolódik, a gazdasági döntések nem absztrakciókról szólnak. Rich nem a "munka" és a "pihenés" közül választ, hanem egy bizonyos fajta munka adott mennyisége és bizonyos mennyiségű pihenés között, figyelembe véve a konkrét körülményeket.

Ez a felismerés megoldja az érték paradoxonát, amellyel a klasszikus közgazdászok szembesültek. "Miért van az — gondolkodtak — hogy bár a víz sokkal értékesebb, mint a gyémánt, az emberek mégis olyan sokat fizetnek egy gyémántért, míg a vízért alig, vagy egyáltalán nem?" E hiányosság megszüntetésére dolgozták ki a katasztrofálisnak bizonyult munkaérték-elméletet, amely valamely termék értékét az előállításába fektetett munka értékével akarta egyenlővé tenni. Karl Marx közgazdaságtani elméletének nagy részét a munka alapú értékelméletre alapozta. Ezen elmélet hibáit a kommunizmus által később rabszolgaságba taszított milliók tanusíthatják.

A klasszikus közgazdászok azt tévesztették szem elől, hogy soha senki sem választ "víz" és "gyémánt" között. Ezek csak absztrakt osztályok, melyek segítségével kategorizáljuk a világ dolgait. Soha senki nem választ a "világ összes vize" és a "világ össze gyémántja" között. A döntés pillanatában a cselekvő ember mindig adott mennyiségű javak — például egy hordó víz és egy tízkarátos gyémánt — közül választ.

"Várjunk csak!" — gondolhatja az Olvasó. "A víz nem hasznosabb mégis a gyémántnál?" A válasz: "Attól függ." Kizárólag a döntést hozó személy értékelésétől függ. Ha egy tiszta hegyi forrás közelében élő embernek ajánlunk fel egy hordó vizet, akkor az illető lehet, hogy egyáltalán nem értékeli azt. A forrás maga több vizet biztosít a számára, mint amennyit valaha is fel tudna használni, így e további vízmennyiség számára semmit nem jelent. (Sőt, lehet, hogy még gondot is okozna, hiszen a hordó útban lenne.) Viszont elképzelhető, hogy nincs egyetlen gyémántja sem, így egy gyémánt megszerzésének a lehetősége csábító lehet a számára. Egyértelmű, hogy a gyémántot többre értékelné, mint a vizet.

Ugyanakkor a szóban forgó személy értékelése teljesen megváltozhat, ha más körülmények közé kerül. Ha éppen a Szaharát szeli át zsebében a gyémánttal, de kifogyott a vízből és a szomjhalál fenyegeti, minden bizonnyal eladná a drágakövet akár egy pohár vízért is. (Ha zsugori, akkor természetesen elképzelhető, hogy a követ még a halál torkában is többre értékeli a víznél.) A javak értéke szubjektív: ugyanazt a hordó vizet és gyémántot más emberek — sőt eltérő időpontokban akár ugyanaz a személy is — különbözőképpen értékelhetik. Hogy Mengertől idézzünk:

Az érték tehát nem a javakhoz kötött valami. Nem a dolgok jellemzője, hanem csupán az a fontosság, melyet nekik tulajdonítunk szükségleteink kielégítése szempontjából..., és amelyet ennek következtében rávetítünk a gazdasági javakra is, mint... a szükségleteink kielégítésének eszközeire.

Sok eszközt egynél több cél megvalósításának a szolgálatába is állíthatunk. Rich sokféleképpen használhatja fel a vizet. A többféleképpen alkalmazható eszközöket először az általa legfontosabbnak tartott módon fogja munkára. Ezt nem megfigyelések alapján állítjuk, ez logikai szükségszerűség. Pontosan azért mondhatjuk, hogy az első felhasználási terület volt a legfontosabb Rich számára, mert az eszköz ily módon való alkalmazása mellett döntött.

Ha Rich célja a továbbiakban is a túlélés, akkor az első vödör vizet megissza. Csak akkor fog főzni is a vízzel, ha már úgy érzi, hogy megmenekült a kiszáradástól. Mivel minden további vödör vizet egyre kevésbé fontos cél érdekében használ fel, Rich számára minden további vödör víz egyre kevesebbet ér, mint a korábbiak. Az összegyűjtött víz mennyiségének növekedésével minden újabb vödörnyi víz hasznossága egyre alacsonyabb Rich szemszögéből. Döntési helyzetben mindig a következőkben megszerezhető vagy feladandó dolog a fontos. A közgazdászok azt mondják, hogy ezek a határegységek, és ezt a jelenséget a csökkenő határhasznosság törvénye névvel illetik.

A szóban forgó határ nem a megfontolás tárgyává tett esemény fizikai tulajdonsága, és objektív számításokkal nem is határozható meg. A határ az "igen" és a "nem" — valami választása vagy elutasítása — között húzódik. A határegység az, amiről döntünk: "Dolgozzunk-e még egy órát?", "Maradjunk-e még a házibulin, és igyunk még egy pohárral?", "Hosszabbítsuk-e meg még egy nappal a szállodai tartózkodásunkat a nyaralásunk alatt?". Ezek a kérdések meglehetősen különböznek a következőktől: "Dolgozni jó dolog?", "A házibulik szórakoztatóak?", "Egy nyaralás megnyugtató?". Azt kell eldönteni, hogy egy további óra munka több haszonnal fog-e járni, mint ha azt az időt pihenéssel töltenénk. Megéri egy nappal tovább maradni a szállodában? A döntéseinket a határon hozzuk a határegységre vonatkozóan.

Rich a napja kezdetén egy óra munka határhasznosságát sokkal magasabbnak tartja, mint egy óra pihenését. Ha nem kezd bele a munkába, nem fog tudni enni és inni! Ugyanakkor minden újabb óra munkát egy olyan cél érdekében végez, amely kevésbé fontos, mint az előző órai munkáé. Végül — mondjuk tíz óra elteltével — Rich elérkezik arra a pontra, amikor további egy órányi munkától kisebb megelégedésre számít, mint egy óra pihenéstől. A következő óra munka határhasznossága az egy órányi pihenésé alá esik, így Rich lepihen.

Az értékelés kérdését a döntés pillanatában válaszoljuk meg. Mivel minden cselekedet egy bizonytalan jövő árnyékában történik, a hibázás lehetősége mindig fennáll. Rich úgy érezheti, hogy elég élelmet gyűjtött, és szundít egy kicsit. Miközben alszik, egy majom elcseni kókuszdióinak felét. Visszatekintve megbánhatja döntését, és úgy érezheti, hogy több élelmet is gyűjthetett volna. Talán a legközelebbi alkalommal másképp értékeli majd a helyzetet, azaz tanult valamit.

A jövő bizonytalansága a cselekvés lényegéből következik. Egy olyan világban, ahol teljes bizonyossággal tudható a jövő, a cselekvés értelmetlen. Ha tudom, mi következik és nincs lehetőség a megváltoztatására, akkor nincs is értelme megpróbálkozni vele. Végül is a jövő nem lehet biztos, ha tudok cselekedni a befolyásolása érdekében.

Az a tény, hogy utólag megbánhatjuk korábbi cselekedeteinket, nem cáfolja azt az állítást, hogy az emberek azt választják, amit jobbnak tartanak abban a pillanatban, amikor a döntést meg kell hozniuk. Vasárnap reggel, másnaposan ébredve az ember megbánhatja a szombat esti bulit. Mégis, szombat este szívesebben maradt a partin, mint ment volna haza ágyba bújni.

A "pillanat hevében" bizonyos cselekedetek kívánatosabbnak tűnhetnek, mint józan szemlélődéskor. Gyakran előfordul, hogy egy meccsen egy szurkolót felbőszítenek az ellenfél drukkerének gúnyos megjegyzései annyira, hogy úgy érzi, "meg kell verekednie vele". De ha meglátja a közeli rendőrt, ez többnyire meghátrálásra készteti. A házas ember hirtelen fellobbanó szenvedélyes udvarlásának többnyire megálljt parancsol a feleség megjelenése.

Általában heves érzelmek esetén is mérlegelünk döntés előtt. Az, hogy az emberek néha valóban ellenállnak a szenvedély sodrásának, mutatja, hogy még ilyen körülmények között is döntést hoznak. Csak a részegségnek az eszméletvesztést megelőző, utolsó fázisában, kisgyermekkorban, szenilitás esetén és súlyos agyi sérülés következtében képtelen az ember dönteni. De az ilyen állapotú emberek nem gazdasági szereplők, és a közgazdaságtan nem is próbálkozik tetteik leírásával.

Másrészt még a teljesen józan emberek életében is vannak pillanatok, amikor automatikusan reagálnak. Amikor egy forró kályháról elkapjuk a kezünket vagy ösztönösen lebukunk a magasban felhangzó erős zaj hallatán, nincs szó semmilyen tervről vagy célról. A közgazdaságtan nem az automatikus reakciók tudománya, hanem a céltudatos viselkedésé. Feladata a tervezett cselekvés feltételeinek és következményeinek vizsgálata.




1 A tudomány történetében néha előfordul, hogy valamit azonos időben, egymástól függetlenül fedez fel több ember. E ritka esemény egyik példája, hogy Léon Walras és Stanley Jevons Mengertől függetlenül hasonló megoldást találtak a szóban forgó problémára szintén az 1870-es évek elején.

Hozzászólások

Anti Callahan - A második fejezet bírálata

Mivel Gene Callahan és az osztrák iskola sincs meg a maga robinzonádja nélkül, ebben a fejezetben az amerikai-osztrák Robinson Crusoe kalandjaival ismerkedhetünk meg, akit itt egy a mai életre oly jellemző „túlélő show” lakatlan szigeten felejtett győztese, bizonyos Rich fog megszemélyesíteni.
Mint már írtam, nagyon nem szeretem az „életszerű” illusztrációkat. Ez az ellenszenvem arra a példára vezethető vissza, amit a magát marxista politikai gazdaságtannak nevező szakközépiskolai és felsőoktatási tantárgy jónéhány tankönyve átvett. A marxi pénzelmélet ismertetésekor nem találták elég életszerűnek Marx illusztratív példáját, amivel az egyszerű, egyes, véletlen értékformát bemutatta:
egy kabát = 10 rőf vászon.
Úgy vélték, hogy mivel ez a forma az ősi társadalmakra jellemző (ami egyébként így nem is igaz), azért ez a példa nem ad a dolognak megfelelő hangulatot, nagyon anakronisztikus. És kijavították egy jobbra:
három kőbalta = egy kecske.
Stílusosan azt lehet erre mondani: eltalálták a szarva között a tőgyét! Amíg Marx példája jól érthető volt a korabeli egyszerű emberek számára, és Marxnak esze ágában sem volt historizálni a példáját, addig a tankönyvi variáns valóban égbekiáltó anakronizmustól volt terhes. Ugyanis a kőkorszak és az állattenyésztő korszak között sok ezer év a történelmi távolság. Ha azt írták volna, hogy
egy darab Stevenson-féle gőzmozdony = egy darab IBM számítógép,
lényegesen kisebbet tévedtek volna.
Robinson Crusoe annak a kornak volt gyermeke, amikor a tőkés termelési mód még csak a szárnyait bontogatta, és a társadalom nagy része többé-kevésbé elzárt közösségekben élte le életét. A hajósokra ez sokszorosan igaz volt. Így Robinson a lakatlan szigeten koránt sem került olyan elviselhetetlenül szokatlan körülmények közé, mint Rich, aki a valóságban néhány nap alatt ugyancsak rájött volna, mi a különbség a legmagasabb technikai színvonalon szervezett „túlélési show”, és a valódi túlélési helyzet között. E felismerése – azt hiszem – nagyon nem tette volna őt boldoggá. Akit ma kiragadnak a civilizált életkörülményei közül, annak sokkal kisebb a túlélési esélye, mint Robinson Crusoenak volt a maga idején. Nem olyan régen játszottak a tévében egy filmet, az volt a címe „Egy indián Párizsban”. Ez arról szólt, hogy egy párizsi férfinak szüksége van az évekkel korábban az Amazonas őserdeibe, az indiánok közé szökött felesége beleegyezésére a válásba. Amikor érte megy, kiderül, hogy a felesége állapotosan szökött meg tőle, és most van egy indián neveltetésű kisfia. Nem mesélem el az egész filmet, csupán azt emelem ki belőle, hogy a férfi, aki megszereti „indián” kisfiát, egy mobil telefont ajándékoz neki. Aztán persze ő maga jelenik meg az indián táborban, hogy csatlakozzon családjához, de amíg ezt nem tudjuk, addig törhetjük a fejünket, hogy szegény kisfiú mit fog kezdeni a mobil telefonnal ott, ahol sem térerő, sem az akku feltöltéséhez szükséges konnektor nem áll rendelkezésre. Ennyit a túlélésről.
Gondolatkísérletek
Callahan úr még mindig azon elmélkedik – bár nem olvasván „A tőkét” nem tudja ezt, csak teszi –, amit fentebb idéztem Marxtól, hogy tudniillik a közgazdaságtanban sem kémcsövet, sem mikroszkópot nem lehet használni, ezt is, azt is az absztrakciónak, gondolatkísérleteknek kell helyettesíteni. Azt is felismeri, hogy a kísérlet egyik fő akadálya az, hogy a kísérlet ténye megzavarja magát a megfigyelendő objektumot. Nem nevezi néven, de a Heisenberg féle határozatlansági reláció elvére utal, amely azonban szerinte a közgazdaságtanban nem játszik szerepet.
„Az empirikus alapú megközelítés első akadálya az, hogy az emberek másképp viselkednek, ha tudják, hogy figyelik őket. Sokan tisztában vannak a „megfigyelő" szerepével a kvantummechanikában, ahol úgy tűnik, hogy a szubatomi részecskék szintjén a fizika tárgyát képező energia másképp viselkedik, ha „megfigyelik". (E „megfigyelés" mibenléte heves vita tárgyát képezi a kvantummechanikában, és túlmutat e könyv keretein.) Nem ugyanezzel a problémával szembesül a közgazdaságtan is?
A szubatomi részecskék viselkedése viszont kiszámítható, matematikailag leírható módon változik attól függően, hogy megfigyelik-e őket. A fény hullámként viselkedik, ha nem próbálunk részecskéket találni, és részecskeként, ha próbálunk, de mindig ezt teszi. Nem döntheti el, hogy nem törődik a „megfigyelővel", nem is tanulhat semmit a kísérletből és nem módosíthatja viselkedését ennek megfelelően. Ez azonban nem érvényes az emberekre!” (31-32. oldalak)
Nem tudom, milyen képzettsége van Callahan úrnak a szubatomi részecskéket illetően. Azt viszont tudom, hogy amikor ifjú koromban rádió és tv műszerésznek tanultam egy szakközépiskolában, ott nem csak a diákoknak, de az elektrotechnikát (valójában elektronikát) tanító, eredetileg matematika-fizika szakos tanárnőnknek is nehézséget okozott megérteni az elektroncsövek, és még inkább a félvezető eszközök működését. Azt tudniillik, hogy a „szabad” elektronok teljesen véletlenszerűen lépnek ki a felizzított katódból illetve lépnek át a kétféle szennyezettségű félvezetőréteg határán. A tápfeszültséggel és a vezérlő jellel gerjesztett elektromos erőtér csupán a kilépés/átlépés valószínűségét változtatja meg. Csakis az érintett részecskék hihetetlenül nagy száma, és a „nagy számok törvénye” miatt működnek ezek az eszközök úgy, ahogy elvárjuk tőlük. Hogy a fény részecskéi mit „tudnak” és mit nem, arról nekünk a leghalványabb sejtelmünk sincs. Soha egyetlen fizikus sem végzett kísérletet egyetlen darab szubatomi részecskével.
A társadalmi kísérletekkel éppen az a probléma, hogy az emberiség teljes létszáma, az emberek által előállított javak összes mennyisége több nagyságrenddel kisebb számokkal jellemezhető, mint a termodinamika híres Avogadro száma (az egy mol súlyú kémiai anyagban levő molekulák száma, amely azt mutatja meg, hogy például 1 gramm súlyú hidrogénben mennyi hidrogén atom van), így a Heisenberg féle határozatlansági reláció a társadalmi térben éppen hogy nagyon is működik. Egy óriási külső szemlélő, akinek az egész emberiség kevesebbet jelentene, mint nekünk egy milliomod gramm hidrogéngáz, az valószínűleg ugyanilyen mélyenszántó kijelentéseket tenne az egyes emberi egyedek döntési képességéről, mint Callahan úr tesz a fény részecskéjéről.
Abban azonban egészen biztosak lehetünk, hogy a társadalomból kiszakított egyén viselkedése nem csak azért különbözik a társadalom tagjaként élőkétől, mert „megfigyelik”.
Az elektroncső katódjában levő valamely szabad elektron kiszámíthatatlanul „dönt” arról, hogy bent marad-e a katódfémben, vagy kilép az elektroncső légüres terébe. Ha kilépett ismét „dönt” arról, hogy visszalép a katódba, vagy elindul, és esetleg megérkezik az anódhoz. Ennek vizsgálatával nem véletlenül nem foglalkozik senki. Az elektroncsőnek ugyanis csak és kizárólag azért van értelme, mert az egyes elektronok kiszámíthatatlan „szándékától” függetlenül a katód felizzításával, az anód illetve a vezérlőrácsok megfelelő feszültség alá helyezésével befolyásolható e véletlenszerű elektron-mozgások irányának és intenzitásának a valószínűsége. És e valószínűségek a nagy számok törvénye alapján kiszámítható és célszerűen felhasználható folyamatokban realizálódnak. Miközben nem tudjuk, hogy az egyes elektronok miért és hogyan „döntenek”, aközben a TV képcsövének felénk forduló felületén megjelenik a megjeleníteni szándékozott kép és pedig jó TV esetén élesen, zavarmentesen. Úgy „látszik” az elektronok „gondolkodásban” mégiscsak van valami közös, előre kiszámítható, de ezt a „trendet” csak a tömeges megfigyelésekkel tudjuk hasznosítani. Teljesen értelmetlen és felesleges lenne a Robinson-elektronok viselkedésén meditálni.
A közgazdaságtant angol-francia nyelvterületeken eredetileg politikai gazdaságtannak hívták, német nyelvterületen inkább nemzetgazdaságtannak. A magyar „közgazdaságtan” szó igen leleményes fordítása mindkét kifejezésnek. Ugyanis a mai belehallásokkal szemben a „politikai gazdaságtanban” a „politikai” jelző nem a tudomány (kétség kívül meglévő) ideológiai jelentősségére utal, a „nemzetgazdaságtan” „nemzet” tagja pedig nem a világgazdasággal szembeni nacionalista vonásokra. Ellenkezőleg, a piacgazdaság, a kapitalizmus dominánssá válása előtt a kisszámú gazdasági jellegű szöveg a háztartás, az uradalom, a céh kisközösségeinek gazdálkodásával foglalkoztak és a görög „polis” szóból eredeztethető „politikai”, illetve a „nemzeti” jelzők az ehhez képest kitáguló társadalmi méretű gazdálkodás jellemzésére szolgált. Kautz Gyula zseniális érzékkel alkotta meg a két kifejezés közös értelmét kifejező magyar „közgazdaságtan” szót. Ennek a magyar szónak így nem sok köze van az angol „economics” szóhoz aminek fordítására jobb híján használjuk csupán.
Nos, az a tudomány, amelyet Callahan úr (az osztrák iskola nevében) ajánl nekünk, az legfeljebb „robinsonológia” illetve „richológia” lehetne, de semmiképpen nem közgazdaságtan a szó eredeti értelmében.
Az a feltételezés, hogy a cselekvő ember célja lehet más is, mint a túlélés, meglehetősen elvont feltételezés. Egynémely embernek természetesen lehet, de ha ez társadalmi mértékben is így lenne, akkor nem lenne most miről tárgyalnunk. Az emberiség már régen kihalt volna. Ez a fajta individualizmus az álkonkrétság tipikus esete. Egészen életszerűtlen eseteket tárgyalni, és azután azokból mélyreható következtetéseket levonni – nos ez a tudományos gondolkodás igen érdekes módja. Nagy Lajos a „Képtelen természetrajz” egyik karcolatában ír egy tudósról, aki hosszan figyelt egy hangyát, mert meg akarta állapítani, hogy meddig él. Több éves megfigyelés után megállapította, hogy a hangya már akkor döglött volt, amikor a megfigyelést elkezdte. Callahan úr (és az osztrák iskola) módszere mintha kicsit emlékeztetne e tudós oly konkrét megfigyelésére. Callahan úr közgazdaságtana nem foglalkozik azzal, hogy mi az a cél, aminek a megvalósításáért az ember – az adott esetben Rich-Robinson – cselekvésbe kezd. Szerinte teljesen az egyénen múlik, hogy melyik célt tartja megvalósításra méltónak. Bár én is vallom, hogy a közgazdaságtan nem erkölcstan, azért élek a gyanúperrel, hogy ez nem lehet így, legfeljebb a lakatlan szigeten – bár szerintem ott sem.
Az érték születése
„Mivel a preferencia a konkrét célok elérésére alkalmas konkrét eszközök közötti konkrét választáshoz kapcsolódik, a gazdasági döntések nem absztrakciókról szólnak. Rich nem a „munka" és a „pihenés" közül választ, hanem egy bizonyos fajta munka adott mennyisége és bizonyos mennyiségű pihenés között, figyelembe véve a konkrét körülményeket.
Ez a felismerés megoldja az érték paradoxonét, amellyel a klasszikus közgazdászok szembesültek. „Miért van az - gondolkodtak - hogy bár a víz sokkal értékesebb, mint a gyémánt, az emberek mégis olyan sokat fizetnek egy gyémántért, míg a vízért alig, vagy egyáltalán nem?" E hiányosság megszüntetésére dolgozták ki a katasztrofálisnak bizonyult munkaérték-elméletet, amely valamely termék értékét az előállításába fektetett munka értékével akarta egyenlővé tenni. Karl Marx közgazdaságtani elméletének nagy részét a munka alapú értékelméletre alapozta. Ezen elmélet hibáit a kommunizmus által később rabszolgaságba taszított milliók tanúsíthatják.” (37. oldal)
Callahan úr bemutatja a konkrétság és a tudományosság osztrák mintáját, amikor például a munkaérték-elméletet, és a marxizmust bírálja.
Nehogy azt higgye az olvasó, hogy Callahan úr könyvéből a legcsekélyebb tény is ki fog derülni, amely a munkaérték-elmélet katasztrofálisnak bizonyulását alátámasztaná. Úgy tünik, hogy Callahan úr szerint minden egyes lezuhant repülőgép az aerodinamika katasztrófálisnak bizonyulását igazolja – ráadásul ezt a következtetést egy-két szakszerűtlenül megépített amatőr gép katasztrófájából vonná le.
Mivel a munkaérték-elméletre és a marxizmusra vonatkozó állításait Callahan úr könyve egész folyamában sehol sem próbálja igazolni (mint említettem, a felhasznált irodalom jegyzékében nincs egyetlen mű sem, amely legalább hozzávetőlegesen autentikusan tárgyalná Karl Marx közgazdasági tanait) Callahan úr ezen kitételei, és a továbbiakban még előforduló hasonlóak, kimerítik a tudományos inkorrektség és a rágalmazás tényálladékait.
Az nem lehet érv, hogy Callahan úrnak nem célja a marxizmus rendszerszerű bírálata. Az általa alkalmazott bírálat itt olyan, mint amikor egy biztonságtechnikai ügynök azzal próbálja rábeszélni a kuncsaftot a riasztó felszerelésére, hogy azt állítja, mivel most nincs riasztó, a szomszéd mindenét ellopkodja. Ha a szomszéd ezután rágalmazásért feljelenti a vigécet, akkor az maga sem fog ezen csodálkozni. És nem fog arra hivatkozni, hogy neki a riasztó eladása volt a célja, és nem a szomszéd bűnösségének a bizonyítása.
Én – követve Callahan úr példáját - nyugodt szívvel kijelenthetném, hogy Karl Marx közgazdaságtani elméletének nagy részét (egészét) nem a munkalapú értékelméletre, hanem éppenséggel annak bírálatára alapozta, a kudarcot vallott úgynevezett „létező szocializmus” semmilyen vonatkozásban nem azonosítható Marx fentebb a „Német ideológiából” idézett kommunizmus-képével, és ez a nem-kommunizmus sem volt az első társadalmi formáció (sajnos valószínűleg az utolsó sem), amelyik milliókat taszított rabszolgasorba.
Callahan úr szellemében ezeket a kijelentéseimet nem lennék köteles bizonyítani, és a kedves olvasó szabadon dönthetne – nem zavartatva magát holmi tényekkel és érvekkel – hogy melyikünknek hisz. Mindamellett én mégis bizonyítanám legalább a téma szempontjából különösen fontos első, kiemelt állításomat. Erre majd vissza fogok térni.
Közben azonban ismét előkerült a gyémánt és a víz már kissé unalmasnak tűnő, ám a marxizmust rágalmazó sztereotípiáknál mégiscsak izgalmasabb esete.
„Ha egy tiszta hegyi forrás közelében élő embernek ajánlunk fel egy hordó vizet, akkor az illető lehet, hogy egyáltalán nem értékeli azt. A forrás maga több vizet biztosít a számára, mint amennyit valaha is fel tudna használni, így e további vízmennyiség számára semmit nem jelent. (Sőt, lehet, hogy még gondot is okozna, hiszen a hordó útban lenne.) Viszont elképzelhető, hogy nincs egyetlen gyémántja sem, így egy gyémánt megszerzésének a lehetősége csábító lehet a számára. Egyértelmű, hogy a gyémántot többre értékelné, mint a vizet.”(37. oldal)
Figyeljük csak! Milyen átkozottul „konkrét” itt Callahan úr példája! Persze nem csak az képzelhető el, hogy emberének, amely dúskál a vízben, nincs egyetlen gyémántja sem, hanem például az is, hogy nincs egyetlen toll sem a fenekében, egyetlen tyúkszem sem a lábán. És ha a gyémánt hiánya csábítóvá teszi számára a megszerzése lehetőségét, ami felsrófolja a vízhez képest a gyémánt értékességét, akkor ugyanennek kell lennie a helyzetnek a feneket díszítő toll, illetve a tyúkszem esetében is. Ám mindannyian jól tudjuk, hogy ez távolról sincs így.
Vajon miért? Erre mit tud válaszolni Callahan úr?
Én úgy gondolom, hogy azért, mert az ülepdíszre és a tyúkszemre az embereknek általában nincs szükségük, a gyémántra meg valamilyen okból van. Ismét arra kell kilyukadnom, hogy emberünk azért tartja nagyon értékesnek a gyémántot, mert azt az egész társadalom (de legalább is az ékszerészek, akiknek el lehet adni) értékesnek tartja. Ha nem így lenne, akkor teljesen értelmetlen lenne Callahan úr azon megjegyzése, miszerint a Szahara forróságában, „ha (emberünk – N.A.) zsugori, akkor természetesen elképzelhető, hogy a követ még a halál torkában is többre értékeli a víznél.” Mivel a zsugori nem feltétlenül hülye, azért ilyen viselkedés mélyebb társadalmi ok nélkül általában nem képzelhető el. A zsugoriság azt jelenti, hogy az illető szomjhalála pillanatáig hisz abban, hogy a gyémánt – értékénél fogva – még a szomjhaláltól is képes őt megmenteni. Ez a jelenség, amit Marx fetisizmusnak nevezett semmiképpen nem vezethető le egy amúgy épelméjű egyén személyes képzeteiből. Csak egy határozott módon szervezett társadalomban válhat ilyen zsugorivá az ember, amely társadalom beleszuggerálta emberünkbe a gyémánt kimagasló értékességének tudatát.
Callahan úr azért ragaszkodik a robinzonádhoz, mert abból vezeti le a határhaszon fogalmát és az csökkenő határhaszon „törvényét” (ez utóbbit Jevons tiszteletre méltó szerzői tisztességgel Gossen első törvényének nevezte el, mert elolvasva a már-már feledés homályába vesző német szerző művét, megállapította, hogy az adott összefüggés tekintetében őt – Gossent – illeti meg az elsőbbség).
„A javak értéke szubjektív: ugyanazt a hordó vizet és gyémántot más emberek - sőt eltérő időpontokban akár ugyanaz a személy is - különbözőképpen értékelhetik. Hogy Mengertől idézzünk:
Az érték tehát nem a javakhoz kötött valami. Nem a dolgok jellemzője, hanem csupán az a fontosság, melyet nekik tulajdonítunk szükségleteink kielégítése szempontjából..., és amelyet ennek következtében rávetítünk a gazdasági javakra is, mint... a szükségleteink kielégítésének eszközeire.64
Sok eszközt egynél több cél megvalósításának a szolgálatába is állíthatunk. Rich sokféleképpen használhatja fel a vizet. A többféleképpen alkalmazható eszközöket először az általa legfontosabbnak tartott módon fogja munkára. Ezt nem megfigyelések alapján állítjuk, ez logikai szükségszerűség. Pontosan azért mondhatjuk, hogy az első felhasználási terület volt a legfontosabb Rich számára, mert az eszköz ily módon való alkalmazása mellett döntött.
… Mivel minden további vödör vizet egyre kevésbé fontos cél érdekében használ fel, Rich számára minden további vödör víz egyre kevesebbet ér, mint a korábbiak. Az összegyűjtött víz mennyiségének növekedésével minden újabb vödörnyi víz hasznossága egyre alacsonyabb Rich szemszögéből. Döntési helyzetben mindig a következőkben megszerezhető vagy feladandó dolog a fontos. A közgazdászok azt mondják, hogy ezek a határegységek, és ezt a jelenséget a csökkenő határhasznosság törvénye névvel illetik.” (38. oldal)
Nos itt valóban érdekes logikával van dolgunk. A legfontosabb felhasználás az, amit a felhasználó elsőként választ, függetlenül attól, hogy e választásnak mi az oka. A másodiknak, stb. választott felhasználás egyre kevésbé fontos, hiszen azért választotta a felhasználó másodiknak, stb. Ha a választásnak lenne valamilyen objektív oka, akkor felmerülhetne, hogy ez a logika ott hibádzik, ahol kizárja a közömbös választás lehetőségét. Objektív kritériumok alapján ugyanis előfordulhatna, hogy a fogyasztó két egyébként számára egyformán fontos felhasználási lehetőség közül véletlenül választja az egyiket elsőnek és a másodikat másodiknak. Ebben az esetben a rendezés sorrendje nem tükrözné a hasznosság sorrendjét. Persze, ha az abszolút szubjektív értékelés álláspontjára helyezkedünk, akkor a logikában nincs hiba. Csupán a következtetés lesz kissé üres. És nem fog egybevágni a tapasztalattal. Még a megrögzött marginalista tankönyvek is meg szokták jegyezni, hogy a Gossen-törvény nem minden jószág esetében igaz. Példaként a szenvedélybetegeket szokták felhozni, akik számára szenvedélyük tárgya nem követi ezt a „törvényt”. Nekünk azonban más problémánk is van ezzel a „törvénnyel”.
Itt kell egy kitérőt tennünk.
Mivel ennek az írásnak a célja, hogy kimutassa Callahan úr osztrák iskola interpretációjának elméleti vitathatóságát, természetesen nem tudunk foglalkozni azzal, hogy részletkérdésekben, főleg módszertani szempontból, figyelemreméltó (bár több esetben nem éppen eredeti) megállapításokkal is találkozhatunk könyvében. Elvileg elképzelhető, hogy egy, a társadalomtól teljesen elszigetelt egyén számára a fogyasztás és a munka cselekményei nem válnak szét egymástól – hiszen nincs kire áthárítani a munkát – és így ez az egyén pontosan úgy viselkedik, ahogy azt Callahan úr leírta.
Azonban igen nagy számú tapasztalat azt mutatja, hogy ha egy emberi egyedet kiszakítanak társadalmi közegéből, akkor az mihelyt elveszti reményét, hogy oda visszakerüljön, igen gyorsan elveszti emberi vonásait is. Ezt nem csak a Robinson Crusoe helyzetébe jutott emberek sorsa tanúsítja (feltehetően Verne Gyula regény-trilógiájának „Grant kapitány gyermekei” című kötetében a lakatlan szigetre kitett, majd a „Rejtelmes sziget” című kötetben elvadult ember-állat formájában megtalált matróz tipikusabban mutatja be ezt a sorsot, mint Defoe romantikus hőse), de a náci koncentrációs táborok foglyaié is, akik már néhány hetes szörnyű fogság után a reménnyel együtt elvesztették korábbi énjük nagy részét. Vagy a tengeren hánykódó hajótöröttek, akik között nem ritkán fordul elő kannibalizmus (ami egyébként a lágerekben is előfordult).
Ez a tapasztalat egyébként jó összhangban van Marx egyik Feuerbach-tézisével:
„… az emberi lényeg nem valami az egyes egyénben benne lakó elvontság. Az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége.” (MEM 3. 9.oldal)

Nem viszontválasz, csak rövid reakció

Mindenek előtt nagyon köszönöm, hogy libertarius "rendkívűl szórakoztatónak" találta írásomat. Őszintén szólva ez egyik fő célom volt, nem szerettem volna egy meglehetősen népszerű stílusban megírt műre akadémikus szárazsággal reagálni.

Jelezném, hogy örömmel fedeztem fel a Libertarius.hu WEB-oldalon Callahan úr könyvének második fejezetét, mivel nem árulok el titkot, hogy a válaszom nem az itteni publikációra írodott, hanem egy részlet készülő munkámból, amelyben Gene Callahan egész könyvéről írok marxista szemléletű bírálatot. Hogy ebben a mai módfelett pluralista világunkban fogok-e találni kiadót, az természetesen még nyitott kérdés. Ezért csak hálámat fejezhetem ki a WEB-oldal szerkesztőinek, hogy lehetővé tették a "minta" közzétételét.

Sajnos úgy tünik, hogy az ellenkritika szerzője nem vette észre, hogy az én szövegem is részlet egy nagyobb műből (ami azért az én hibám elsősorban, hiszen közölhettem volna) és olyasmiket kér rajtam számon, ami a teljes szövegben megtalálható (például a szubjektív értékelmélet részletesebb bírálata, a marxi és a klasszikus angol munkaérték-elméletek közötti alapvető különbségek bemutatása stb.)

Nem elegáns Libertárius már-már gyülölködő antimarxizmusa. Én - állításával ellentétben - igyekeztem elkerülni azt a "hivatalos állampárti" stílust, ami egy tudományos tétel érvénytelenségét azzal bizonyítja, hogy az nem azonos Marx álláspontjával. Remélem, hogy a figyelmes olvasó jól látja a közölt részletben, hogy ott ilyesmiről szó sincs - csupán Libertarius állítja ezt minden alap nélkül. Ezzel szemben Libertárius legfőbb kritikája velem szemben az, hogy én beismerten marxista vagyok és ami marxista az ab ovo helytelen. Az itélet - hangsúlyozom - az olvasó jussa.

Szeretném Libertariust emlékeztetni, hogy az oroszországi éhinségekben (a huszas évek elején kitörtekre gondolok, nem a nagy ukrajnai éhinségre) némi szerepet játszott - a katasztrofális munkaérték-elméleten kívűl - a három éves végeredményben vesztes világháború és a hat éves testvérgyilkos polgárháború is.

Valamint egyetlen egy dologban kategórikus egyetnemértésemnek kell hangot adni. Mussoloni fasizmusának, Hitler nemzeti szocializmusának a világon semmi köze nincs a munkaérték-elmélethez. Az, hogy a fasiszták és a nácik propagandisztikus okokból használták a "szocialista" jelzőt, az nem ok arra, hogy ezeket az antimarxista, antiszocialista, antikommunista eszméket valaki tudományosan besorolja a szocializmus fogalmába. Gondolom Önök sem fogadják el, hogy az orosz populista-nacionalista Zsirinovszkij liberális gondolkodó volna csak azért, mert pártjának a Liberális Demokrata Párt nevet adta.

Még egyszer köszönöm a publikálási lehetőséget.

Dr Nagy András széljegyzetei ...

... Libertarius „Pro Callahan - A bírálat bírálata” írásához

Előtte néhány szó a fenti viszontválaszhoz.

A zsidó Marx állítólagos antimarxizmusáról (amit kiragadott idézetekkel előszeretettel szoktak Marx ellenfelei meglobogtatni) nem kívánnák most vitát nyitni.

A Kommunista Kiáltvány az 1848-as forradalmas időszak egyik jellegzetes terméke, amelyben a felsorolt "intézkedési terv" messze nem a legfontosabb mondanivaló és semmiképpen nem a "katasztrófális munkaérték-elméleten" alapszik - mivel ebben az időben Marx még alig foglalkozott ezzel az elmélettel.

A náci programból (amelyet Hitler soha nem vett komolyan) érdekes módon Libertarius lehagyta az első nyolc pontot. Nos egy apró kitérő. A náci párt zászlót maga Hitler tervezte. Meg kell adni zseniális munkát végzett. A számára gyűlölt Weimári Köztársaság hivatalos zászlója a Brandenburgi Trikolor (Fekete-Vörös-Arany) volt, ami egyébként a háború utáni mindkét német állam zászlaja is lett és az egyesülés után az NSZK hivatalos állami lobogója. Hitler a német birodalmi császári trikolorért rajongott - Fekete-Fehér-Vörös. Pártját a háborús vereség és a kibontakozó új válság által sújtott munkásosztály felé akarta kiterjeszteni, a marxista pártok rovására. Ezért a császári szineket kissé átvariálta. A feketét egy fekete horogkereszt formájában központosította a zászló közepére. Köré egy kör formájában helyezte el a fehéret és eköré a zászló felületének túlnyomó részére terjesztette ki a vöroset. Na már most, amikor Libertárius elhagyta a náci program első nyolc pontját, akkor ugyanazt csinálta, mintha a náci zászlóból kihagyta volna a fehér körbe rajzolt horogkeresztet, azaz a náci szimbolika lényegét. Marad a vörös zászló, tehát nácik=kommunisták Q.e.d. Hitler nagyon jól tudta, hogy a pártja lényegét adó lecsúszott középosztály úgy se olvassa el mind a 25 pontot, ezért az igazi náci követeléseket az első nyolc pontba rakta. Viszont a marxizmuson nevelkedett német szakmunkások - Libertariushoz hasonlóan - azonnal kiszúrják a további pontok hasonlóságát a Kiáltvány pontjaihoz, és bekapják a horgot.

Ott tolong le a falka
sápadó, tarka-barka,
rendetlen, mord csapat.
Vérvörös zászló leng felette,
hatalmas horog a keresztje,
min a szegény fennakad.

(Bertolt Brecht - Inség és rettegés a Harmadik Birodalomban)

Tisztelettel ismét csak azt kérdem, Zsirinovszkij az Orosz Libe4rális Demokrata Párt führere liberális politikus?

-----------------------------------------------

És akkor most a széljegyzetek:

Libertarius Dr. Nagy András rendkívül szórakoztató bírálattal illette portálunkon Gene Callahan könyvét, ám mivel elképzelhető, hogy valaki mégis komolyan venné, kénytelen vagyok rámutatni a bírálat gyenge pontjaira.

N.A. Köszönöm a bókot. Annyira azért nem szórakoztató, hogy ne lehessen komolyan venni.

Libertarius Az elején az életeszerű illusztrációkról olvashatunk egy rövid értekezést, mely azzal kezdődik, hogy a tisztelt bíráló nem szereti az életszerű példákat, ám végül mintha az derülne ki (noha ez nem egyértelmű), hogy mégis, bár lehet, hogy csak Marx eredeti példáit.

N.A. Libertarius elfeledkezett az idézőjeleimről. Én nem az életszerű, hanem a jópofáskodó, „életszerű” (valójában nagyon is életszerűtlen) példákat nem szeretem. Példaként tudatosan egy „marxista” példát hoztam fel. Marx idézett eredeti példája nem életszerű, hanem a megcélzott olvasók számára érthető. Nagyon nagy különbség!

Libertarius A továbbiakban visszatér Robinsonhoz illetve Rich-hez, és megállapítja, hogy Rich valószínűleg nem lett volna boldog a könyvben szereplő helyzetben, bár ezt természetesen Callahan sem tagadja, csak egyszerűen nem foglalkozik ennek részletezésével, hanem a felismerés sokkját követő kijózanodás, és az értelmes emberi cselekvés újrakezdésével törődik. Itt már gyaníthatjuk, hogy a bíráló esetleg amiatt panaszkodott az életszerűség, vagy annak hiánya miatt, hogy nem találja elég valószerűnek Rich helyzetét. Nos, valóban nem fordul elő túl gyakran, hogy a túlélési műsorok szervezői otthagynák az egyik szereplőt a szigeten, és nem is mennének vissza érte, ám manapság nemigen találnánk mindennapos példát arra, hogy valaki teljesen egyedül marad (még az "igazi" Robinson, Alexander Selkirk esete sem volt általános a maga korában). Mindenesetre a példa aligha tekinthető anakronisztikusnak, így mégiscsak az lehet vele a probléma, hogy nem Marxtól származik.

N.A. Az anakronizmus vádját nem Callahan, hanem a „polgazd” könyvek kapcsán említettem. Valóban nem mindennapos, hogy valaki teljesen egyedül marad. Máshol – például előadásaim során a főiskolán – ki szoktam emelni, hogy Robinson Crusoe (örülök Libertarius műveltségének, hogy ismeri az irodalmi hős valóságos prototípusának nevét) sem maradt teljesen egyedül a szigeten, mivel magával vitte a fejében az Angliában, illetve a hajókon tanultakat, ezenkívül a hajóroncsról megmentett eszközökben az azokban megtestesült társadalmi tapasztalatot.

Libertarius A túlélés tárgyalását követően a Gondolatkísérletek című részről olvashatunk érdekes megállapításokat. Először is azt, hogy Callahan nem olvasta Marxtól "A tőkét", amire persze semmilyen bizonyítékot nem találunk, bár ha így is volna, miért lenne ez baj? Másodszor, ami még érdekesebb, hogy Callahan csupán "elmélkedik" a gondolatkísérletek szükségességéről, ám "A tőke" ismeretének hiányában semmilyen konkrét tudással nem rendelkezhet e tárgykörben. Mivel a közgazdaságtani irodalomban az absztrakció, a gondolatkísérletek rendszeresen előforduló fogalmak (ld. a könyvben szereplő Carl Menger-idézetet is), arra vagyunk kénytelenek következtetni, hogy a tisztelt bíráló csupán Marx műveivel ismerkedett meg tanulmányai során, egyéb szerzőket nem olvasott, vagy figyelmen kívül hagyott, így számára elképzelhetetlen, hogy "A tőke" ismerete nélkül bárki tisztában lehetne az absztrakció fogalmával.

N.A. Mint a fentebbi reakciómban írtam, a publikált szöveg egy nagyobb lélegzetvételű mű kiragadott részlete (akárcsak a bírálata tárgya). A teljes szövegben igenis adok bizonyítékot arról, hogy Callahan úr nem olvasta „A tőkét”. Nevezetesen könyve 82-ik oldalán azt írja „Marx elmélete nem kínál magyarázatot a dolgozók által használt gépekkel kapcsolatban. Elfelejtett kitérni arra, hogy a szocializmus bevezetéséig a piacon hogyan készítik el, ki birtokolja, és miként tartják fenn azokat”. Tekintettel arra, hogy „A tőke” több, mint 120 oldalas Tizennegyedik fejezetének az a címe, hogy „Gépi berendezés és nagyipar”, azt hiszem nyílvánvaló, hogy Callahan úr soha a kezébe se vette Marx művét. Ez természetesen nem baj, egészen addig, amig nagyképű és ostoba kijelentéseket nem tesz róla. Mellesleg az osztrák iskola egy kéretlen, bár kitűnő tanítványának, I.V. Sztálinnak és körének volt a szokása el nem olvasott művekről lesújtó kritikát gyakorolni. Én nem tartozom e körhöz, bár bizonyos körökben szokás a sztálinizmust és a marxizmust összemosni. Minden esetre megnyugtatom a tisztelt Libertáriust, hogy olvastam egy-s-mást Marxon kívül is. „Callahan csupán "elmélkedik" a gondolatkísérletek szükségességéről, ám "A tőke" ismeretének hiányában semmilyen konkrét tudással nem rendelkezhet e tárgykörben” – ezt Libertarius írta, én semmi hasonlót sem írtam. Csupán annyit írtam, hogy a gondolatot, mi szerint a közgazdaságtanban a kísérleteket az absztrakciónak kell helyettesíteni Marx jóval Callahan (és Mises) előtt már leírta.

Libertarius Ezek után a Heisenberg féle határozatlansági reláció és a közgazdaságtan Callahan által is vázolt viszonyáról olvashatunk, és megtudhatjuk, hogy egy óriási külső szemlélő számára az emberek viselkedési is leírható volna a szóban forgó fizikai elmélettel. A probléma az, hogy nem vagyunk óriási külső szemlélők — bár előfordulhat, hogy a marxisták ennyire felülemelkedtek már az emberiségen — így tehát ez nehezen tekinthető kritikának Callahan mondanivalójára vonatkozóan.

N.A. Libertarius betegesen antimarxista és Mórickához hasonlatosan mindenről ugyanaz jut az eszébe. Én egy tudományos módszertani kérdést fejtegettem, miszerint a kis minta elkerülhetetlenül kiváltja a Heisenberg féle határozatlanságot. Nem én kezdtem a fotonokkal példálódzni. A mikrorészecskék véleletlenszerű viselkedésének okait nem ismerjük, és én úgy vélem, az lehet hasonló az emberi egyedek véletlenszerű viselkedéséhez (sem ezt, sem az ellenkezőjét nem tudnám bizonyítani).

Libertarius Ezután az elektroncsövek és a katódsugárcsövek viselkedését ismerhetjük meg, amellyel az elektronokról folytatott eszmefuttatás a könyvben szereplőt jóval meghaladó méretűvé dagad, noha a bíráló így fejezi be: "Teljesen értelmetlen és felesleges lenne a Robinson-elektronok viselkedésén meditálni." Valószínűleg e jogot magának sajátítja ki, ám ez nem mentesíti őt annak az alapvető igazságnak a fel nem ismerésétől, hogy az emberek önállóan, egyedi módon képesek döntéseket hozni, egy korábbival megegyező helyzetben akár a korábbitól eltérőt is, hiszen tanulnak.

N.A. A Robinson-elektronok viselkedéséről a fizikusoknak lenne teljesen értelmetlen és felesleges meditálni. Nem is teszik, hanem jó tudósokhoz méltóan a tömegjelenségekben rejlő törvényszerűségeket kutatják, aminek gyakorlati alkalmazása például az elektronika forradalma. A közgazdászoknak a gazdasági Robinzonok viselkedéséről értelmetlen meditálni. E jogot nem sajátítom ki sem magamnak, sem a marxistáknak, mert mi nem szoktunk ezen meditálni. Libertárius milyen alapon nem tekinti alapvető igazságnak, hogy a fotonok és egyéb elemi részecskék „önállóan, egyedi módon képesek döntéseket hozni, egy korábbival megegyező helyzetben akár a korábbitól eltérőt is, hiszen tanulnak”? Kiismerhetetlen, véletlenszerű viselkedésükből ez a következtetés minden további nélkül levonható. Ha van a fotonok között libertárius és marxista gondolkodó, akkor ők ugyanezt a vitát nyugodtan lefolytathatnák. Ha most Libertárius kijelenti, hogy ez egy marhaság, a fotonok nem döntenek és nincsenek gondolataik, akkor olyasmiről nyilatkozik, amiről fogalma sincs (nem is lehet) és szabadelvűsége erősen kétségbe vonható. Erre utaltam az óriási külső szemlélő példázatával és nem a marxizmus felsőbbrendűségére.

Libertarius Egy, a közgazdaságtan szó eredetét ismertető bekezdés után ugyanis azt a feltételezést kifogásolja, hogy az ember esetleg nem a túlélés mellett dönt. Bár valóban igaz, hogy az emberek nagy többsége a túlélést preferálná — Rich is így tesz —, bizony előfordul, hogy valaki inkább a halált választja, méghozzá sokkal kevésbé elkeserítő körülmények között is. Amire Callahan fel próbálja hívni a figyelmet az az, hogy egy általánosan elterjedt viselkedésformát nem tekinthetünk mindenkire érvényesnek. Ha meg akarjuk érteni az emberek működését, nem lehetünk annyira arrogánsak, hogy azonos körülmények között mindenkiről ugyanazt a viselkedést tételezzük fel — amely ráadásul megegyezik a mi elképzelésünkkel!

N.A. Létezett egy szerzetes (bizonyíthatóan nem marxista), bizonyos William of Ockham a XIV. századi Angliában, aki állítólag megfogalmazta az „Ockham beretvája” elvét, mely szerint minden olyan feltételtől meg kell szabadulnunk, ami nem befolyásolja vizsgálódásunkat. Ha egyszer a tárgyalás során mégis csak abból indulunk ki, hogy a cselekvő ember a túlélés által motíválva cselekszik (mert ugye végül is ebből indul ki Callahan is), akkor a tudatos öngyilkosok és egyéb önpusztító szerzetek viselkedésének figyelmen kívül hagyása (pláne ha nem felejtjük el, hogy ezektől csupán eltekintettünk, de nem állítjuk azt, hogy mindenki feltétlenül az általunk leírt módon fog cselekedni) nem arrogancia, csupán tudományos módszer – Ockham beretvájának alkalmazása.

Libertarius A továbbiakban Az érték születése című részre kerül sor. Callahan a munkaérték-elméletről ír, és annak katasztrofális voltát a kommunizmus rémségeire utalva érzékelteti. A bíráló szerint ez olyan, mintha a repülőgép-katasztrófákból az aerodinamika törvényeinek katasztrofális mivoltára lehetne következtetni, mivel néhány gépet rosszul építettek meg vagy tartottak karban. Nyilván arra utal, hogy a kommunista rendszerek elvileg a nagyszerű munkaérték-elméletre alapuló szintén nagyszerű marxista elméletek alapján, de a valóságban attól eltérően, rosszul felépített államok voltak (ezt később konkrétan ki is fejti).

N.A. Itt Libertarius megint olyasmit ad a számba, amit én soha nem mondtam. Ellenkezőleg én (az egész könyvemben) elég részletesen kifejtem, hogy az angol klasszikus közgazdaságtan munkaérték-elmélete egyáltalán nem azonos az azt bíráló marxi megközelítéssel. A marxi megközelítés Marxnál arra szolgál, hogy a tőkés termelési módot leírja és bírálja, nem pedig arra, hogy „recepteket (Comte féléket?) adjon a jövendő lacikonyhája számára”. Marx sehol nem írt le „kommunista rendszert”, ellenkezőleg, azt írta le, hogy "a kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti."

Libertarius A munkaérték elméletről azonban tudhatjuk — akár Callahan, akár mások könyveiből, de a józan ész alapján is —, hogy téves, így azt is könnyen beláthatjuk, hogy ha sikerült is volna a marxista elméletek alapján létrehozni a tökéletes kommunista államot, az mindenképpen működésképtelennek bizonyult volna. Mint ahogy a Lenin által az első világháború végén megvalósított "háborús kommunizmus" címén bevezetett intézkedésekben szinte szóról-szóra visszaköszönnek Marx Kommunista Kiáltványának javasolt intézkedései, és szépen be is köszöntött az éhínség a Szovjetunióban.

N.A. Libertarius azt hiszi, hogyha valamit papagájként ismételgetnek, az előbb-utóbb igazzá válik. Nem tudok róla, hogy valaki is meggyőzően bizonyította volna, hogy a munkaérték-elmélet téves. Aki nem tudja megkülönböztetni Ricardo munkaérték-elméletét annak marxi bírálatától az nem is lehet képes ilyen bizonyításra, hiszen egyként kezel két homlokegyenest ellenkező megközelítést. Na, Callahan úr meg sem kísérli e bizonyítást. Ő csupán az az előpapagáj, akinek fecsegését Libertarius szinte szó szerint megismétli. Amikor a Kommunista Kiáltványt Marx és Engels megírták, akkor Marx még hozzá sem kezdett a munkaérték-elmélet bírálatához. Egyetlen ezzel egyáltalán gyanúsítható művét a Párizsi Gazdaság-filozófiai kéziratokat Marx még alapvetően, mint filozófus, és nem mint közgazdász írta, abban a munkaérték-elmélet egyáltalán nincs feldolgozva. Mivel abban az időben Adam Smith és David Ricardo vitathatatlan tekintélyeknek számítottak (az osztrák iskolának még híre-hamva nem volt – persze annak ellenére, hogy Callahan úr mindenkit felvonultat elődként, aki csak számít) így az ifjú Marx még nem tartotta fontosnak az ő munkaérték-elméletüket külön bírálat tárgyává tenni. Ezt majd csak a Kiáltvány után, „A tőke” előtanulmányaiban kezdi meg.

Libertarius Ha az nem volna elég katasztrofális, gondoljunk arra, hogy Marx a tőkés kizsákmányolásról szóló elméletét is a munkaérték-elméletre alapozta, amelynek alapelvét nem, csak alkalmazásait bírálta, hiszen az alkalmazók nem a kommunista eszmékre jutottak belőle. A kizsákmányolásról szóló elmélet indította el azokat a folyamatokat, amelyek többek között Lenint és Hitlert is segítették hatalomhoz jutni. Az ezeket követő történelmi események és az előző bekezdésben foglaltak ismeretében bártan állíthatjuk, hogy a munkaérték-elmélet katasztrofálisnak bizonyult mind elméleti szempontból, mind a gyakorlatban.

N.A. Természetesen Libertarius sem olvasta „A tőkét”, ő is megelégedett a Rövid Tanfolyam és az abból származó tankönyvek „marxizmusával”. Miután azt hiszi, hogy Marx a munkaérték-elmélet „alapelvét nem, csak alkalmazásait bírálta, hiszen az alkalmazók nem a kommunista eszmékre jutottak belőle”, nehéz vele vitatkozni. A kommunizmus és a fasizmus egybemosásáról már megírtam véleményemet a fenti reflexiómban.

Libertarius Persze a tisztelt bíráló mindezt nyilván elintézné azzal, amit Lenin is mondott az háborús kommunizmust követő éhínséget kommentálva: "az emberiség még nem elég érett a szocializmusra."

N.A. Libertarius itt is hű követője Callahan úrnak. El nem árulná, hogy Lenin hol mondott ehhez csak hasonlót? Pedig nagyon kíváncsi lennék!

N.A. Azóta Libertarius segítségével kiderítettem, hogy Lenin egyik utolsó cikkében, az "Inkább kevesebbet, de jobban" címűben szerepel egy mondat, ami szerinte lényegében ugyanaz, mint amit ő "idézett". A mondat, amely a civilizált Nyugat és a civilizálatlan Kelet egy várható háborújáról szóló elmélkedés végén szerepel, így hangzik: "Mi (Oroszország - N.A.) sem vagyunk eléggé civilizáltak ahhoz, hogy közvetlenül térjünk át a szocializmusra, bár a politikai előfeltételeink megvannak hozzá." Az Olvasóra bízom, hogy ez tényleg azonos értelmű-e Libertarius "idézetével".

Libertarius Alighanem sosem lesz az, de ennek belátásához figyelmesebben el kellene olvasni a könyvet, ami annak a felismerésével is járna, hogy a könyv egy kezdőknek szóló, bevezető szintű mű, amelynek természetesen és bevallottan nem célja sem a marxizmus, sem más közgazdaságtani irányzatok rendszerszerű bírálata, amit a bíráló hiányol. Állításaival ellentétben viszont az irodalomjegyzékben szerepel Marx közgazdaságtani elméleteit tárgyaló könyv (pl. Ludwig von Mises Socialism című műve), ámbár mivel ez egy cáfolat — melynek igazát a történelem jól illusztrálja —, a bíráló számára nyilván nem "autentikus".

N.A. Én elég figyelmesen elolvastam Callahan úr könyvét. Libertarius az, aki nem elég figyelmesen olvasta el az én írásomat. Ellenkező esetben nem kerülte volna el a figyelmét, hogy azt írtam: „Az nem lehet érv, hogy Callahan úrnak nem célja a marxizmus rendszerszerű bírálata. Az általa alkalmazott bírálat itt olyan, mint amikor egy biztonságtechnikai ügynök azzal próbálja rábeszélni a kuncsaftot a riasztó felszerelésére, hogy azt állítja, mivel most nincs riasztó, a szomszéd mindenét ellopkodja. Ha a szomszéd ezután rágalmazásért feljelenti a vigécet, akkor az maga sem fog ezen csodálkozni. És nem fog arra hivatkozni, hogy neki a riasztó eladása volt a célja, és nem a szomszéd bűnösségének a bizonyítása.” Vagyis – a gyengébbek kedvéért, ha nem célja a rendszerszerű bírálat, az nem jogosítja fel egy futólag odavetett rágalomra. Callahan úr megírhatta volna a könyvét úgy is, hogy Marxot, a munkaérték-elméletet nem is említi. Ám ő nem ezt tette. Viszont abban Libertariusnak tökéletesen igaza van, Mises antimarxista traktátuma nem autentikus ismertetése Marx tanainak. Az én könyvem sem lesz autentikus ismertetése Callahan úr könyvének. Ha egy kezdőknek szóló könyvben sommás ítéleteket adnak olyan elméletekről, amelyek egyre nehezebben hozzáférhetőek, akkor azt agymosási kísérletnek nevezzük. Én, naivan, azt hittem, hogy ez távol áll a szabadelvű (citoyen) gondolkodásmódtól. Úgy tudtam, hogy a tudományos denunciálás a sztálinizmus gyakorlatához tartozik.

Libertarius Kicsit később előkerül a jó öreg gyémánt-víz probléma, kiegészítve ülepdísszel és tyúkszemmel. Itt a bíráló lényegében megismétli azt, amiről már Callahantől is értesülhetett az Olvasó néhány fejezettel később, nevezetesen, hogy bizonyos dolgoknak azért van értékük mert mások számára értékesek. Ugyan itt, helytelenül, a társadalom szót használja, de nyilvánvaló, hogy csakis egyes emberekre gondolhatott, hiszen a társadalom, mint absztrakt fogalom nem tarthat értékesnek semmit, ilyesmire csak emberek képesek. Hogy a gyémánt miért értékes sok ember számára, jó kérdés. Mindenesetre nem kell feltétlenül határozott módon szervezett "társadalom" hozzá, elvégre a gyémánt már akkor értékes volt szerte a világon (de legalábbis Európában feltétlenül), amikor még nem valósult meg a nagy szocialista tervezők, Marx, Lenin, Hitler, Sztálin, Mao, stb. világuralmi álma, hanem független, önálló nemzetállamok léteztek, és senki sem szervezte meg ezeket, szuggerálta bele a lakosaikba, hogy a gyémántot imádják.

N.A. 1) Callahan úr kifejezetten azt állítja, hogy a gyémánt azért értékes, mert a birtokosa annak tartja. Ha később ennek az ellenkezőjét írja le, akkor önmagával bonyolódik ellenmondásba.
2) „Társadalom” alatt én az emberek bonyolult kapcsolatrendszeréből felépülő struktúrát értem, amelynek oka és célja az emberek sajátságos szükséglet kielégítési módja, nevezetesen az, hogy nem egyszerűen alkalmazkodnak a természeti környezetükhöz, hanem megpróbálják alkalmazni azt. Ezt csak fejlett kommunikációval, a megszerzett tapasztalatok térben és időben történő átadásával valósíthatják meg. Az erre épülő rendszert nevezem társadalomnak. Ha azt mondom, hogy a gyémánt a társadalom számára értékes, akkor ezzel azt rövidítem le, hogy ebben a kommunikációs, együttműködési rendszerben sokak, a többség – általában mástól szerzett – tapasztalata, hogy a gyémánt értékes, ez a széles körben elterjedt és elfogadott vélekedés. Ebbe a rövidítésbe – ami a tudományos fogalomalkotás szokásos módszere – belekötni eléggé kicsinyes dolog. Hogy Callahan az így értelmezett társadalom szerepét igyekszik teljesen negligálni – szerintem súlyos hiba.
3) A „jó kérdésre” az osztrák iskola meg sem kísérli a válasz megadását. Ellentétben az angol klasszikusokkal és Marxszal (bár az ő válaszaik nem azonosak).
4) Az előbb értelmezett társadalom lényegénél fogva (mivel rendszer) minden formájában az adott forma szerint (tehát „meghatározott módon”) szervezett. Az ezzel kapcsolatos Móricka-szerűen antimarxista megjegyzés – bocsánatot kérek – primitív és ostoba.

Libertarius Ezután a szubjektív értékelmélet és a határhasznosság törvényének cáfolatára találunk próbálkozást a szenvedélybetegek példáján. Nem látható azonban, hogy ez miként szolgálna cáfolatul, hiszen "objektíve" mondhatjuk, hogy a szenvedélybetegnek semmi szüksége a betegsége tárgyára, ő viszont mégis nagyon sokra értékeli azt. Mi szubjektív, ha ez nem? Hogy mi a bíráló másik problémája a törvénnyel, sajnos nem derül ki.

N.A. Libertarius itt már teljesen elborult aggyal olvasta írásomat. A szenvedély-betegek példája nem az én példám, hanem a marginalista mikroökonómia tankönyveké, például Samuelsoné (lásd 2002 évi magyar kiadás 86. oldal). Az én bírálatom a teljes könyv egy másik fejezetében van kifejtve.

Libertarius Végül visszakanyarodunk Rich-hez, aki a bíráló szerint valójában hamar elvesztené emberi vonásait. Talán egy kommunizmusban felnőtt emberre ez igaz is volna, hiszen az önállóságát az állami gondoskodás jelentősen csorbította. De talán még ő is feltalálná magát. Verne szóban forgó regényeit e sorok írója is olvasta, és bár nagyon tetszettek neki, azért nem kell a leírtakat valóságként elfogadni. Könnyen elképzelhető, hogy Verne csupán egy akkor (talán éppen a terjedő kommunista eszmék nyomán) divatos elméletet "próbált ki", nem pedig valóságos sorsról írt. Ellentétben Defoe-val, aki Robinsont a hozzá hasonlóan lakatlan szigetre került Alexander Selkirkről mintázta, aki valahogy mégiscsak megőrizte emberi mivoltát és vissza is tudott illeszkedni embertársai közé megmenekülésre után. A koncentrációs táborok foglyai pedig végképp nem hasonlíthatók Rich-hez, hiszen ők egyrészt nem egyedül voltak, másrészt komoly fizikai kényszernek vetették alá őket. Bár lehet, hogy egy marxista számára a fizikai kényszer jó dolog, elvégre a marxista eszmék "elfogadtatásához" eddig mindig erőszakra volt szükség (legyen szó a nemzeti szocialista Németországról, vagy a Szovjetunióról és a keleti blokkról). De talán egyszer elég érettek leszünk...

N.A. Kész. Az antikommunista köd teljesen ellepte Libertarius agyát. Miért kell belekeverni a kommunizmust egy olyan antropológiai kérdés megvitatásába, ahol arról van szó: a társadalomból (a fogalmat illetően lásd fentebb) kiszakított ember addig marad ember, amíg el nem veszti a reményét, hogy vissza tud térni ebbe a társadalomba? A szigetre vetődött Robinson Crusoe nem vesztette el ezt a reményét, ezért vezetett rovás-naptárt és tett még sok minden mást, többek között ezért gazdálkodott. A másik szigetre büntetésből kitett Ayrton alias Ben Joyce viszont – már csak bűntudata miatt is – ezt a reményt elvesztette és elállatiasodott. Hogy ennek mi köze van a „terjedő kommunista eszméknek”, azt fel nem foghatom. A lágerek (örüljön Libertarius szíve: a náci KZ-k ugyanúgy, mint a GULAG táborai) éppen azt a célt szolgálták, hogy az oda bevittek a társadalom számkivetettjeinek érezzék magukat. Sok százezer élő és holt tanú bizonyítja, hogy akik elvesztették a reményt a szabadulásra, azok napok alatt elállatiasodtak, akik meg tudták őrizni a reményt, azok megőrizték emberségüket is. A remény elvesztésében az erőszaknak nyílván óriási szerepe volt, de a remény elvesztése és az elállatiasodás közötti kapcsolatban nem. Ha nem így lenne, akkor az erőszak minden áldozata el kellett volna, hogy állatiasodjon, de ez nem történt meg. Sajnálom, hogy Libertarius az utolsó bekezdésre teljesen elmórickásodott. Nem elegáns.

--------------------------------------------------

Búcsúzom, kedves Olvasó, tisztelt Libertiánus. Ígérem, hogy Callahan úr ürügyén többet nem szólok hozzá. Ha lesz kiadóm, ajánlom mindenki figyelmébe a teljes könyvemet. Ha a szabad Magyarországon nem találok kiadót, akkor majd valahol a Neten publikálom. Akit érdekel, idönként forduljon a jó öreg Google-hoz.

Mindenkinek a legjobbakat kívánom

Dr. Nagy András
közgazdaságtan tanár

Nem tartom be a szavamat - bocsánatot kérek.

De ezt a ziccert nem lehet kihagyni:

Én írtam:

Hitler nagyon jól tudta, hogy a pártja lényegét adó lecsúszott középosztály úgy se olvassa el mind a 25 pontot, ezért az igazi náci követeléseket az első nyolc pontba rakta.

Erre Libertatius:

A feltételezés, hogy a "lecsúszott középosztály" éppen a program végét olvassa el, érdekes, de nem túl életszerű: ha az első pontok elrejtése lett volna a cél, sokkal célszerűbb lett volna azokat a lista végére rakni.

Ugye ezt rossz viccnek szánta? Ennyire félreolvasni véletlenül nem lehet.

Most már tényleg nem szólok hozzá többet. Nem adok új okot arra, hogy Libertatiust ilyen kényelmetlen helyzetbe hozzam.