Részlet a "Közgazdaságtan hús-vér embereknek" című könyvből

Az alábbiakban olvasható Gene Callahan Közgazdaságtan hús-vér embereknek című könyvének teljes második fejezete.

Megint egyedül

Az elszigetelt egyén gazdasági körülményei

Gondolatkísérletek

A bevezetést azzal zártuk, hogy Rich, a Survivor című műsorból, egy lakatlan szigeten ragadt. A közgazdaságtan törvényei akkor is vonatkoznak rá, ha egyedül van? Mi az értelme az elszigetelt egyén helyzetét tanulmányozni? Az ember nem társasági lény? Nem azért érdekel minket a közgazdaságtan, mert az valódi körülményeinkről szól, amikor számtalan másik emberrel folyamatos kölcsönhatásban élünk?

Valóban igaz, hogy az ember társasági lény, de az elszigetelt egyén tanulmányozása a közgazdaságtan számára olyan fontos, mint amennyire a részecskék elkülönítése egy atomreaktorban a fizikusok számára. A közgazdaságtan alapjai elszigeteltség esetén körvonalazódnak a legtisztábban, és ezeket az alapokat szeretnénk megtalálni. Carl Menger ezt írta a közgazdaságtan alapelveiről szóló könyvében:

A következőkben megpróbálom leegyszerűsíteni az emberek gazdasági tevékenységének összetett részleteit azokra a legegyszerűbb elemekre, amelyeket még pontos megfigyelésnek vethetünk alá ... és megvizsgálni, hogy az összetett jelenségek meghatározott elvek alapján miként állnak elő az alapelemekből.

Az osztrák iskola tagjai, akik az emberi döntésekre alapozzák a gazdaság működését, elkötelezettek a módszertani individualizmus mellett, hiszen csak egyének hozhatnak döntéseket. Ha egy olyan helyzetet elemzünk, amelyre egyszerűen azt mondanánk, hogy egy csoport "döntött", akkor valójában azt látjuk, hogy egy vagy több egyén hozta meg a döntést. Esetleg egy diktátor döntött az egész nemzet nevében, vagy egy város polgárai választottak többségi szavazással. Akárhogyan is született a döntés, az mindig egyének elméjében fogant meg.

Tulajdonképpen, ha azt mondjuk, hogy egy személy egy csoporthoz tartozik, arra gondolunk, hogy őt mások a csoporthoz tartozónak gondolják. A csoporttagság csak emberi agyakban létezik. Hogy a kapu előtt tülekedő tömeg véletlenül verődött össze vagy dühödt csőcselék, csak attól függ, hogy tagjai milyen jelentést tulajdonítanak a gyülekezésnek. Ha abból a célból vannak jelen, hogy a kertünk flamingókkal való benépesítése ellen tiltakozzanak erőszakos eszközökkel, akkor csőcselékről van szó. Egy stadionban tartózkodó csoport természete is attól függ, hogy tagjai miért mentek oda. Hogy a csoport a sátánista rocker, Marilyn Manson rajongóiból vagy keresztény evangélistákból áll, csak azon múlik, hogy a csoportot alkotó egyének milyen jelentőséggel ruházzák fel az összejövetelt. A jelenetet csupán fizikai szempontból vizsgálva nem állapíthatjuk meg, hogy melyik eset áll fenn. Ha egy szervezési hiba miatt Marylin Manson egy evangélista gyűlésre érkezik, attól a jelenlévők még nem lesznek a rajongóivá, és ő maga sem válik keresztény lelkésszé.

Rendben van, mondhatja az Olvasó, de miért próbáljuk csupán elképzelni Rich helyzetét a szigeten? Nem válhat a közgazdaságtan "valódi", empirikus tudománnyá azáltal, hogy igazi kísérleteket végzünk, mint a fizikusok, ahelyett, hogy gondolatkísérletekkel foglalkoznánk? Az empirikus megközelítésnek a természettudományokban aratott sikerére gondolva csábítónak tűnik, hogy megpróbálkozzunk vele. Azonban óvatosnak kell lennünk: csak azért, mert egy kalapáccsal fel tudunk aprítani egy kődarabot, nem mondhatjuk azt, hogy a kalapács a megfelelő szerszám egy paradicsom felszeletelésére. Az ilyen kísérletezés nem teljesen értéktelen — Vernon Smith fontos munkát végzett ezen a területen —, de nem hagyatkozhatunk rá úgy, mint a természettudományok.

Az empirikus alapú megközelítés első akadálya az, hogy az emberek másképp viselkednek, ha tudják, hogy figyelik őket. Sokan tisztában vannak a "megfigyelő" szerepével a kvantummechanikában, ahol úgy tűnik, hogy a szubatomi részecskék szintjén a fizika tárgyát képező energia másképp viselkedik, ha "megfigyelik". (E "megfigyelés" mibenléte heves vita tárgyát képezi a kvantummechanikában, és túlmutat e könyv keretein.) Nem ugyanezzel a problémával szembesül a közgazdaságtan is?

A szubatomi részecskék viselkedése viszont kiszámítható, matematikailag leírható módon változik attól függően, hogy megfigyelik-e őket. A fény hullámként viselkedik, ha nem próbálunk részecskéket találni, és részecskeként, ha próbálunk, de mindig ezt teszi. Nem döntheti el, hogy nem törődik a "megfigyelővel", nem is tanulhat semmit a kísérletből és nem módosíthatja viselkedését ennek megfelelően. Ez azonban nem érvényes az emberekre!

Az emberek kísérleti alanyként igyekeznek megismerni a kísérletet, és tapasztalataik alapján módosítják viselkedésüket. Ha például a kísérletet végző személyt kedvelik az alanyok, akkor gyakran megpróbálják kitalálni, hogy milyen eredményt várnak tőlük, és aszerint cselekednek.

Még az is befolyásolja a viselkedésünket, ha tudjuk, hogy kísérletben veszünk részt. A Survivor nem azt tesztelte, hogy miként viselkednek az emberek, ha egy kis csoportba helyezik őket és minimális erőforrásokat biztosítanak a számukra. Minden résztvevő tudta, hogy nem eshet bántódása, legalábbis amennyire a tévéstáb ezt biztosítani tudta. Nem engedték volna, hogy éhen haljanak vagy harcokba bocsájtkozzanak, súlyos megbetegedés esetén pedig nem maradtak volna orvosi ellátás nélkül. Azzal is tisztában voltak, hogy filmezik őket és egy díjért versengenek, és hogy csak egy meghatározott időt kell a szigeten együtt eltölteniük. Nem ösztönözte őket semmi a kiszavazás elkerüléséhez minimálisan szükségesnél nagyobb mértékű együttműködésre, vagy egy maradandó társadalmi rend létrehozására.

A Survivort olyan kísérletnek tekinthetjük, amely az emberek viselkedését vizsgálta egy olyan televíziós műsorban, ahol egy "túlélési" versenyben vesznek részt a producerek által kialakított feltételek szerint. Azonban ez a nézőpont is csak korlátozott érvényű, hiszen a Survivor 2 versenyzői tanulhattak az első sorozatból, és aszerint viselkedhettek. A kvantumfizikában viszont nem ismert olyan értelmezés, miszerint a fotonok képesek tanulni abból, hogy "őket" megfigyelték. A megfigyelés ellenére mindig ugyanúgy viselkednek: soha nem próbálják kijátszani a megfigyelésre használt eszközt. Az a tény, hogy az emberek tanulnak, lehetetlenné teszi a pontos előrejelzéseket a társadalomtudományokban. Ez azt jelenti, hogy az emberi viselkedésben soha sem fogunk találni olyan állandókat, mint a fény vákuumbeli terjedési sebessége vagy a hidrogén és az oxigén aránya a vízben. A tanulásnak az ember jövőbeli viselkedésére gyakorolt hatása eleve megismerhetetlen. Nem tudhatjuk azt, amit majd később fogunk megtanulni, mert ha tudnánk, akkor már meg is tanultuk volna.

Mivel az emberek ismerik a kísérlet fogalmát, és ha részt vesznek egyben, akkor ezt a tényt számításba veszik, nem tudjuk a viselkedésüket úgy tesztelni, mint a fotonokét. Ehelyett az emberi cselekvés alapvető összetevőit elméletben kell meghatároznunk. Abból kiindulva próbáljuk ezt meg, hogy mi magunk is emberi lények vagyunk és ugyanazon logika szerint gondolkodunk, mint elszigetelt szereplőnk.

Az érték születése

Tehát, Rich ott van egyedül a szigeten, és nem tudja, hogy érte fognak-e jönni, és ha igen, mikor. Helyzetében milyen tanácsokkal szolgálhat a közgazdaságtan?

Először is, Richnek találnia kell valamilyen célt a szigeti életéhez. Rendben van, egy időre ott ragadt. Elfogadva ezt meghatározó körülményként, mit tegyen? A kérdésre adott válasz egyben a célja meghatározása. Talán az lesz a célja, hogy túléljen, amíg érte nem jönnek. Bár ez a cél értelmesnek tűnik, fel kell ismernünk, hogy más célok is lehetségesek. A közgazdaságtan szempontjából egyik cél sem többé vagy kevésbé elfogadható. (Hogy ismét hangsúlyozzunk egy fontos elvet: ez nem azt jelenti, hogy a közgazdászok az összes értékrendet egyformán elfogadhatónak tartanák. A közgazdaságtan egyszerűen nem foglalkozik azzal, hogy milyen értékrendet kellene vallanunk.)

Tegyük fel, hogy Rich elkötelezetten jainista. Vallási elvei ellen való lenne, hogy bármely előlénynek fájdalmat okozzon. Felismeri, hogy ugyan feltörhetne egy-két kókuszdiót, de ha lemondana a szigeten bőségesen tenyésző patkányokról, melyeket megsüthetne, lassan éhen pusztulna. Azonban ő mégis az elvei szerint él. Jelenti ez azt, hogy Rich figyelmen kívül hagyja a közgadaságtan tanításait, vagy irracionálisan viselkedik? Míg néhány irányzat "igen"-nel válaszolna, az osztrák iskola követőinek szájából határozott "nem" lenne a felelet. Rich egyszerűen azt a célt követi, amit a legfontosabbnak tart, azaz kitart a vallási elvei mellett.

A fentiektől eltekintve képzeljük el, hogy Rich tényleg a túlélés mellett dönt. Ehhez vízre, élelemre, egy kunyhóra és pihenésre van szüksége. Ezek azok az eszközök, melyekkel célját elérni reméli. Fedél azonban még nincs a feje fölött. Élelem van, de szétszórva a szigeten, így megszerzése némi időbe telik. Van néhány forrás, de azok csak minimális mennyiségű friss vizet adnak.

Mivel a víz és az élelem megszerzéséhez, a kunyhó megépítéséhez és a pihenéshez más eszközökre is szüksége van, így az előbbiek alárendelt célokká válnak. Az élelem a túlélés egyik eszköze, de egyben egy olyan cél is, melyet patkányvadászattal kíván elérni. Ugyanaz lehet eszköz az A-terv szempontjából, és lehet cél a B-tervben.

Így tehát Rich az összes többi emberéhez hasonló helyzetben találja magát: vannak bizonyos céljai és korlátozott eszközei ezek megvalósításához. Gazdálkodnia kell eszközeivel, hogy céljai közül a legértékesebbet érje el. Ha például minden idejét a kunyhó építésével tölti, akkor nem lesz élelme és vize.

Richnek gazdálkodnia kell az idejével. Más erőforrásokkal is takarékoskodnia kell. Nem engedheti meg magának, hogy aznap lerázza az összes kókuszdiót a fákról, mert amit nem tudna megenni, az megrothadna. Hiába szeretné a vizet főzésre használni: ha csak iváshoz van elég, akkor mind meg kell innia, ha életben akar maradni.

Hogyan határozza meg Rich, hogy miként használja föl korlátozott eszközeit? Ehhez döntéseket kell hoznia. Még ha el is döntötte már, hogy elsődleges célja a túlélés, további döntéseket kell hoznia, hogy miként valósítja azt meg. És amíg Rich legégetőbb szükségleteit a lehető legnagyobbnál kisebb erőfeszítéssel ki tudja elégíteni, azt is el kell döntenie, hogy a fennmaradó energiát mire fordítsa. Lehet, hogy Rich hiú, és nagyon aggódik, hogy milyen lesz a kinézete, ha érte jönnek. Ebben az esetben fölös idejének nagy részét szépsége ápolásával fogja tölteni. Ha nem szívesen vállal kockázatot, akkor az idejét élelem felhalmozására szánja. Ha tudós, esetleg kísérleteket végezhet a helyi flórával és faunával.

A közgazdaságtan számára lényegtelen, hogy Rich milyen módon alakítja ki értékrendjét. Abból a tényből indulunk ki, hogy az emberek valóban többre értékelnek bizonyos dolgokat másoknál, és hogy ez az értékelés cselekedeteikben jut kifejezésre. A közgazdaságtan szempontjából adott, hogy az ember azt választja, ami számára értékesebb, és lemond arról, ami kevésbé az. Ez az emberi cselekvés logikája, és ha olyan gondolkodó lényekkel találkoznánk, akik nem eszerint viselkednek, zavarba jönnénk.

Mondjuk, hogy szabadságomat Athénban tölthettem volna, de én inkább Isztambult választottam. Pongyolán fogalmazva mondhatnám, hogy én "valójában jobban örültem volna Athénnak", de mégis Isztambul mellett döntöttem. Maga a tény, hogy Isztambulba utaztam, jelzi preferenciámat. Lehet, hogy azért történt így, mert a repülőjegy oda olcsóbb volt, vagy mert a feleségem Isztambult választotta, és nem akartam vitatkozni. Mindenestre Isztambult választottam az összes járulékos költséggel együtt, mivel az jobban tetszett, mint Athén az odautazás összes egyéb költségével.

Amikor azt mondjuk, hogy az Isztambul melletti döntésem megmutatja annak számomra kedvezőbb mivoltát, ebből az állításból még nem következik, hogy utólag nem tarthatom helytelennek kezdeti ítéletemet. Az utazás után érezhetem úgy, hogy Isztambul nem volt a megfelelő hely, és inkább Athénba kellett volna mennem. Ügyelnünk kell az előretekintő és a visszatekintő értékelés közötti különbségre. A cselekvés magában hordozza a tanulást, és a tanulásból következhet, hogy A lehetőség választása után rájövök arra, hogy B jobb lett volna.

Talán túl szélsőségesnek tűnik az a kijelentés, hogy mindig azt választjuk, amit jobban szeretnénk. Tiltakozásul mondhatjuk, hogy "Nem szeretnék elmenni a fogorvoshoz, de mégis elmegyek." Egy ilyen kijelentés megállja a helyét egy hétköznapi beszélgetés során, de a közgazdaságtanban ennél precízebbnek kell lennünk. Mikor meghozzuk a döntést, mérlegeljük a fogorvos meglátogatásának elmulasztásával járó előnyöket (pl. elmarad a fúrás) és hátrányokat (pl. fogszuvasodás). Ha mégis elmegyünk, akkor az azt jelenti, hogy a kezelés vonzóbb számunkra, mint a rossz fogak az esetleges fájdalom ellenére is. Amire valójában gondolunk az az, hogy szeretnénk, ha a fogunk soha nem szuvasodna, és így a fogorvosra nem lenne szükségünk.

A közgazdaságtan nem foglalkozik a kívánságok és az álmodozás világával, kivéve ha ezek cselekvéssé fajulnak. A hétköznapi beszédben, egy séta közben kijelenthetjük, hogy "Szeretnék egy jeges teát, ha hazaérek." Ez jelzi, hogy tervbe vettünk egy cselekedetet. Azonban a közgazdaságtan számára maga a cselekedet számít, és a terv csak annyiban fontos, amennyiben befolyásolja azt. A preferenciák a döntés pillanatában válnak valósággá a közgazdaságtan szempontjából. Folyamatosan mondhatjuk például, hogy jobban szeretnénk fogyni, mint enni a süteményből. A közgazdaságtan azonban nem foglalkozik az ilyen kijelentésekkel. Csak az számít, hogy mit teszünk a süteményestál megjelenésekor.

Szóval, Rich döntéseket hoz, beosztva ezzel idejét. Mondjuk, minden nap az első négy órát élelemszerzéssel tölti, majd kettőt a víz összegyűjtésével és végül négyet a kunyhó építésével. A nap fennmaradó részében pihen.

A fenti tevékenységek mindegyikének valamely elégedetlenségre okot adó körülmény megszüntetése a célja. Az élelem csillapítja Rich éhségét, a víz a szomját, a kunyhó pedig kielégíti abbéli igényét, hogy védve legyen a szél és az eső viszontagságaitól. Még a pihenőideje is olyan cselekedet, melynek célja van: a lazítás. Amíg Rich fizikailag alkalmas a munka folytatására, annak felfüggesztése pihenés céljából döntés kérdése.

Most vizsgáljuk meg azt a pillanatot, amikor Rich meghozza a döntését, mert ez megvilágítja azt a felfedezést, amelynek a segítségével Carl Menger megoldotta a klasszikus közgazdaságtan egyik régi problémáját, az értékelést.1 Képzeljük el Richt, amint póznákat kötöz össze a kunyhójához. Evett, ivott, és kunyhójával szépen halad, de egy kicsit fáradtnak kezdi érezni magát.

Mikor fogja abbahagyni a munkát? Abban a pillanatban, amikor a következő "egységnyi" munkától remélt elégedettség kisebb lesz annál, amire az első "egység" pihenéstől számít. Ez a tény a döntés lényegéből következik. Mint láttuk, a döntés egyenértékű valamilyen preferencia kifejezésre juttatásával, így Rich addig fog dolgozni, amíg a következő egység munkából származó előnyt többre értékeli a következő egység pihenésből fakadónál.

A szóban forgó "egységek" egyszerűen csak azokat az időtartamokat jelentik, amelyekre Rich gondolatban felosztja munkáját. A következő egység lehet a következő adag pózna összekötözése vagy eggyel több kókuszdió begyűjtése. Egységnek valószínűleg egy olyan feladat számít, amit nem érdemes elkezdeni, ha nem fogja befejezni. Például nincs értelme fölszedni egy kókuszdiót, majd ledobni és hazamenni, mielőtt Rich beletenné a táskájába. A Rich által meghatározott egységek tényleges ideje feladatonként más és más, sőt ugyanannak a feladatnak az esetében is változik egyik napról a másikra: számára ugyanis a feladatok szubjektív idejének van jelentősége.

Rich éppen nekiállna összekötözni a póznákat, amikor szúró fájdalmat érez a hátában. "Hmm — gondolja — ideje pihenni?" Dönteni fog aszerint, hogy a következő adag pózna összekötözésétől vagy a néhány perccel megtoldott pihenéstől remél-e nagyobb megelégedést. Mivel a preferencia a konkrét célok elérésére alkalmas konkrét eszközök közötti konkrét választáshoz kapcsolódik, a gazdasági döntések nem absztrakciókról szólnak. Rich nem a "munka" és a "pihenés" közül választ, hanem egy bizonyos fajta munka adott mennyisége és bizonyos mennyiségű pihenés között, figyelembe véve a konkrét körülményeket.

Ez a felismerés megoldja az érték paradoxonát, amellyel a klasszikus közgazdászok szembesültek. "Miért van az — gondolkodtak — hogy bár a víz sokkal értékesebb, mint a gyémánt, az emberek mégis olyan sokat fizetnek egy gyémántért, míg a vízért alig, vagy egyáltalán nem?" E hiányosság megszüntetésére dolgozták ki a katasztrofálisnak bizonyult munkaérték-elméletet, amely valamely termék értékét az előállításába fektetett munka értékével akarta egyenlővé tenni. Karl Marx közgazdaságtani elméletének nagy részét a munka alapú értékelméletre alapozta. Ezen elmélet hibáit a kommunizmus által később rabszolgaságba taszított milliók tanusíthatják.

A klasszikus közgazdászok azt tévesztették szem elől, hogy soha senki sem választ "víz" és "gyémánt" között. Ezek csak absztrakt osztályok, melyek segítségével kategorizáljuk a világ dolgait. Soha senki nem választ a "világ összes vize" és a "világ össze gyémántja" között. A döntés pillanatában a cselekvő ember mindig adott mennyiségű javak — például egy hordó víz és egy tízkarátos gyémánt — közül választ.

"Várjunk csak!" — gondolhatja az Olvasó. "A víz nem hasznosabb mégis a gyémántnál?" A válasz: "Attól függ." Kizárólag a döntést hozó személy értékelésétől függ. Ha egy tiszta hegyi forrás közelében élő embernek ajánlunk fel egy hordó vizet, akkor az illető lehet, hogy egyáltalán nem értékeli azt. A forrás maga több vizet biztosít a számára, mint amennyit valaha is fel tudna használni, így e további vízmennyiség számára semmit nem jelent. (Sőt, lehet, hogy még gondot is okozna, hiszen a hordó útban lenne.) Viszont elképzelhető, hogy nincs egyetlen gyémántja sem, így egy gyémánt megszerzésének a lehetősége csábító lehet a számára. Egyértelmű, hogy a gyémántot többre értékelné, mint a vizet.

Ugyanakkor a szóban forgó személy értékelése teljesen megváltozhat, ha más körülmények közé kerül. Ha éppen a Szaharát szeli át zsebében a gyémánttal, de kifogyott a vízből és a szomjhalál fenyegeti, minden bizonnyal eladná a drágakövet akár egy pohár vízért is. (Ha zsugori, akkor természetesen elképzelhető, hogy a követ még a halál torkában is többre értékeli a víznél.) A javak értéke szubjektív: ugyanazt a hordó vizet és gyémántot más emberek — sőt eltérő időpontokban akár ugyanaz a személy is — különbözőképpen értékelhetik. Hogy Mengertől idézzünk:

Az érték tehát nem a javakhoz kötött valami. Nem a dolgok jellemzője, hanem csupán az a fontosság, melyet nekik tulajdonítunk szükségleteink kielégítése szempontjából..., és amelyet ennek következtében rávetítünk a gazdasági javakra is, mint... a szükségleteink kielégítésének eszközeire.

Sok eszközt egynél több cél megvalósításának a szolgálatába is állíthatunk. Rich sokféleképpen használhatja fel a vizet. A többféleképpen alkalmazható eszközöket először az általa legfontosabbnak tartott módon fogja munkára. Ezt nem megfigyelések alapján állítjuk, ez logikai szükségszerűség. Pontosan azért mondhatjuk, hogy az első felhasználási terület volt a legfontosabb Rich számára, mert az eszköz ily módon való alkalmazása mellett döntött.

Ha Rich célja a továbbiakban is a túlélés, akkor az első vödör vizet megissza. Csak akkor fog főzni is a vízzel, ha már úgy érzi, hogy megmenekült a kiszáradástól. Mivel minden további vödör vizet egyre kevésbé fontos cél érdekében használ fel, Rich számára minden további vödör víz egyre kevesebbet ér, mint a korábbiak. Az összegyűjtött víz mennyiségének növekedésével minden újabb vödörnyi víz hasznossága egyre alacsonyabb Rich szemszögéből. Döntési helyzetben mindig a következőkben megszerezhető vagy feladandó dolog a fontos. A közgazdászok azt mondják, hogy ezek a határegységek, és ezt a jelenséget a csökkenő határhasznosság törvénye névvel illetik.

A szóban forgó határ nem a megfontolás tárgyává tett esemény fizikai tulajdonsága, és objektív számításokkal nem is határozható meg. A határ az "igen" és a "nem" — valami választása vagy elutasítása — között húzódik. A határegység az, amiről döntünk: "Dolgozzunk-e még egy órát?", "Maradjunk-e még a házibulin, és igyunk még egy pohárral?", "Hosszabbítsuk-e meg még egy nappal a szállodai tartózkodásunkat a nyaralásunk alatt?". Ezek a kérdések meglehetősen különböznek a következőktől: "Dolgozni jó dolog?", "A házibulik szórakoztatóak?", "Egy nyaralás megnyugtató?". Azt kell eldönteni, hogy egy további óra munka több haszonnal fog-e járni, mint ha azt az időt pihenéssel töltenénk. Megéri egy nappal tovább maradni a szállodában? A döntéseinket a határon hozzuk a határegységre vonatkozóan.

Rich a napja kezdetén egy óra munka határhasznosságát sokkal magasabbnak tartja, mint egy óra pihenését. Ha nem kezd bele a munkába, nem fog tudni enni és inni! Ugyanakkor minden újabb óra munkát egy olyan cél érdekében végez, amely kevésbé fontos, mint az előző órai munkáé. Végül — mondjuk tíz óra elteltével — Rich elérkezik arra a pontra, amikor további egy órányi munkától kisebb megelégedésre számít, mint egy óra pihenéstől. A következő óra munka határhasznossága az egy órányi pihenésé alá esik, így Rich lepihen.

Az értékelés kérdését a döntés pillanatában válaszoljuk meg. Mivel minden cselekedet egy bizonytalan jövő árnyékában történik, a hibázás lehetősége mindig fennáll. Rich úgy érezheti, hogy elég élelmet gyűjtött, és szundít egy kicsit. Miközben alszik, egy majom elcseni kókuszdióinak felét. Visszatekintve megbánhatja döntését, és úgy érezheti, hogy több élelmet is gyűjthetett volna. Talán a legközelebbi alkalommal másképp értékeli majd a helyzetet, azaz tanult valamit.

A jövő bizonytalansága a cselekvés lényegéből következik. Egy olyan világban, ahol teljes bizonyossággal tudható a jövő, a cselekvés értelmetlen. Ha tudom, mi következik és nincs lehetőség a megváltoztatására, akkor nincs is értelme megpróbálkozni vele. Végül is a jövő nem lehet biztos, ha tudok cselekedni a befolyásolása érdekében.

Az a tény, hogy utólag megbánhatjuk korábbi cselekedeteinket, nem cáfolja azt az állítást, hogy az emberek azt választják, amit jobbnak tartanak abban a pillanatban, amikor a döntést meg kell hozniuk. Vasárnap reggel, másnaposan ébredve az ember megbánhatja a szombat esti bulit. Mégis, szombat este szívesebben maradt a partin, mint ment volna haza ágyba bújni.

A "pillanat hevében" bizonyos cselekedetek kívánatosabbnak tűnhetnek, mint józan szemlélődéskor. Gyakran előfordul, hogy egy meccsen egy szurkolót felbőszítenek az ellenfél drukkerének gúnyos megjegyzései annyira, hogy úgy érzi, "meg kell verekednie vele". De ha meglátja a közeli rendőrt, ez többnyire meghátrálásra készteti. A házas ember hirtelen fellobbanó szenvedélyes udvarlásának többnyire megálljt parancsol a feleség megjelenése.

Általában heves érzelmek esetén is mérlegelünk döntés előtt. Az, hogy az emberek néha valóban ellenállnak a szenvedély sodrásának, mutatja, hogy még ilyen körülmények között is döntést hoznak. Csak a részegségnek az eszméletvesztést megelőző, utolsó fázisában, kisgyermekkorban, szenilitás esetén és súlyos agyi sérülés következtében képtelen az ember dönteni. De az ilyen állapotú emberek nem gazdasági szereplők, és a közgazdaságtan nem is próbálkozik tetteik leírásával.

Másrészt még a teljesen józan emberek életében is vannak pillanatok, amikor automatikusan reagálnak. Amikor egy forró kályháról elkapjuk a kezünket vagy ösztönösen lebukunk a magasban felhangzó erős zaj hallatán, nincs szó semmilyen tervről vagy célról. A közgazdaságtan nem az automatikus reakciók tudománya, hanem a céltudatos viselkedésé. Feladata a tervezett cselekvés feltételeinek és következményeinek vizsgálata.




1 A tudomány történetében néha előfordul, hogy valamit azonos időben, egymástól függetlenül fedez fel több ember. E ritka esemény egyik példája, hogy Léon Walras és Stanley Jevons Mengertől függetlenül hasonló megoldást találtak a szóban forgó problémára szintén az 1870-es évek elején.