Bevezető

Az első világháború a modern történelem egyik nagy vízválasztója volt. A háború végére befejeződött a teljes nyugati világnak a francia forradalommal kezdődött átalakulása, melynek során a monarchikus hatalom és szuverén királyok által jellemezhető társadalmi rend helyén demokratikus, köztársasági hatalom és önálló nemzetek jöttek létre. 1914-ig csak három köztársaság létezett Európában – Franciaország, Svájc és 1911-től Portugália – és az összes jelentős európai monarchia közül csak az Egyesült Királyság volt parlamentáris rendszernek tekinthető, azaz olyannak, ahol a hatalom egy választott képviselőtestület kezében volt. Mindössze négy évvel később, amikor az Egyesült Államok belépett a háborúba és részvételével meghatározta annak kimenetelét, a monarchiák eltűntek és Európa az egész világgal együtt belépett a demokratikus köztársaságok korába.

Európában a katonailag legyőzött Romanovoknak, Hohenzollerneknek és Habsburgoknak le kellett mondaniuk a hatalomról, és ezzel Oroszország, Németország valamint Ausztria demokratikus köztársaság lett általános – férfi és női – választójoggal és parlamentáris kormányzattal. Az újonnan létrejött utódállamok (Jugoszlávia kivételével) hasonlóképpen demokratikus köztársasági alkotmányt fogadtak el. Törökországban és Görögországban a királyságot megdöntötték. Még Nagy-Britanniában, Olaszországban, Spanyolországban, Belgiumban, Hollandiában és a skandináv országokban is, ahol a királyság névlegesen fennmaradt, az uralkodók elvesztették hatalmukat. Bevezették a felnőttek általános választójogát, és a hatalom parlamentek valamint „köz”tisztviselők kezébe került.

A királyi vagy hercegi uralkodók ancien régimejéről való világméretű áttérés a nép által választott uralkodók új, demokratikus-köztársasági korára úgy is jellemezhető, mint áttérés az osztrák útról az amerikaira. Ez több okból is így van. Először is, Ausztria kezdte a háborút és Amerika fejezte azt be. Ausztria vesztett, Amerika nyert. Ausztriában uralkodó volt hatalmon – Ferenc József császár –, Amerikában demokratikusan választott elnök – Woodrow Wilson professzor. Még ennél is fontosabb azonban, hogy az I. világháború nem hagyományos, korlátozott területi célokért folytatott háború volt, hanem ideológiai; és Ausztria és Amerika volt az a két ország, amely a legtisztábban képviselte az összeütközésbe került eszméket (továbbá a küzdő felek is így tekintettek rájuk).1

Az első világháború régi stílusú területi vitaként kezdődött. Az Egyesült Államoknak a háború korai éveiben játszott szerepe, valamint 1917 áprilisi belépése miatt a háború új ideológiai dimenziót kapott. Az alapítók szándéka szerint az Egyesült Államok köztársaság volt, de a köztársasági berendezkedés alapját képező demokratikus eszme csak nemrég győzedelmeskedett, a centralista északi Unió kormánya által a szakadár déli Konföderációra mért pusztító vereséggel. Az I. világháború idején az expanzionista demokratikus republikanizmus e győzedelmes ideológiája az amerikai elnökben, Wilsonban testesült meg. Wilson elnöksége alatt az európai háború ideológiai küldetés lett, hogy a világ biztonságossá váljon a demokráciák számára és mentesüljön a dinasztikus uralkodóktól. Wilson ujjongott, amikor 1917. márciusában az Egyesült Államok szövetségesének, II. Miklós cárnak le kellett mondania, és új, demokratikus-köztársasági kormány alakult Oroszországban Kerenszkij vezetésével. A cár távozásával a háború immár tisztán ideológia összecsapássá vált: a jó a rossz ellen. Wilson és legközelebbi külpolitikai tanácsadói, George D. Herron és House ezredes nem kedvelték a Kaiser, az arisztokrácia és a katonai elit Németországát. Ausztriát egyenesen gyűlölték. Erik von Kühnelt-Leddihn így jellemezte Wilson és az amerikai baloldal nézeteit: „Ausztria sokkal gonoszabb volt Németországnál. A nemzetállam mazzinista eszméjével ellentmondásban létezett, sok hagyományt és szimbólumot örökölt a Német-Római Birodalomtól (mint a kétfejű sas, a fekete és arany színek, stb.), vezette az ellenreformációt, a Szent Szövetség élére állt, dinasztiája valaha Spanyolország (egy másik fekete bárány) felett is uralkodott, harcolt az olasz újraegyesítés ellen, elnyomta a magyarok felkelését, melyet (a New York City-ben emlékművel rendelkező) Kossuth vezetett és erkölcsileg támogatta Mexikó monarchikus kísérletét. Már a Habsburgok neve is a római katolikus vallást, a spanyol Armadát, az inkvizíciót, Metternichet, az Olmützben bebörtönzött Lafayette-et, és a brünni Spielberg erődben fogva tartott Silvio Pellico-t idézte. Egy ilyen országot össze kellett zúzni, egy ilyen dinasztiának el kellett tűnnie.”2

Egyre inkább ideológiai konfliktusként a háború hamar totális háborúvá fajult. Mindenütt militarizálták a teljes nemzeti gazdaságot (hadikommunizmus),3 továbbá a harcolók és a békés lakosság, valamint a katonai és a polgári élet régtől fogva tiszteletben tartott megkülönböztetése fokozatosan elhalványult. Az I. világháború ezért sokkal több civil áldozatot szedett az éhezés és a betegségek miatt, mint ahány katona elpusztult a csatamezőn. Emellett a háború ideológiai jellege miatt csak teljes megadással, megaláztatással és büntetéssel érhetett végett egy kompromisszumos béke helyett. Németországnak fel kellett adnia a monarchiát és Elzász-Lotaringiát visszakapta Franciaország, visszaállítva ezzel az 1870–71-es francia–porosz háború előtti állapotot. Az új német köztársaságot kemény, hosszú ideig fizetendő hadisarc sújtotta. A hadsereg létszámát korlátozták, a Saar-vidéket megszállta Franciaország, és keleten nagy területeket (Nyugat-Poroszországot és Sziléziát) kellet átadnia Lengyelországnak. Azonban Németországot nem darabolták fel és rombolták le. Ezt a sorsot Wilson Ausztriának szánta. A Habsburgok eltávolításával az egész Osztrák–Magyar Monarchia szétesett. Wilson külpolitikájának megkoronázásaként két új, mesterséges államot hoztak létre a Monarchia hajdani területén: Csehszlovákiát és Jugoszláviát. A századokon át Európa egyik legnagyobb hatalmának számító Ausztriát pedig kicsi, németül beszélő területére korlátozták, és – Wilson újabb örökségeként – a kis Ausztria át kellett, hogy adja Olaszországnak a teljesen német Dél-Tirol tartomány Brenner-hágóig tartó részét.

1918 óta Ausztria eltűnt a nemzetközi hatalmi politika térképéről. Helyette az Egyesült Államok emelkedett ki a világ vezető hatalmaként. Az amerikai kor – a pax Americana – elkezdődött. A demokratikus republikanizmus eszméje győzedelmeskedett. Ez az eszme újból diadalmaskodott a II. világháború végén, és – legalábbis úgy tűnt – a szovjet birodalom 1980-as évek végi, 1990-es évek eleji összeomlásával ismét. Egyes kortárs megfigyelők számára elérkezett a „történelem vége”. Az általános és globális demokrácia amerikai eszméje végleg győzött.4

Időközben Habsburg-Ausztria, és az osztrákok demokrácia előtti tapasztalatai csak történelmi érdeklődést váltottak ki. Arról semmi esetre sem lehet szó, hogy Ausztria nem vívott ki elismerést. Még a különféle területek demokrata gondolkodói és művészei sem hagyhatják figyelmen kívül az osztrák–magyar, és különösen a bécsi kultúra magas színvonalát. A késő XIX. és kora XX. századi Béccsel kapcsolatba hozható nagy nevek felsorolása szinte végtelen.5 Ezt a rendkívül magas szellemi és kulturális színvonalat azonban ritkán hozzák kapcsolatba a Habsburg monarchia demokrácia előtti hagyományával. Ehelyett, ha nem puszta egybeesésnek tekintik, a osztrák–bécsi kultúra színvonalát „politikailag korrekt” módon a több nemzetiségű, multikulturális társadalom pozitív hatásaként mutatják be.6

Ugyanakkor a huszadik század végén egyre több bizonyítékot találunk arra vonatkozóan, hogy az amerikai rendszer a történelem végének elhozatala helyett mély válságban van. Az 1960-as évek végétől, az 1970-es évek elejétől a reálbérek színvonala stagnál vagy esett is az Egyesült Államokban és Európában. Nyugat-Európában a munkanélküliség folyamatosan kúszik felfelé, és jelenleg meghaladja a tíz százalékot. Az államadósság mindenhol csillagászati magasságokba emelkedett, és sok esetben meghaladja az ország nemzeti össztermékét (GDP-jét). A társadalombiztosítási rendszerek hasonlóképpen vagy a csőd szélén állnak, vagy már tönkre is mentek. Emellett a Szovjetunió összeomlása nem a demokrácia diadalát jelzi, hanem sokkal inkább a szocializmus csődjét, és így mintegy vádiratként is felfogható az amerikai (nyugati) – a szovjet diktatórikussal ellentétben – demokratikus szocializmussal szemben. A nyugati féltekén továbbá növekvőben van a nemzeti, etnikai és kulturális megosztottság, a szeparatizmus és a szakadárság. Wilson multikulturális, demokratikus teremtményei, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlottak. Az Egyesült Államokban a kevesebb, mint egy évszázadnyi teljes demokrácia folyamatosan növekvő erkölcstelenedést hozott, a család és a társadalom felbomlását és kulturális romlást a válások, a törvénytelen utódlások, az abortuszok számának és a bűnözés növekedésének képében. Az egyre több diszkrimináció-ellenes – „pozitív megkülönböztetést” előíró – törvény, és a diszkrimináció-ellenes, multikulturális, egalitariánus intézkedések révén az amerikai társadalom minden szegletében megjelent az állami szerepvállalás és az erőszakos integráció. Ennek megfelelően a társadalmi viszálykodás, a faji, etnikai, erkölcsi, kulturális feszültségek és ellenségeskedés drámaian növekszik.

A kijózanító tapasztalatok következtében újra felszínre kerültek az amerikai rendszerrel kapcsolatos alapvető kétségek. Mi történt volna – teszik fel újra a kérdést – ha Woodrow Wilson, újraválasztási ígéretéhez hűen, kihagyta volna az Egyesült Államokat az I. világháborúból? A kérdés jellegéből következően a választ nem lehet tapasztalati úton megadni vagy megcáfolni. Ez azonban nem jelenti az, hogy a kérdés értelmetlen, vagy hogy a válasz tetszőleges. Éppen ellenkezőleg, a tényleges történelmi események és az azokban résztvevő személyiségek megértésével részletes és meglehetősen biztos válasz adható arra a kérdésre, hogy a legvalószínűbb esetben hogyan alakulhatott volna a történelem.7

Ha az Egyesült Államok szigorúan ragaszkodott volna a beavatkozást elkerülő politikához, az európai konfliktus valószínűleg 1916 végén vagy 1917 elején véget ért volna a számos, a legtöbb esetben I. Károly osztrák császár nevéhez köthető békeindítványnak köszönhetően. Ráadásul a háborút egy, az összes fél által elfogadható és a megaláztatást elkerülő kompromisszumos békével lehetett volna lezárni, a valójában meghozott diktátum helyett. Ennek következtében az Osztrák–Magyar Monarchia, Németország és Oroszország hagyományos monarchia maradhatott volna ahelyett, hogy kérészéletű demokratikus köztársasággá alakulnak. Az orosz cár, valamint a német és az osztrák császár hatalmon maradása esetén majdhogynem lehetetlen lett volna a bolsevikok számára a hatalom megszerzése Oroszországban, majd az így fellépő kommunista fenyegetés hatására a fasiszták és a nemzeti szocialisták számára ugyanez Olaszországban és Németországban.8 A kommunizmus, a nemzeti szocializmus és a második világháború több millió áldozata megmenekült volna a haláltól. A kormányok az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában sohasem avatkoztak volna be olyan rendkívüli mértékben a gazdaság irányításába, amennyire az ma tapasztalható. És ahelyett, hogy Közép- és Kelet-Európa (és ezért később a Föld fele) kommunista kezekbe került volna, elszenvedve így több mint negyven évnyi fosztogatást, rombolást és elszigetelést nyugati piacoktól, egész Európa (és az egész világ) gazdaságilag integrált maradt volna (mint a XIX. században) a világméretű munkamegosztás és együttműködés rendszerében. Az életszínvonal a mainál jelentősen magasabbra nőtt volna világszerte.

A fent vázolt gondolatkísérlet és a tényleges események tükrében az amerikai rendszer és a pax Americana – a „hivatalos”, tehát a győztesek, azaz a demokrácia híveinek szempontjából írt történelemmel ellentétben – teljes katasztrófának látszik, míg Habsburg-Ausztria és a demokrácia előtti kor igen kedvező színben tűnik fel.9 Ezért mindenképpen érdemes szisztematikusan megvizsgálni a monarchiából a demokráciába való történelmi átmenetet.

Bár a történelem fontos szerepet fog játszani a következőkben, e könyv nem egy történész, hanem egy közgazdász és filozófus munkája. Új, eddig ismeretlen adatokat nem mutatunk be. Amennyiben eredetiségre tarthatunk számot az az, hogy a következőkben az általában ismert és elfogadott tények új és szokatlan értelmezését adjuk, és hogy a tények helyett igazából azok értelmezése a legfontosabb a tudós számára és az a legtöbb vita tárgya. Például bárki egyetérthet azzal, hogy a XIX. századi Amerikában az életszínvonal, valamint az adók és a gazdasági szabályozás mértéke viszonylag alacsony volt, míg a XX. században az életszínvonal, az adók és a gazdasági szabályozás mértéke magas volt. Azonban a XX. századi életszínvonal a magasabb adók és a szélesebb körű szabályozás miatt volt magasabb, vagy ezek ellenére, azaz lehetett volna-e az életszínvonal még magasabb, ha az adók és a gazdasági szabályozás mértéke a XIX. századi alacsonyabb szinten maradt volna? Hasonlóképpen azzal is bárki egyetérthet, hogy a szociális kiadások nagysága és a bűnözési ráta alacsony volt az 1950-es években, míg ma mindkettő viszonylag magas. Viszont a bűnözés az emelkedő szociális kiadások miatt növekedett, vagy azok ellenére, vagy a kettőnek semmi köze egymáshoz, és a közöttük mutatkozó kapcsolat csak véletlen egybeesés? A tények nem adnak választ az ilyen kérdésekre, és ezt a tényt az adatok semmiféle statisztikai manipulációja nem változtathatja meg. A történelmi adatok a fenti, ellentmondó értelmezések bármelyikét alátámaszthatják, és a történészek – amennyiben csak történészként tevékenykednek – nem dönthetik el, hogy melyik helytálló.

Csak abban az esetben választhatjuk ki az ilyen egymásnak ellentmondó értelmezések közül a helyeset, ha rendelkezésünkre áll egy elmélet, vagy legalábbis egy elméleti felvetés, melynek érvényessége nem függ történelmi tapasztalatoktól, hanem a priori belátható, azaz egyszer és mindenkorra megértés vagy a dolgok természetének ismerete révén. Bizonyos körökben az ilyenfajta elméleteket nem tartják sokra, és egyes, különösen az empirista-pozitivista gondolkodók kijelentették, hogy az ilyen elméletek felfoghatatlanok, sőt nem is létezhetnek. Jelen mű nem filozófiai értekezés, melyet episztemológiai és ontológiai kérdéseknek szentelünk. Itt és az elkövetkezőkben nem kívánom közvetlenül megcáfolni azt az empirista-pozitivista tételt, miszerint nem létezik olyan dolog, hogy a priori elmélet, azaz olyan felvetések, melyek a valóságról állítanak valamit és érvényességük bármilyen kísérlettől függetlenül igazolható.10 Fontos azonban az elején tisztázni, hogy alapvetően hibásnak és kimerítően megcáfoltnak tartom ezt a tételt – mint ahogy a teljes empirista-pozitivista kutatási programot is, melyet a demokrácia (egalitariánus) elveinek a tudás és a kutatás területére való alkalmazása eredményezett és amely e területeket ideológiailag uralta a XX. század nagy részében.11 Elég mutatnunk néhány példát – különösen a társadalomtudományok területéről – arra, hogy mit is értünk a priori elmélet alatt, hogy bármilyen gyanút eloszlathassunk és elméleti megközelítésemet intuitíve hihetőnek és a józan ész elvárásait kielégítőnek tekinthessük.12

Néhány példa arra, hogy mi értek a priori elmélet alatt: Egy anyagi dolog nem lehet egyszerre két helyen. Két tárgy nem foglalhatja el ugyanazt helyet a térben. Két pont között az egyenes vonal a legrövidebb vonal. Két vonal nem zárhat közre egy teret. Ha egy tárgy mindenhol piros, akkor nem lehet mindenhol zöld (kék, sárga, stb.) Ha egy tárgynak van színe, akkor kiterjedése is van. Ha egy tárgynak van alakja, akkor mérete is van. Ha A része B-nek, és B része C-nek, akkor A része C-nek. 3+1=4. 2*(33-30)=6. Egy empiristának az ilyen állításokat – valószerűtlen módon – vissza kell utasítania, mint tapasztalati tartalom nélküli nyelvi-szintaktikai konvenciókat, azaz mint „üres” tautológiákat. Én azonban e nézettel szemben és a józan ésszel összhangban elfogadom ezeket az állításokat mint olyanokat, melyek egyszerű, de alapvető igazságokat tárnak fel a valóságról. Szintén a józan ész szempontjai alapján zavarodottnak kell tartanom bárkit, aki „tesztelni” akarná ezeket az állításokat, esetleg ezeknek ellentmondó vagy ezektől eltérő „tényekről” számolna be. Az a priori elmélet felülbírálja és korrigálja a tapasztalatot (és a logika felülbírálja a megfigyelést), nem pedig fordítva.

Még ennél is fontosabb az, hogy a priori elméletre számos példát találunk a társadalomtudományokban, különösen a politikai gazdaságtan és a filozófia területén: Az emberi cselekedet a cselekvő által értékelt célok szűkös eszközök segítségével való megvalósítására irányuló céltudatos tevékenység. Senki sem tud céltudatosan nem cselekedni. Minden cselekedet arra irányul, hogy a cselekvő szubjektív jólétét növelje ahhoz képest, amilyen az egyébként lett volna. Ugyanabból a jószágból nagyobb mennyiséget többre értékelünk, mint kevesebbet. Az igények kielégítését előnyben részesítjük, ha az korábban történik, mint ha később. A fogyasztást meg kell előznie termelésnek. Amit ma elfogyasztunk, azt nem fogyaszthatjuk el később újra. Ha egy jószág árát csökkentjük, akkor vagy ugyanannyit, vagy többet fogyasztanak belőle, mint egyébként. A piaci árak alatt megkötött árak elhúzódó hiányhoz vezetnek. A termelési tényezőknek nem lehet áruk anélkül, hogy magántulajdonban lennének, és a tényezők árai hiányában a költségszámítás lehetetlen. Az adókat a termelőkre és/vagy tőkésekre rákényszerítik, és azok így csökkentik a termelés és/vagy a tőke nagyságát. Személyek közötti konfliktus akkor és csak akkor lehetséges, ha a dolgokra jellemző a szűkösség. Több ember egyidejűleg nem birtokolhatja kizárólagosan ugyanazt a dolgot vagy ugyanannak a dolognak ugyanazt a részét. A demokrácia (a többség uralma) nem fér össze a magántulajdonnal (az egyéni birtoklással és uralommal). Az adóztatás egyetlen formája sem lehet egységes (egyenlő), de az adóztatás minden formája két különálló osztályt hoz létre: az adófizetők és az adófelvevők-fogyasztók csoportját. A tulajdon és az arra való jog két különböző dolog, és az utóbbinak az első nélkül való növelése nem gyarapítja a társadalom vagyonát, hanem a meglévő vagyon újraelosztásához vezet.

Az empirista számára az ilyen állítások vagy nem szólnak semmiféle tapasztalatról, és így csak puszta beszédfordulatok, vagy pedig örökösen tesztelhető és vizsgálandó hipotézisek. Számunkra, józan ésszel gondolkodva, egyik említett csoportba sem tartoznak. Tulajdonképpen felettébb oktalannak tűnik nekünk, ha úgy akarják beállítani ezeket az állításokat, mintha nem lenne közük a tapasztalatokhoz. Nyilvánvalóan „igazi” dolgokról és eseményekről mondanak valamit! Hasonlóan oktalannak tűnik ezeket az állításokat feltételezéseknek tekinteni. A feltételezések, ahogy azt általában értjük, olyan kijelentések, mint: a gyerekek jobban szeretik a McDonald's-t a Burger Kingnél. Marhahúsra és disznóhúsra világviszonylatban 2:1 arányban költenek az emberek. A németek jobban szeretnek Spanyolországban nyaralni, mint Görögországban. Tovább tanulni a közoktatásban, magasabb fizetést eredményez. A bevásárlások mértéke röviddel karácsony előtt nagyobb, mint röviddel az ünnep után. A katolikusok döntően „demokrata” szavazók. A japánok jövedelmük negyedét takarítják meg. A németek több sört isznak, mint a franciák. Az Egyesült Államokban több számítógépet állítanak elő, mint bármely más országban. Az Egyesült Államok legtöbb lakója fehér bőrű és európai származású. Az ilyen állítások ellenőrzéséhez történelmi adatokat kell összegyűjteni és kiértékelni. Ráadásul e kiértékelést folyamatosan, újra és újra meg kell tenni, mert a felvetett összefüggések nem szükségszerűek (hanem „véletlenszerűek”), azaz semmi alapvetően lehetetlen, elképzelhetetlen vagy alapvetően téves nincs abban, ha az ellenkezőjüket állítjuk: például, hogy a gyerekek a Burger Kinget szeretik jobban a McDonald's-nál, vagy hogy a németek Görögországban nyaralnak szívesebben, mint Spanyolországban, stb. Azonban a korábbi, elméleti felvetésekkel kapcsolatban nem ez a helyzet. Abszurdnak tűnik azok ellentettjét állítani és azt feltételezni, hogy például egy jószágból a kevesebbet inkább becsüljük a többnél, vagy hogy amit most elfogyasztunk, azt a jövőben újra el tudjuk majd fogyasztani, vagy hogy költségszámítást a tényezők árának hiányában is tudunk végezni, és ha bárki „empirikus kutatást” vagy „tesztelést” végez annak eldöntésére, hogy az ellentmondó állítások közül melyik igaz, az illető vagy ostoba, vagy csaló.

Az itt alkalmazott megközelítési módnak megfelelően az idézett elméleti felvetéseket annak tekintjük, amik: szükségszerű tényekről és összefüggésekről szóló állítások. Mint ilyenek, a történelmi adatok illusztrálhatják, de nem igazolhatják vagy cáfolhatják ezeket.13 Éppen ellenkezőleg. Még ha kezdetben szükség is van történelmi tapasztalatra egy elméleti tétel megértéséhez, e tétel olyan tényekkel és összefüggésekkel foglalkozik, melyek logikailag bármilyen történelmi tapasztalaton túlmutatnak. Ezért egy ilyen elméleti tétel a „kritika” állandó alapjává válhat, azaz felhasználható történelmi beszámolók és értelmezések kijavítására, felülvizsgálatára, elutasítására vagy akár elfogadására. Az elméleti tételek alapján például lehetetlennek kell tekinteni azt az állítást, miszerint a magasabb adók magasabb életszínvonalt okoznak. Az életszínvonal csak a magasabb adók és a szélesebb körű szabályozások ellenére nőhet. Hasonlóképpen kizárhatjuk az olyan beszámolók helytálló mivoltát, miszerint a növekvő fogyasztás emelkedő termelést (és gazdasági növekedést) okoz, vagy hogy a piaci ár alatt megkötött (maximált) árak eladatlan felesleg felhalmozódásához vezettek, vagy hogy a demokrácia hiánya okozta volna a szocializmus gazdasági csődjét. Az elmélet alapján csak a megtakarítások, a tőke és/vagy a termelékenység növelése emelheti a termelés mértékét, csak a piaci árnál magasabban megkötött (minimált) árak vezethetnek elhúzódó túlkínálathoz és csak a magántulajdon hiánya vezetett a szocializmus alatt tapasztalt gazdasági nehézségekhez. Az ismétlés kedvéért: e tételek egyike sem igényel további tapasztalati tanulmányozást vagy tesztelést. Ezek tanulmányozása vagy tesztelése a zavarodottság jele.

Amikor korábban megjegyeztem, hogy ez nem egy történész, hanem egy politikai közgazdász és filozófus munkája, nyilvánvalóan nem hátrányként említettem ezt. Éppen ellenkezőleg. Mint jeleztük, a történészek csak történészként nem tudnak értelmesen választani ugyanazon történelmi adatok vagy eseményfolyamok egymásnak ellentmondó értelmezései közül, így képtelenek választ adni a legfontosabb társadalmi kérdésekre. A politikai közgazdász és filozófus legfőbb előnye a történésszel szemben (és a történész számára a politikai gazdaságtan és a filozófia tanulmányozása révén nyerhető haszon) az a tiszta – a priori – társadalmi elmélet, amely lehetővé teszi számára az összetett történelmi adatok értelmezése során egyébként elkerülhetetlen hibák kivédését, és hogy egy elméleti alapokon kijavított vagy „rekonstruált” és egy alapvetően kritikus vagy „revizionista” történelmi beszámolóval szolgálhasson.

A politikai gazdaságtan és a politikai filozófia (etika) alapvető elméleti tételeire alapozva a következőkben a modern történelemmel kapcsolatos három központi – majdhogynem mitikus – hit felülvizsgálatát terjesztem elő.

Először is a magántulajdon és a „köz”tulajdon, valamint a cégek és a kormányok adminisztrációjának természete közötti különbségekkel kapcsolatos alapvető elméleti tételek alapján javaslom a hagyományos, örökletes monarchiákkal kapcsolatos általánosan elterjedt nézetek felülvizsgálatát, és szokatlanul kedvező értelmezést adok a monarchiákról és az azokkal kapcsolatos tapasztalatokról. Röviden, a monarchikus hatalmat elméleti alapokon mint magánkézben levő államot rekonstruáljuk, mellyel kapcsolatban levezetjük, hogy az uralkodó részéről a jövőre való orientáltságot, továbbá a tőkejavak megőrzése és a gazdasági számítás iránti elkötelezettséget tapasztalhatunk. Másodszor, éppen ilyen eretnek módon, de ugyanezen elméleti megfontolásból a demokráciát és az azzal kapcsolatos tapasztalatokat szokatlanul kedvezőtlen fényben tüntetjük fel. A demokratikus államot köztulajdonban lévő államnak tekintjük, melyről bebizonyítjuk, hogy a hatalmon lévők részéről a jelenre való orientáltsághoz és a tőkejavak elhanyagolásához vezet, így a monarchiából a demokráciába való átmenetet a civilizáció szempontjából romlásként értelmezzük.

A harmadik felülvizsgált terület azonban ezeknél még fontosabb és szokatlanabb.

A monarchiák viszonylag kedvező bemutatása ellenére nem vagyok monarchista és a következők nem a monarchia védelmében íródtak. Ehelyett a monarchiával kapcsolatban a következő az álláspontom: Ha mindenképpen szükség van államra, melyet a legfelsőbb fokú döntéshozatal (ítélkezés) és az adószedés kötelező érvényű, területi monopóliumát élvező szervezeteként határozunk meg, akkor gazdasági és erkölcsi szempontból előnyösebb a monarchiát választani a demokrácia helyett. Ez azonban nyitva hagyja azt a kérdést, hogy szükség van-e az államra, azaz létezik-e olyan alternatíva, mely mind a demokráciát, mind a monarchiát helyettesítheti. A történelem erre a kérdésre sem adhat választ. A tényellentétes állításokkal és az alternatívákkal kapcsolatban eleve nem lehet „tapasztalatunk”, és a modern történelemben, legalábbis ami a fejlett nyugati világot jelenti, csak az államok és az államokra alapozott rendszerek történetével találkozhatunk. Csak az elmélet adhat választ, mivel az elméleti állítások, ahogy az előbbiekben példákkal illusztráltuk, szükségszerű tényekkel és összefüggésekkel foglalkoznak, ezért, ahogyan segítségükkel bizonyos történelmi beszámolókról vagy értelmezésekről megállapíthatjuk, hogy azok hamisak vagy lehetetlenek, ugyanúgy ítélhetünk más, akár eddig nem látott és ki nem próbált dolgokat megvalósíthatónak.

A témával kapcsolatos ortodox véleménnyel teljes ellentétben az alapvető társadalomelmélet azt mutatja (és ezt részletesen ki fogjuk fejteni), hogy semmilyen állam létét nem lehet gazdasági vagy erkölcsi alapon igazolni. Ezzel szemben, bármely állam (az alkotmányára való tekintet nélkül) gazdaságilag és erkölcsileg romlott. A fogyasztók szempontjából „rossz” minden monopólium, legyen az akár a döntéshozatalé. A monopólium fogalmát itt a klasszikus értelemben, azaz a gazdaság egy bizonyos területére való belépés lehetőségének hiányára használjuk, amikor csak egy szervezet, A állíthatja elő X terméket vagy szolgáltatást. A fogyasztók szempontjából minden ilyen monopólium „rossz”, hiszen a monopolistának nem kell azzal számolnia, hogy mások is belépnek az általa birtokolt piaci területre, így árai magasabbak, termékének minősége pedig alacsonyabb, mint egyébként lenne. Továbbá mindenki visszautasítana egy olyan felvetést, hogy a legfelsőbb döntéshozatal monopóliumával, azaz a személyek közötti konfliktusokban a kizárólagos ítélethozatal jogával rendelkező személy vagy szervezet saját maga (az érintettek beleegyezése nélkül) határozza meg szolgáltatásainak árát. Így az adószedés erkölcsileg elfogadhatatlan. Tulajdonképpen a legfelsőbb döntéshozatal adószedésre való hatalommal felruházott monopolistája nem csak kevesebb és rosszabb minőségű igazságot szolgáltat, hanem egyre több és több „rosszat”, azaz igazságtalanságot és erőszakot okoz. Ezért a monarchia és a demokrácia közötti választás két hibás társadalmi rend közötti választást jelent. A modern történelem bőségesen szolgál példával az összes állam gazdasági és erkölcsi hiányosságaira, legyen az monarchia vagy demokrácia.

Ezen kívül ugyanez a társadalomelmélet igazolja, hogy létezhet olyan alternatív társadalmi rend, amely mentes a monarchia és a demokrácia (valamint bármely állam) gazdasági és erkölcsi hiányosságaitól. A monopóliumoktól és adószedéstől mentes társadalmi rendszert itt „természetes rendnek” fogjuk hívni. Máshol és mások ugyanerre a következő kifejezések valamelyikével szoktak hivatkozni: „rendezett anarchia”, „magántulajdonon alapuló anarchia”, „anarcho-kapitalizmus”, „önkormány”, „magántörvényen alapuló társadalom” és „tiszta kapitalizmus”.

A monarchián és a demokrácián túl jelen mű a természetes rend „logikájával” is foglalkozik, amelyben minden szűkös erőforrást magánszemélyek birtokolnak, ahol minden vállalkozást az önként fizető ügyfelek vagy adakozó magánszemélyek tartanak fenn és ahol a termelés bármely területére, beleértve az igazságszolgáltatást, a rendfenntartást és a védelmi szolgáltatásokat, szabad a belépés. A monarchia gazdasági és erkölcsi hibáit a természetes renddel szembeállítva mutatjuk be. A demokrácia még jelentősebb hibáit is a természetes rend segítségével tisztázzuk, és feltárjuk, hogy a monarchiából a demokráciába való átmenet a civilizáció hanyatlásával egyenértékű. És mivel a természetes rend logikája adja meg a választ a társadalmi rend – a szabadság és a magántulajdon védelmének, valamint a boldogulás keresésének – alapvető problémájára, a következőkben részletesen tárgyaljuk a társadalmi változás, különösen a demokráciából a természetes rendbe való radikális átmenet feltételeit és stratégiai kérdéseit.

Az alábbiakban olvasható szokatlan értelmezések és következtetések ellenére a felhasznált elméletek és tételek egyáltalán nem újak vagy szokatlanok. Tulajdonképpen, ha valaki, mint én, feltételezi, hogy léteznek a priori társadalmi elméletek és tételek, akkor azt is elvárhatja, hogy az ilyen tudás nagy része régtől fogva adott és az elmélet fejlődése rendkívül lassú. Valóban úgy tűnik, hogy ez a helyzet. Ezért, még ha a következtetéseim radikálisnak vagy szélsőségesnek tűnnek is, tudósként határozottan konzervatív vagyok. Azt az elméleti hagyományt követem, amely legalább a XVI. századi spanyol skolasztikusokig nyúlik vissza, és legtisztább modern kori kifejeződését az úgynevezett osztrák közgazdaságtani iskolában találta meg: a tiszta társadalomelmélet Carl Menger, Eugen von Böhm-Bawerk, Ludwig von Mises és Murray N. Rothbard által képviselt hagyományában.14

A bevezetés elején Habsburg-Ausztriát és az Amerikai Egyesült Államokat említettem, mint a régi monarchikus rendhez illetve az új demokratikus-köztársasági korhoz leginkább köthető két országot. Itt megint Habsburg-Ausztriával találkozunk, és újabb okot találunk arra, hogy a következőknek miért lehetne akár az is a címe, hogy Az amerikai kor osztrák szemszögből. Az osztrák iskola az I. világháború előtti Ausztriából eredő számos kiemelkedő szellemi és művészeti hagyomány egyike. A Habsburg Birodalom lerombolásával járó számos következmény egyike volt az osztrák iskola Ludwig von Mises vezette harmadik generációjának kiirtása Ausztriából és az európai kontinensről, majd kivitele az Egyesült Államokba Mises 1940-es New York-i emigrációjával. Az osztrák iskola társadalomelmélete legszilárdabban Amerikában vert gyökeret Mises kiváló amerikai tanítványa, Murray N. Rothbard munkájának köszönhetően.

A könyvben szereplő tanulmányok a modern osztrák iskola társadalomelméletének szemszögéből íródtak. Ludwig von Mises és még inkább Murray N. Rothbard hatása végig érezhető lesz. Mises és Rothbard elméleti munkái tárgyalják a legrészletesebben a politikai gazdaságtan és filozófia azon alapvető tételeit, melyeket a történelem rekonstruálásának és a demokrácia egy alternatívája kidolgozásának a céljából fogunk alkalmazni.15 Az itt tárgyalt témák nagy része alkalmazott munkáikban is szerepel. Továbbá a következők osztják Mises és különösen Rothbard alapvető és szilárd, az állam létét ellenző és a magántulajdont, a szabad vállalkozást pártoló nézeteit.

Ezzel együtt a következő mű két szempontból is az eredetiség elismerésére tarthat számot. Egyrészt elősegíti a modern politika történelmének mélyebb megértését. Mises és Rothbard alkalmazott munkáikban tárgyalták a huszadik század legtöbb központi gazdasági és politikai kérdését és eseményét: a szocializmust és a kapitalizmust, a monopóliumokat és a versenyt, a magán- és a köztulajdont, a termelést, a kereskedelmet és az adószedést, a szabályozást, az újraelosztást, stb.; és mindketten részletesen beszámoltak az államhatalom gyors növekedéséről a huszadik században, valamint feltárták annak gazdaságilag és morálisan káros következményeit. Azonban, bár e tevékenység során mindketten kivételesen érzékenynek és széles látókörűnek bizonyultak (különösen empirista-pozitivista kollégáikkal összehasonlítva), sem Mises, sem Rothbard nem kereste következetesen a klasszikus liberális gondolkodás és a laissez-faire kapitalizmus hanyatlásának, és az antikapitalista politikai ideológiák, a statizmus (államiság, a központi hatalomba vetett hit) ezzel egyidejű előretörésének okait. Minden bizonnyal nem hitték, hogy a demokrácia az egyik ilyen ok. Bár tisztában voltak a demokrácia gazdasági és erkölcsi hiányosságaival, mind Mises, mind Rothbard kedvelte a demokráciát és a monarchiából a demokráciába való átmenetet haladásként értékelték. Ezzel szemben megmutatom, hogy az államhatalom huszadik századi, Mises és Rothbard által is elítélt gyors növekedése logikus következménye a demokráciának és a demokratikus gondolkodásnak, azaz a köztulajdon hatékonyságába és/vagy igazságosságába, valamint a népi (többségi) hatalomba vetett (téves) hitnek.

Másrészről, a modern történelem e mélyebb, „revizionista” értelmezése révén „jobb” – tisztább és világosabb – megértésre tehetünk szert a demokratikus status quo konstruktív alternatívájával, a természetes renddel kapcsolatban. Részletesen elmagyarázzuk majd a természetes rend működését, amely egy államtól mentes társadalmi rendszer, amelyben az önkéntesen finanszírozott biztosítási ügynökségek egymással versengve biztosítják a törvényes rendet. Ugyanilyen részletesen tárgyaljuk a stratégiai kérdéseket is. Részletesen leírjuk a kiválás és a privatizáció folyamatát, mint a demokrácia legyőzésének és a természetes rend kialakításának eszközét és módját.

A következő fejezetek mindegyike önálló és külön-külön is olvasható. Bár ebből következően átfedés tapasztalható az egyes fejezetek tartalma között, azok mégis összefüggő és egyre bővülő elméleti anyagot alkotnak. E művel az osztrák iskola társadalomelméletének hagyományait is népszerűsíteni szeretném, és hozzá kívánok tenni hírnevéhez, mely szerint nem csak az igazság bástyája, hanem inspiráló, izgalmas és újító is. Még általánosabban szóva: az átfogó társadalomelméletek hagyományát is szeretném tovább vinni, amelyek magukban foglalják a politikai gazdaságtant, a politikai filozófiát és történelmet, valamit felvetnek normatív és pozitív kérdéseket is. E szellemi vállalkozás leírására a „szociológia” szó megfelelő kifejezésnek tűnik. És bár a szociológiát használták néha ebben az értelemben is, az empirista-pozitivista filozófia dominanciájának hatására egészen eltérő jelentést szerzett a köztudatban. Az empirista doktrína szerint a normatív kérdések nem „tudományosak”, és nem létezik olyan dolog, mint a priori elmélet. Ez tulajdonképpen eleve kizárja az átfogó társadalomelmélet létjogosultságát, mint „tudománytalant”. Ennek megfelelően amit ma szociológia alatt értünk, az nem csak egyszerűen hamis, hanem érdektelen és unalmas. Ettől határozottan eltérő módon a következőkre mindaz jellemző, ami egy pozitivista szerint elképzelhetetlen: több tudományterületet érint, elméleti beállítottságú és mind empirista-pozitivista, mind normatív kérdésekkel foglalkozik. E példával is szeretném demonstrálni, hogy ez a megfelelő megközelítés, amely ráadásul érdekesebb is a többinél.

Hans-Hermann Hoppe, Las Vegas, Nevada, USA, 2000. szeptember




1 Az I. világháború okainak és következményeinek briliáns összefoglalóját ld. Ralph Raico: "World War I: The Turning Point", John V. Denson (szerk.): The Costs of War: America's Phyrric Victories (Transaction Publishers, New Brunswick, N. J., USA, 1999).

2 Erik von Kühnelt-Leddihn: Leftism Revisited: From de Sade to Pol Pot (Regnery, Washington, D.C, USA, 1990), Wilsonról és a wilsonizmusról lásd Murray N. Rothbard: "World War I as Fulfillment: Power and the Intellectuals", Journal of Libertarian Studies9, No. 1. (1989); Paul Gottfried: "Wilsonianism: The Legacy that Won't Die", Journal of Libertarian Studies9, No. 2. (1990), idem "On Liberal and Democratic Nationhood", 10Journal of Libertarian Studies, No. 1. (1991); Robert A. Nisbet: The Present Age (Harper and Row, New York, USA, 1988).

3 Lásd Murray N. Rothbard: "War Collectivism in World War I", Ronald Radosh és Murray N. Rothbard (szerk.): A New History of Leviathan (E. P. Dutton, New York, USA, 1972), Robert Higgs: Crisis and Leviathan (Oxford University Press, New York, 1987).

4 Lásd Francis Fukuyama: The End of History and the Last Man (Avon Books, New York, USA, 1992).

5 A felsorolásba tartozik többek között Ludwig Boltzmann, Franz Brentano, Rudolph Carnap, Edmund Husserl, Ernst Mach, Alexius Meinong, Karl Popper, Moritz Schlick és Ludwig Wittgenstein a természettudósok; Kurt Gödel, Hans Hahn, Karl Menger és Richard von Mises a matematikusok; Eugen von Böhm-Bawerk, Gottfried von Haberler, Friedrich A. von Hayek, Carl Menger, Fritz Machlup, Ludwig von Mises, Oskar Morgenstern, Joseph Schumpeter és Friedrich von Wieser a közgazdászok; Rudolph von Jhering, Hans Kelsen, Anton Menger és Lorenz von Stein a jogászok; Alfred Adler, Joseph Breuer, Karl Bühler és Sigmund Freud a pszichológusok; Max Adler, Otto Bauer, Egon Friedell, Heinrich Friedjung, Paul Lazarsfeld, Gustav Ratzenhofer és Alfred Schütz a történészek és szociológusok; Hermann Broch, Franz Grillparzer, Hugo von Hofmannstahl, Karl Kraus, Fritz Mauthner, Robert Musil, Arthur Schnitzler, Georg Trakl, Otto Weininger és Stefan Zweig az írók és műkritikusok; Gustav Klimt, Oskar Kokoschka, Adolf Loos és Egon Schiele a festők és építészek; valamint Alban Berg, Johannes Brahms, Anton Bruckner, Lehár Ferenc, Gustav Mahler, Arnold Schönberg, Johann Strauss, Anton von Webern és Hugo Wolf a zeneszerzők közül.

6 Lásd Allan Janik és Stephen Toulmin: Wittgenstein's Vienna (Simon and Schuster, New York, USA, 1973), William M. Johnston: The Austrian Mind: An Intellectual and Social History 1848–1938 (University of California Press, Berkeley, California, USA, 1972), Carl E. Schorske: Fin-de-Siécle Vienna: Politics and Culture (Random House, New York USA, 1981)

7 „Tényellentétes” történelmi példák gyűjteménye található Niall Ferguson (szerk.): Virtual History: Alternatives and Counterfactuals (Basic Books, New York, USA, 1999) című könyvében.

8 A fasizmus és a nemzeti szocializmus kialakulása valamint a kommunizmus közötti kapcsolatról lásd Ralph Raico: "Mises on Fascism, Democracy and Other Questions", 12Journal of Libertarian Studies, No. 1. (1996)

9 A fennálló rendszer nem kisebb híve, mint George F. Kennan ismerte el a következőket 1951-ben:

„Ha ma lehetőségünk lenne visszakapni az 1913-as pezsgő, egyesült és szabad, Oroszországot Európában kiegyensúlyozni tudó Németországot, melyet konzervatív, de viszonylag mérsékelt emberek irányítottak, nem pedig nácik vagy kommunisták… nos, sokan ellenkeznének és nem lenne mindenki boldog, de sok tekintetben nem is lenne olyan rossz a ma fennálló problémák ismeretében. Gondoljuk át, mit is jelent ez. Ha a két háború kimenetelét a látszólagos céljuk fényében nézzük, akkor ha találunk is valami eredményt, az alig felismerhető.” (American Diplomacy 1900–1950 [University of Chicago Press, Chicago, 1951]. 55–56. o.)

10 E témáról lásd Ludwig von Mises: Theory and History: An Interpretation of Social and Economic Evolution (Ludwig von Miss Institute, Auburn, Alabama, USA, 1985), idem: The Ultimate Foundation of Economic Science: An Essay on Method (Sheed Andrews and McMeel, Kansas City, USA, 1978), Hans-Hermann Hoppe: Kritik der klausalwissenschaftlichen Sozialforschung. Untersuchungen von Grundlegung von Soziologie und Ökonomie (Westdeutscher Verlag, 1983), idem: Economic Science and the Austrian Method (Ludwig von Miss Institute, Auburn, Alabama, USA, 1995).

11 Lásd Brand Blanshard: Reason and Analysis (Open Court, LaSalle, Indiana, USA, 1964), valamint Arthur Pap: Semantics and Necessary Truth (Yale University Press, New Haven, Connecticut, USA, 1958), Saul Kripke: "Naming and Necessity", Donald Davidson és Gilbert Harman (szerk.): Semantics of Natural Language (Reidel, New York, USA, 1972) és Paul Lorenzen: Methodisches Denken (Suhrkamp, Frankfurt am Main, Németország, 1968).

12 Még egy „jó empiristának” is el kell ismernie, hogy saját doktrínája szerint sem tudhatja a priori, hogy az a priori tételek léteznek-e és hogy segítségükkel ugyanazon történelmi adatok eltérő és egymásnak ellentmondó értelmezései közül kiválaszthatjuk-e a helyes értelmezést, így neki is várakozó álláspontra kell helyezkednie.

13 A félreértések elkerülése végett: ha valamit „szükségszerűnek” (és így „a priorinak” tekinthetőnek) mondunk, az nem jelenti azt, hogy bárki tévedhetetlen lenne. A matematikusok és a logikusok is szükségszerű összefüggésekkel foglalkoznak, mégsem tartják magukat tévedhetetlennek. Ehelyett e tekintetben azt vallják, hogy egy elméleti (és nem hipotetikus) felvetés megcáfolásához egy másik, még alapvetőbb elméleti érv szükséges, mint ahogy egy matematikai vagy logikai tétel megcáfolásához is egy másik matematikai vagy logikai bizonyítás vagy érv szükséges (és nem „tapasztalati bizonyíték”).

14 Lásd Murray N. Rothbard: Economic Thought Before Adam Smith: An Austrian Perspective on the History of Economic Thought (Edward Elgar, Cheltenham, Egyesült Királyság, 1995), idem: Classical Economics: An Austrian Perspective on the History of Economic Thought (Edward Elgar, Cheltenham, Egyesült Királyság, 1995), valamint Randall Holcombe (szerk.): Fifteen Great Austrian Economics (Ludwig von Mises Institute, Auburn, Alabama, USA, 1999).

15 Ludwig von Mises: Human Action: A Treatise on Economics, Scholar's Edition (Ludwig von Mises Institute, Auburn, Alabama, USA, 1999 [1949]), Murray N. Rothbard: Man, Economy and State: A Treatise on Economic Principles (Ludwig von Mises Institute, Auburn, Alabama, USA, 1993 [1962]).