III. Egy új politikai rendszer irányába

Tévedés azt hinni, hogy a társadalmunkat fenyegető problémákra „több demokrácia” a megoldás. Mint ahogy a demokráciát is tévedés a lehető legjobb társadalmi berendezkedésnek gondolni.

A demokráciák akkor alakultak ki, amikor az államok mérete viszonylag kicsi volt. Másfél évszázadnyi demokrácia azonban az állam hatalmas mértékű növekedéséhez vezetett az összes demokratikus országban. Ez ráadásul olyan helyzetet eredményezett, amikor nem csak az államtól kell tartanunk, hanem polgártársainktól is, akik a szavazóládán keresztül akár rabigába is hajthatnak minket.

A demokráciába vetett vakhit nem magától értetődő, voltaképpen viszonylag új jelenség. Sokak számára meglepő lehet, hogy az Egyesült Államok nagy alapítói atyái – például Benjamin Franklin, Thomas Jefferson és John Adams – kivétel nélkül ellenezték a demokráciát. „A demokrácia” – mondta Benjamin Franklin, – „olyan, mintha két farkas és egy bárány szavazna arról, hogy mi legyen a vacsora.” „A szabadság” – tette hozzá – „egy jól felfegyverzett bárány, amelyik vitatja a szavazás eredményét.” Thomas Jefferson azt mondta, hogy a demokrácia „nem más, mint a csőcselék uralma, amikor az emberek 51 százaléka elveheti a másik 49 százalék összes jogát.”

Ezzel aligha voltak egyedül. A XVIII. és a XIX. század legtöbb klasszikus-liberális és konzervatív gondolkodója, mint Lord Acton, Alexis de Tockqueville, Walter Bagehot, Edmund Burke, James Fenimore Cooper, John Stuart Mill és Thomas Macaulay, szintén ellenezte a demokráciát. Edmund Burke, a híres konzervatív író így nyilatkozott: „Biztos vagyok benne, hogy a demokráciában a polgárok többsége a legkegyetlenebb módon el tudja nyomni a kisebbséget… és a kisebbség elnyomása sokkal többeket fog érinteni és sokkal nagyobb lelkesedéssel művelik majd, mint bármelyik uralkodó valaha tette.”

A híres angol liberális gondolkodó, Thomas Macaulay, hasonlóan vélekedett: „Hosszú idő óta meggyőződésem, hogy a tisztán demokratikus intézmények előbb-utóbb elpusztítják a szabadságot vagy a civilizációt, vagy mindkettőt.” Ezek akkoriban teljesen elfogadható nézetek voltak, ahogy azt Erik Ritter von Kuehnelt-Leddihn bemutatta 1951-es Liberty or Equality című könyvében.

A XIX. század végén és a XX. században viszont a klasszikus-liberális gondolkodást fokozatosan háttérbe szorította és felváltotta a kollektivizmusban való hit – az a nézet, miszerint az egyént alá kell rendelni a közösségnek. A klasszikus liberalizmust felváltották a kollektivizmus különböző formái, mint a kommunizmus, a szocializmus, a fasizmus és a demokrácia. Ez utóbbit tekintjük manapság azonosnak a „szabadsággal”. Azonban, ahogy e könyvben bemutattuk, teljesen téves a kettő közé egyenlőségjelet tenni. Ahogy a múlt klasszikus-liberális gondolkodói felismerték, a demokrácia valójában a szocializmus egy – igen ravasz – formája. Ami még megmaradt a szabadságunkból, az a nyugaton még mindig élő klasszikus-liberális hagyományoknak köszönhető és nem a demokráciának.

Ez a klasszikus-liberális hagyomány azonban nagy nyomás alatt van. Ahogy újabb és újabb generációk nőnek fel a nap mint nap harsogó demokratikus propaganda közepette, úgy hal ki egyre inkább liberális örökségünk. Senkit sem lep meg többé, ha a nők kvótát követelnek a cégek igazgatótanácsában, ha az állam megtiltja a dohányzást a kocsmákban vagy ha meghatározza, mit tanuljanak a gyerekeink az iskolában. Lehet, hogy nem mindenki ért egyet az elképzelésekkel – de azt mindenki teljesen normálisnak tartja, hogy ilyen dolgokban az állam döntsön. Alig tapasztalható ellenállás azzal szemben, hogy olyan rendszerben élünk, amelyik az életünk lehető legapróbb részleteibe is beleszól. Semmilyen elvi alapú ellenállás sincs az ellen, hogy „demokratikusan” dőljön el, hogyan élünk.


A decentralizáció és az egyéni szabadság

Létezhet működőképes alternatívája a demokráciának? Egy olyan társadalom, amelyben nincs mindent uraló állam és nem létezik a többség hatalma, hanem a szabadság és az együttműködés a jellemző?

Teljes mértékben! Ilyen alternatívára sürgősen szükségünk is van, hanem akarunk zsarnokságba és pangásba süllyedni. A nyugati világnak új eszme kell. Olyan eszme, amelyik a dinamikus fejlődést és az egyéni szabadságot egyesíti a társadalmi békével.

Egy ilyen eszme nem utópisztikus. Megvalósítható. Az első tennivaló az állam szerepének csökkentése. Az embereknek vissza kell szerezniük a hatalmat saját életük és munkájuk gyümölcsei felett. Beavatkozó szabályozások és adószedés hiányában az emberek biztonságos, élhető és fenntartható közösségeket hoznának létre. Miért nem költhetik el az emberek a saját pénzüket úgy, ahogy akarják és köthetnek olyan biztosítást, vehetnek igénybe olyan egészségügyi ellátást és oktatást, amilyet szeretnének? Milyen katasztrófa sújtana ránk, ha előállna ez a helyzet? Miért kell az államnak elvennie az emberek pénzét az adókon keresztül és meghoznia ezeket a döntéseket helyettük? Az embereknek újra meg kell adni a szabadságot, hogy maguk dönthessenek, hogy úgy oldhassák meg a gondjaikat, ahogyan azt jónak látják – akár egyedül, akár, valószínűleg inkább másokkal együtt. Ugyanis együttműködés nélkül a rend és a gazdagság elérhetetlen. Az együttműködés azonban csak önkéntes alapon, kölcsönös egyetértésben lehet sikeres.

Miért ne lehetne igazi piac a kormányzás területén, ahol a kormányoknak kellene versenyezniük, és ahol a polgárok könnyen átköltözhetnek egy másik kormány által irányított területre?

Az embereknek vissza kell adni a jogot, hogy munkájuk gyümölcseiről szabadon rendelkezhessenek. Meg kell adni nekik a szabadságot, hogy kialakíthassák saját helyi – vallásos, kommunista, kapitalista, kisebbségi, stb. – közösségeiket. Ezeket lehet „demokratikusan” kormányozni, ha a lakók úgy akarják, vagy nem, ha az a kívánságuk.


A kormányzás piaca

Patri Friedman, a Nobel-díjas Milton Friedman unokája ezt mondta egyszer: „A kormányzás olyan szektor, amelyben magasak a belépési korlátok. Ha újfajta kormányzási módszert szeretnénk kipróbálni, meg kell nyerni a választásokat vagy forradalmat kell indítani.”

Valóban szűkek a választási lehetőségek és a verseny a kormányzás terén. Az emberek általában fontosnak tartják, hogy a cégek versenyezzenek egymással. Rugalmas, szabad piacra számítanak, ahol sok különféle szállítótól vásárolhatnak autókat, ruházati cikkeket és biztosításokat. Akkor miért ne lehetne igazi piac a kormányzás területén, ahol a kormányoknak kellene versenyezniük, és ahol a polgárok könnyen átköltözhetnek egy másik kormány által irányított területre? Manapság könnyű másik városba költözni, de mivel a legtöbb adót az állam veti ki és a legtöbb törvényt és rendeletet is a kormány hozza, a költözés nem old meg semmit. Ha másfajta kormányzásra vágyik valaki, ki kell vándorolnia, ami komoly akadály

Tudjuk, hogy a cégek késztetést éreznek monopóliumok és kartellek kialakítására, hogy ezáltal csökkentsék versenyt. Ez a hajlama azonban az államoknak is megvan. Vegyük csak az államhatalom összpontosulását Washingtonban és Brüsszelben. A szabad piacon azonban mindig van lehetőség új vállalkozást indítani és versenyre bírni a fennálló monopóliumokat és kartelleket. Ezért rövid életűek általában a monopóliumok a magánszférában. Ha egy monopolista magasan tartja az árakat és kihasználja piaci pozícióját, azzal más cégeket arra késztet, hogy azok belépjenek a piacára.

A decentralizáció, a nemzeti demokráciával ellentétben, az „élni és élni hagyni” elv rendszere.

A kormányzás terén hiányzik az ilyenfajta verseny. Mint igazi monopolisták, a politikusok sem akarnak versenyt a kormányzásban. Azt részesítik előnyben, ha minden közösen, központilag dől el. „A törvénytelen bevándorlást csak európai szinten lehet kezelni” – mondják. Vagy: „A hitelválságot csak nemzetközi összefogással oldhatjuk meg.” Vagy: „A terrorizmus ellen csak egy megfelelő jogosultságokkal felruházott központi szerv veheti fel a harcot.” Mégis sok olyan kis ország van a világban, amelyik nem része egyetlen „tömbnek” sem, és nem szenved gazdasági válságoktól vagy a terrorizmustól. Hasonlóképpen azt is el kellene hinnünk, hogy az egészségügyet, a pénzügyeket, a társadalombiztosítást, stb. csak nemzeti vagy annál magasabb szinten lehet összehangolni és szabályozni. Azonban nincs semmi indok arra, hogy mért kellene ennek így lennie.

A decentralizáció sok társadalmi csoport számára előnyös volna. Helyi önrendelkezési jog esetén a haladó gondolkodók megvalósíthatnák saját elképzeléseiket, a konzervatívok pedig tehetnék ugyanezt anélkül, hogy másokat rákényszerítenének az életmódjuk megváltoztatására. Az öko-hippie közösséget létrehozni szándékozók valóra válthatnák az álmaikat. Persze csak a saját költségükre. Ha egy vallásos közösség vasárnap zárva tartaná a boltokat, tehetne úgy. A mindenkinek ugyanazt módszer szükségtelen és nemkívánatos. A decentralizáció, a nemzeti demokráciával ellentétben, az „élni és élni hagyni” elv rendszere. Tehát virágozzék ezernyi nemzet!

A kormányzás terén megvalósuló változatosságnak köszönhetően az emberek könnyebben választhatnának, hogy milyen rendszerben akarnak élni. Ha más kormányzásra vágynak, átköltözhetnek egy másik városba vagy megyébe. A verseny biztosítaná, hogy a hatalmon lévőket elszámoltatnák, ami aligha lehetséges, ha a polgár befolyása mindössze a négyévenkénti választásra korlátozódik. Már az is erős ösztönzés lenne a hatalmon lévőknek a működésük javítására, ha viszonylag kevesen költöznének csak el.

Ha nem döntenének el mindent központilag, az egyes régiók olyan irányt választhatnának, amelyik megfelel a körülményeiknek és a kívánalmaiknak. Például egy adott terület dönthet úgy, hogy csökkentik az adókat és enyhítik a szabályozásokat, hogy ezzel serkentsék a gazdaságot. Az amerikai történész, Thomas E. Woods rámutatott, hogy Nyugat-Európában pontosan azért alakultak ki a politikai szabadságjogok, mert az történelmileg sok független területből állt, amelyek között nagyok voltak a különbségek. A számos kis terület léte lehetővé tette az emberek számára, hogy szabadabb helyekre meneküljenek az elnyomás elől. A zsarnoki uralkodók így kényszerből nagyobb szabadságot engedtek meg.


Decentralizáció Svájcban

Svájc példája régóta mutatja, hogy a decentralizáció működhet jól is. Az emberek sokszor azt hiszik, hogy a méret és a központosítás hozza magával a gazdagságot és mindenféle más előnyt. Azonban ennek az ellenkezőjét igazolja Svájc, amely nem tagja sem a NATO-nak, sem az Európai Uniónak. Majdnem 8 millió lakosával a népessége nagyjából akkora, mint Virginia államé és a kormányzata jelentősen decentralizált. 26 kanton – tartomány – verseng egymással miközben komoly autonómiát élvez. A kantonok valaha független államok voltak, és némelyiknek 50 000-nél is kevesebb lakója van. Emellett körül-belül 2 900 helyhatóság működik, amelyek legkisebbikéhez úgy 30 lakó tartozik. Ez sokkal több, mint a legtöbb más európai országban. Svájcban a jövedelemadó legnagyobb részét a helyhatóság és a kanton kapja, nem pedig a szövetségi kormány. A helyhatóságok és a kantonok jelentősen különböznek egymástól az adók és a szabályozások tekintetében, így versengenek a polgárok és a cégek kegyeiért.

Általánosan ismert tény, hogy Svájc igen sikeres ország. A világ élvonalába tartozik a várható élettartam, a foglalkoztatottság, a jólét és a gazdagság tekintetében. A világ kevés olyan országának az egyike, amelyik több mint egy évszázada nem tapasztalt háborút. A négy beszélt nyelv (német, francia, olasz és romans) ellenére a társadalom békében él, éles ellentétben Belgiummal, ahol a hollandul beszélő flamandok és a franciául beszélő vallonok között fennálló feszültségek és érdekellentétek állandóan az ország szétszakadásával fenyegetnek. Míg a flamandok folyton amiatt panaszkodnak, hogy a kevésbé vagyonos vallonok helyett kell fizetniük, Svájcban a decentralizációnak köszönhetően nem tapasztalható hasonló súrlódás.

Természetesen Svájc demokrácia, de olyan sok és olyan kis méretű demokratikus egységből áll, hogy a nemzeti képviseleti demokrácia sok negatívumát el tudja kerülni.

Svájc példája azt is mutatja, hogy az elszakadás lehetősége csökkenti a feszültségeket. Az 1970-es években Bern kanton franciául beszélő lakói úgy érezték, hogy a túlnyomórészt német ajkú lakossággal rendelkező tartományban nem elégséges a képviseletük. Ezért 1979-ben a franciául beszélő területek elszakadtak és megalapították Jura kantont. Az évszázadok során ilyen békés módon oldották meg a különféle etnikai és nyelvi csoportok közötti vitákat. Mivel a svájci kantonok és közösségek elég kicsik, az emberek nemcsak az urnáknál szavazhatnak, hanem könnyen el is költözhetnek, ha nem elégedettek a kormányzás módjával. Így a rossz intézkedéseket jók váltják fel.

Mindez nem jelenti azt, hogy a svájci modellt szorgalmaznánk, mint az ideális vagy az egyetlen lehetőséget. Azonban jó példával szolgál a decentralizált kormányzás működésére és hogy az miért vezet alacsonyabb adókhoz és nagyobb egyéni szabadsághoz. Azt sem gondoljuk, hogy a demokrácia szükségszerűen jó dolog volna, amennyiben elég kis méretű. Egy mindössze három emberből álló demokrácia is rossz, ha nem lehet belőle kilépni. Ugyanolyan negatív hatásai lehetnek mint egy 10 millió polgárt tömörítő demokráciának.

Ami számít, az az, hogy maguk az emberek dönthetik el, hogy mekkora adminisztratív egység területén élhessenek és milyen fajta kormányzatuk legyen. Nem szükséges demokratikus kormányzatnak lennie. Liechtenstein (160 km2), Monaco (2 km2), Dubaj, Hong Kong (1 100 km2) és Szingapúr (710 km2) nem képviseleti demokrácia. Viszont sikeres ország. Ezek az országok is bizonyítják, hogy sokszor a „kicsi szép”.

Gondolhatjuk esetleg, hogy az elszakadás és az önkormányzás joga ellentétekhez vezet. Ilyen összefüggés azonban nem áll fenn. Vegyük csak, hogyan működik a szabad piac! Mindenkinek joga van vállalkozásba kezdeni. Az emberek többsége mégis alkalmazottként dolgozik. Az efféle együttműködés mindegyik fél számára előnyös. Ugyanez igaz az országokra is. Dönthetnek úgy egyesek, hogy jobb nekik függetlenül, de a legtöbben úgy találják majd, hogy inkább érdekükben áll közösségben élni. És az egyes közösségek is rájönnek, hogy érdemes együttműködniük. Az igaz, hogy a méretgazdaságosság csökkentheti a költségeket, de az optimális méretre csak akkor találhatunk rá, ha az emberek szabadon dönthetnek.

Az elszakadásnak nem kell azonnal teljes adminisztratív önállóságot jelentenie. Politikai elszakadásnak nevezhetjük a decentralizáció bármely formáját, ha egyes felelősségi köröket a központi kormány átad a helyinek. Ez vonzó (átmeneti) megoldás lehet a teljes elszakadás és a mostani helyzet között.

A kínai kormány által az 1980-as és 90-es években létrehozott ún. különleges gazdasági övezetek, mint Shenzhen példája mutatja, hogy ez hogyan működhet. Az ilyen övezetekben kevés volt a szabályozás, lehetővé tették, hogy külföldiek befektessenek, és a létrehozásukkal kitaposták az utat, hogy Kína többi része is szabadabbá válhasson. Dubaj szintén kialakított hasonló szabad-kereskedelmi övezeteket, amelyekben a kereskedelemre és a munkára vonatkozóan kevés szabályozás van érvényben. Az ilyen szabad gazdasági övezetek az olyan szabad politikai övezetek mintájául szolgálhatnak, ahol az emberek különféle kormányzati formákkal kísérletezhetnének.


A szerződéses társadalom

Sokszor azt hiszik az emberek, hogy ha az állam nem gondoskodna valamiről (például nem támogatná az operát vagy az idősek ellátását), akkor az nem is lenne. Ez azonban a hajdani Szovjetunió lakosainak a gondolkodásmódja, akik szerint: „Hová lennénk, ha az állam többé nem gondoskodna rólunk?” Amikor Milton Friedman amerikai közgazdász ellátogatott a kommunista Kínába, tisztségviselők megkérdezték tőle, hogy az Egyesült Államokban ki a természeti erőforrások minisztere. Mikor közölte vendéglátóival, hogy nincs ilyen személy, azok megrökönyödve néztek rá. Nem tudták elképzelni, hogy a nyersanyagok előállítása és elosztása lehetséges állami irányítás nélkül.

Az emberek nehezen tudják elképzelni, hogy a polgárok – a demokrácia eljövetele előtti időkben – el tudták fogadni a király uralmát. Ugyanakkor furcsa, hogy egy pisszenés nélkül elfogadják a többség hatalmát.

A múltban az emberek nem tudták elképzelni, hogy milyen lenne az élet a király nélkül. A királytól elvárták, hogy gondoskodjék alattvalóiról. Manapság ugyanígy tekintünk az államra és a demokráciára. Az emberek nehezen tudják elképzelni, hogy a polgárok – a demokrácia eljövetele előtti időkben – el tudták fogadni a király uralmát. Ugyanakkor furcsa, hogy egy pisszenés nélkül elfogadják a többség hatalmát.

Mégis, mindennap látjuk, hogy az önszerveződés miként működik felülről jövő irányítás és kényszerítés nélkül. Gyakran az elvárásokkal ellentétben. Senki se gondolta volna, hogy valami, ami annyira anarchisztikus, mint a Wikipédia, az Internet enciklopédiája sikeres lehet központi vezetés nélkül. Mégis működik. Az egész Internet számtalan önálló szervezet, egyén és technológia összessége, amelyek központi irányítás nélkül működnek együtt. A web létrejöttekor sokan nem hitték, hogy az Internetnek nincs tulajdonosa, hogy szervezetek (internetszolgáltatók, vállalatok, intézetek) ezreinek önkéntes megállapodásaira alapul, amelyek a hálózatnak egy-egy kis részét működtetik.

Az általunk elképzelt ideális és szabad társadalom hasonló lenne ahhoz, ahogyan az Internet alapvetően működik. Az Internet esetében van néhány egyszerű szabály, minden más pedig a résztvevők tetszésére van bízva. A fő kommunikációs szabály a TCP/IP protokoll. Erre alapozva vállalatok, szervezetek és egyének milliói szabadon művelhetik, amit szeretnének – létrehozhatják saját tartományaikat, kínálhatják szolgáltatásaikat és kommunikálhatnak, ahogy akarnak. Még saját protokollt is létrehozhat bárki a TCP/IP felett, és kiderítheti, hogy mások akarják-e azt használni. Indíthatnak új szolgáltatásokat és várhatják az ügyfeleket. Ez a változatosság, szabadság és önszerveződés az Interneten meglepően jól működőnek bizonyult.

Egy szabad társadalom hasonló lenne ahhoz, ahogyan az Internet alapvetően működik. Az Internet esetében van néhány egyszerű szabály, minden más pedig a résztvevők tetszésére van bízva.

Ehhez hasonló módon a szabad társadalomban az a fő szabály, hogy nem szabad csalni, erőszakot elkövetni és rabolni. Amíg ezt a szabályt betartják, az emberek szabadon kínálhatnak bármilyen szolgáltatást, még olyat is, amit ma „köz”szolgáltatásnak tartunk. Tetszésük szerint alakíthatják ki közösségeiket – az lehet monarchista, kommunista, konzervatív, vallásos vagy akár tekintélyelvű, amíg békén hagyják a többi szerveződést és az „ügyfelek” önkéntes alapon csatlakozhatnak. Az ilyen közösségek állhatnak mindössze tíz emberből, de akár milliókból is (például a Walmart nevű magánkézben lévő amerikai áruházláncnak több, mint kétmillió alkalmazottja van1).

Ha sok különböző adminisztratív egység működik, az emberek könnyen költözhetnek, ha a dolgok nem tetszenek nekik, és a vezetők ezzel tisztában is vannak. A lakók nem egyszerűen polgárok, akik néha szavazhatnak, hanem ügyfelek, akiket megfelelően kell szolgálniuk, ha meg akarják őket tartani. Ugyanez a helyzet a piacon is. Ha a vásárlóknak nem tetszik a pék kínálata, nem szerveznek tüntetést a tulajdonos meggyőzésére, hanem másik pékhez mennek.

A kis közösségek inkább egyértelmű megállapodásokra alapoznak, semmint a szavazóurnán keresztül való befolyásolásra. Egyik demokratikus országban sem létezik olyan szerződés az állam és a polgárok között, amely meghatározná kölcsönös kötelezettségeiket, például azt, hogy az államnak milyen szolgáltatásokat kell nyújtania és mennyiért. Gondoljunk csak a nyugdíjakra, az egészségügyi ellátásra, az oktatásra, a támogatásokra, a munkaügyi törvényekre, és így tovább! A polgároknak van egy nagy vonalakban meghatározott kötelessége, hogy fizessék az adókat és betartsák a törvényeket, míg a kormánynak van valamilyen meghatározatlan, szolgáltatások nyújtására vonatkozó kötelezettsége. A kormány bármikor megváltoztathatja a szabályokat a választások eredményétől függetlenül. Ez komoly jogi bizonytalanságot eredményez. Lehet, hogy évekig fizetjük a nyugdíjjárulékot abban hiszemben, hogy nyugdíjba vonulásunk után bizonyos ellátásban részesülünk majd. Ugyanakkor a kormány egy tollvonással átírhatja az ellátás összegét. Vagy albérletbe adunk egy szobát azzal a szándékkal, hogy bizonyos idő után lemondjuk a bérletet, majd a kormány hirtelen úgy dönt, hogy a bérleti időszak hosszával kapcsolatban új követelményeket ír elő.

Egyik demokratikus országban sem létezik olyan szerződés az állam és a polgárok között, amely meghatározná kölcsönös kötelezettségeiket, például azt, hogy az államnak milyen szolgáltatásokat kell nyújtania és mennyiért.

Egy tisztességes társadalomnak szerződéseken kell alapulnia, ahol a jogokat tiszteletben tartják és mindegyik fél tudja, hol áll. Ahol a szabályokat nem változtathatják meg menet közben a hatalmon lévők. És ahol nem kell, hogy a szerződések mindenki számára egyformák legyenek. Ahogy egy cég alkalmazottai, úgy az egyes polgárok is rendelkezhetnének különböző szerződésekkel attól függően, hogy hol élnek és dolgoznak.


Út a szabadságba

Ha a műszaki fejlődés előre jelzi a jövőben várható fejleményeket, a decentralizáció kilátásai fényesek. Az autó, mint műszaki újítás, szabadabbá tette az emberek mozgását. A fogamzásgátló tabletta feltalálása növelte az emberek szexuális szabadságát és a nőknek nagyobb irányítást adott életük felett. Az Internet felszabadította a sajtót a hatalmon lévők keze alól. Az Interneten mindenki megjelentetheti a saját híreit, közzéteheti ötleteit az egész világon és kínálhatja termékeit.

Valójában a műszaki fejlődés az igazi demokratizáló erő, sokkal inkább, mint a demokrácia. Míg a demokrácia hatalmat ad a többség kezébe a kisebbség felett, a technológia inkább az egyéneknek ad befolyást saját életük alakítására. A demokrácia elveszi az irányítást az egyénektől, a technológia a kezükbe adja azt. A központosítást csökkentő erő, amelyik a közvetítőt, az államot feleslegessé teszi a kommunikáció, a pénzügyek, az oktatás, a média és a kereskedelem területén. És mivel a szabad piacon a műszaki cikkek egyre olcsóbbá válnak, még a legszegényebbek számára is lehetőséget ad sorsuk irányítására. Még Afrikában is milliók jutnak új lehetőségekhez az egyre olcsóbb számítógépeknek és mobiltelefonoknak köszönhetően, nem pedig a segélyek révén.

Valójában a műszaki fejlődés az igazi demokratizáló erő, sokkal inkább, mint a demokrácia.

Ebből következik az is, hogy a verseny a kormányzás terén is nagyon jól működhetne. Már ma is egyre többen választják meg tudatosan, hol, miféle kormányzat alatt akarnak dolgozni és élni. Milliók élnek és dolgoznak hazájuktól távol2. Egy sok kisméretű, és saját jellegzetességekkel, kormányzattal rendelkező területből álló világ képe összhangban áll ezekkel a fejleményekkel. Az ilyen kis területek szabadon együttműködhetnének egyes kérdésekben, mint az energia, a bevándorlás és a közlekedés, ha azt előnyösnek gondolják. A katonai védelem terén is szövetkezhetnének, ami fontossá válhat, ha egy olyan Nagy Állam jönne létre, amelyik szét akarná zúzni ezeket a kisebb közösségeket. A gazdaságilag sikeres és innovatív társadalmak minden valószínűség szerint ügyes módokat találnának az ilyesféle támadások elleni védekezésre.

A műszaki fejlődés teljesen új országok létrehozását is lehetővé teszi. A korábban már említett Patri Friedman által alapított Seasteading szervezet a nemzetközi vizeken kíván mesterséges szigeteket építeni. Az ilyen szigetek alternatívát jelenthetnek a meglévő kormányzati formák mellé.

A decentralizáció megvalósításához a jelenlegi politikai rendszer gyökeres átalakítása szükséges, de ez nem olyan nehéz, mint ahogyan gondolnánk. A nagy állami szervezeteket le lehet építeni. Az oktatással, az egészségüggyel, a társadalmi és gazdasági ügyekkel, a mezőgazdasággal, a külügyekkel, a fejlesztési segélyekkel és a pénzügyekkel foglalkozó minisztériumokat fel lehet számolni. Egy társadalomnak csak alapvető szolgáltatásokra van szüksége, a törvényes rend fenntartására és a környezetvédelmi kérdések kezelésére.

A jóléti államot magánbiztosítások rendszerévé lehet alakítani. Ez szabadságot és biztonságot jelent majd a polgárok számára. A biztosításokat megköthetik egyénileg, illetve csoportosan a szakszervezetek vagy a munkáltatójuk segítségével. A ma ismert állami nyugdíj- és egyéb biztosítások feltételeit a kormányok folyton változtatják. Az állam által ígért biztonság hamis és a politika szeszélyétől függ. Ennek véget kell vetni. A szegényekről pedig helyileg lehet gondoskodni.

A pénzügyi rendszer állami irányítását is fel kell számolni, hogy az állam többé ne ronthassa pénzünk értékét, és ezzel ne okozhasson gazdasági ciklusokat. Így tisztességes nemzetközi pénzpiac alakulna ki, amelyet a befolyásos államok és az államhoz közel álló pénzügyi intézmények nem manipulálhatnának.

Röviden, a nagy demokratikus nemzetállamok helyét kisebb politikai egységeknek kell átvenniük, amelyekben a polgárok maguk határozhatják meg, hogyan alakuljon közösségük. Minden kérdést a lehető legalacsonyabb szinten kell eldönteni.

Ha ez az Európai Unió végét jelenti, annál jobb. Az európai politikusok szeretnek mindenféle rémképeket festeni arról, hogy mi történne, ha szétesne az Unió. Ugyanakkor Norvégia és Svájc sosem volt az EU tagja, mégis elég jól megvannak maguk.

Néha azzal érvelnek, hogy az EU biztosítja a tagok közötti szabad kereskedelmet. Ha csak ezt tenné, az rendben is volna, de sokkal több mindent művel. A Brüsszel által kreált „belső piacnak” semmi köze sincs a gazdasági szabadsághoz. Éppen ellenkezőleg. Az EU-ból szinte áradnak a gazdasági szabadságot korlátozó törvények és szabályozások. Az EU nem más, mint egy építés alatt álló szuperállam, amelyik meg fogja semmisíteni a polgárok és a vállalkozások szabadságjogait. A decentralizáció ellentéte – a központosítás maga, egy működésképtelen bürokratikus szörnyeteg, amelyik még a nemzeti demokráciáknál is jobban fenyegeti az egyéni szabadságot. Minél hamarabb számoljuk fel, annál jobb.


A fényes jövő

A jövő sok szempontból ígéretesnek tűnik. Az emberiség rendkívüli tudást halmozott fel és hatalmas termelési képességet hozott létre, ami több mint elég ahhoz, hogy a világ minden lakója számára elhozza a gazdagságot.

Ráadásul a XX. század véres, a Szovjetunióban, Kínában és más országokban kialakult kommunista és fasiszta rezsimjeinek bukása után világszerte egyre inkább a szabadság növekedése figyelhető meg. Az emberek nagy csoportjai jutottak szélesebb személyes és gazdasági szabadsághoz, ami nagyobb gazdagságot és jólétet eredményezett. Mások felkelnek a diktatúrák ellen és több szabadságot követelnek maguknak. Semmi oka, hogy ez a folyamat ne menjen tovább.

Talán nehéz elképzelni az életet a demokratikus nemzetállamok nélkül, de hasonlóan gyökeres változások történtek a múltban is. Ahogy Linda és Morris Tannehill írta klasszikus, libertárius, demokrácia-ellenes könyvükben, az 1970-ben megjelent The Market for Liberty című műben: „Képzeljük el a jobbágyot, akit törvényileg ahhoz a földhöz és társadalmi ranghoz kötöttek, ahová és amelybe született, amint félelmek és a babonák uralta gondolatok között, kezdetleges szerszámaival napkeltétől napnyugtáig robotol, hogy miután földesurával megosztotta, amit megtermelt, csupán azt maradjon meg neki, ami a puszta túléléshez szükséges. Képzeljük azután el azt, hogy ennek a jobbágynak a XX. századi amerikai társadalmi berendezkedésről próbálunk mesélni. Valószínűleg nehezen tudnánk meggyőzni akárcsak arról is, hogy egy ilyen társadalom egyáltalán létezhet, mivel mindent a társadalom felépítéséről való saját tudásával szemlélne. Kétségkívül némi önelégült fensőbbséggel tudatná velünk, hogy ha nem maradna meg mindenki ott, ahová született, a társadalom rövid úton káoszba süllyedne. Ha a XX. század emberének azt állítanánk, hogy az állam gonosz, ezért szükségtelen, és sokkal jobban meglennénk nélküle, akkor is udvarias kételkedésben lenne részünk… különösen ha az illető nem szokott hozzá az önálló gondolkodáshoz. Mindig nehéz elképzelni a sajátunkétól eltérő társadalom, különösen egy fejlettebb társadalom működését. Ez azért van így, mert annyira hozzászoktunk a saját társadalmi berendezkedésünkhöz, hogy a fejlettebb társadalom minden egyes jellegzetességét a sajátunkba ágyazva vizsgáljuk, így végül teljesen értelmetlen képet kapunk.”

Úgy hisszük, hogy a nemzetállam és a velejáró demokrácia XX. századi és nem XXI. századi jelenség. Tovább haladunk az a nagyobb önrendelkezés felé vezető úton, de az nem a nagy demokráciákon keresztül fog vezetni. Ehelyett a decentralizáción, az emberek kisebb, saját maguk által kialakított és megszervezett adminisztratív egységekbe való tömörülésén át visz.

Egyesek érvelhetnek azzal, hogy a legtöbb ember nem alkalmas szabadnak lenni. Hogy nincs meg bennük a független élethez szükséges felelősségtudat és vágy. Hogy saját érdekükben kell őket kormányozni. Ugyanilyen érveket alkalmaztak azonban a rabszolgák felszabadítása és a nők emancipációja ellen. A rabszolgaságot nem szabad eltörölni, érveltek, mert a feketék képtelenek lennének gondoskodni magukról – és a legtöbbjük különben sem akarna szabad lenni. A nőknek nem szabad egyenlő jogokat adni, mondták, mert nem tudják megkeresni a megélhetéshez szükséges pénzt és képtelenek megbirkózni az önálló élet terheivel. A valóság azonban az ellenkezőjét igazolta. Ugyanez fog történni, amikor a gondoskodó demokratikus államot is felszámolják. Az emberek meglepően önállónak fognak bizonyulni, ha lehetőségük lesz rá. Persze nem egymástól elszigetelten fognak élni, hanem megszervezik majd saját társaságaikat, legyenek azok cégek, klubok, szakszervezetek, érdekcsoportok, közösségek és családok.

Ha felszabadulnak a bürokrácia és a többségi hatalom fojtogató nyomása alól, olyan módon változtatják meg a világot, amit még csak el sem tudunk ma képzelni. Ahogy Linda és Morris Tannehill írta: „Sok olyan nemkívánatos körülmény, amit ma az emberek adottnak vesznek, más volna egy államtól mentes társadalomban. A legtöbb ilyen eltérés a – fasiszta vagy szocialista – állami irányítás ügyetlen kezétől megszabadított, és így egy egészséges gazdaságot és mindenki számára jóval magasabb életszínvonalat biztosítani tudó piacról eredne.”

Saját magának az ember kényszer helyett szabadságot szeretne. Inkább a szabad piacon szeretünk választani, mint a szavazóurnánál.

Ideje felébrednünk végre és felismernünk, hogy a demokrácia nem hoz szabadságot és önrendelkezést. Nem oldja fel az ellentéteket és nem engedi szabadjára a termelő és alkotó erőket. Éppen ellenkezőleg. A demokrácia ellenségeskedést és korlátozásokat szül. A demokrácia központosító és kényszerítő jellege szervezett káoszt eredményez, míg az egyéni szabadság és a szervezetlen piac mozgása spontán rendet alakít ki és gazdagságot hoz.

Saját magának az ember kényszer helyett szabadságot szeretne. Inkább a szabad piacon szeretünk választani, mint a szavazóurnánál. Vagy van, aki jobban örülne, ha helyette az állam döntené el, milyen autót vegyen magának?

Éppen ideje felismernünk, hogy másoknak is meg kell adnunk azt a szabadságot, amit saját magunknak szeretnénk. Hogy az ilyen szabadságot nem élvezhetjük túl sokáig, ha másoknak nincs meg ugyanez. Hogy végül mi magunk leszünk az áldozata a másokra általunk – demokratikusan – kifejtett kényszernek. Hogy a saját csapdánkba esünk.

A demokrácia csökkentésére és a nagyobb szabadság megvalósítására irányuló folyamat egyesek számára ijesztő lehet. Mindannyian nemzeti demokráciákban nőttünk fel és folyamatosan szociáldemokrata eszmékkel bombáztak minket. Azt tanították, hogy a társadalmunk a „lehető legjobb.”

A valóság azonban nem ilyen szép, és ideje ezzel szembenéznünk. Az állam nem valamilyen jó szándékú télapó. Önző, beavatkozó szörnyeteg, amit semmi sem elégít ki és végül teljesen kiszívja a függetlenséget és az önállóságot az alattvalóiból. Ezt a szörnyeteget a demokrácia tartja életben: az az eszme, hogy bárki élete alávethető a többség akaratának.

Ideje elfelejtenünk azt az elképzelést, hogy a nép – és így az állam – joga uralkodni felettünk. Hogy jobban járunk, ha saját magunk helyett az állam dönti el, hogyan éljünk és mire költsük a pénzünket. Hogy a demokratikus, mindenkinek ugyanazt ideológia békét és gazdagságot hoz. Hogy hasznos számunkra a demokratikus kényszer.

Ideje felszabadítani magunkat a többség zsarnoksága alól. Semmit sem veszíthetünk, csak az egymással összekötő láncokat.




1 A Magyarországon jobban ismert Tesco is összesen félmillió embert alkalmaz a világszerte.

2 Gondoljunk csak a Magyarországról az elmúlt években külföldre vándorolt százezrekre.