Talán értelmetlennek, sőt őrültségnek tűnhet olyan kemény kritikával illetni a demokráciát, ahogyan mi tesszük ebben a könyvben. A kommunizmus bukása után a demokráciát úgy üdvözölték, mint az egyetlen jó megoldást. Az elnyomott népek világszerte nagyobb szabadságra és demokráciára vágynak – mégis ki merné felemelni a szavát ellene?

Bár határozottan kritizáljuk a demokráciát, semmi ok a sértődésre vagy a riadalomra. Nem akarunk senkit sem megfosztani a demokráciától, hiszen az embereknek lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy olyan politikai rendszerben éljenek, amilyenben akarnak. Azt sem állítjuk, hogy a demokrácia rosszabb vagy jobb volna a diktatúránál, vagy hogy a könyvben leírt problémák kizárólag a demokráciára lennének jellemzők.

Ugyanakkor valóban részletezzük a képviseleti demokráciában rejlő elvi problémákat, és megmagyarázzuk, hogy e rendkívül sokra tartott politikai rendszer miért nem vezet a kívánt eredményekre. Sok olyan válsághelyzetet látunk, amelyik demokratikus országokban, elsősorban az Egyesült Államokban, Görögországban és Spanyolországban alakult ki. A problémák okaként sosem magát a demokratikus rendszert jelölik meg, hanem a szabad piacot, a demokrácia hiányát, a kapzsi bankárokat vagy az áruló politikusokat okolják.

A legtöbb emberhez hasonlóan magam is hittem a képviseleti demokráciában. Ez azonban tizenöt évvel ezelőtt volt. Keveset tudtam róla, mégis erősen hittem benne. Ahogyan legtöbbünknek, úgy nekem is azt mondták – az oktatási rendszeren, a médián és a politikusokon keresztül –, hogy a demokráciát megbecsülni és gondozni kell, valamint azt, hogy nincs elfogadható alternatívája. Miután azonban tanulmányoztam a kérdést és gondolkodtam róla, meglehetősen eltérő következtetésre jutottam.

Sokan még mindig elhiszik, hogy a demokrácia egyenlő a szabadsággal. És sok szabadságszerető ember is még mindig úgy gondolja, hogy a szabadság növeléséhez vezető út a demokratikus folyamatokon át visz. A demokrácia sok bírálója biztos abban, hogy azt tökéletesíteni kell, de magukban a demokratikus elvekben nem látnak problémát. Könyvünk cáfolja az ilyen elképzeléseket. A demokrácia a szabadság ellentéte – a demokráciának szinte az alapelvéből következik a szabadság egyre nagyobb korlátozása –, és nem is lehetséges megjavítani. A demokrácia kollektivista rendszer és elveiben hibás, akárcsak a szocializmus.

Demokráciát támadó nézeteink még világviszonylatban is igen egyediek. Hans-Hermann Hoppe írt egy tudományos könyvet Demokrácia, a bukott bálvány címmel, és több cikk is napvilágot látott a témában. Azonban amennyire tudjuk, nem jelent meg még olvasmányos, logikusan szerkesztett és tömör stílusban íródott könyv, amely szabadságszerető, libertárius szemszögből mutatná be a demokrácia működését és alapvető gyengeségeit. Könyvünk az átlagos olvasó számára íródott. Időzítése jó, hiszen sok demokrácia társadalmi és gazdasági problémákkal küszködik, az emberek pedig magyarázatot és megoldást várnak.

Talán az Olvasó is csalódott a politikusaiban és reménykedik, hogy majd jönnek jobbak. A könyv leírja, hogy valójában miért nem őket, hanem magát a demokráciát kell okolni. A politikusokat nem szabad komolyan vennünk, hanem inkább nevetnünk kell rajtuk. Ez aláássa legitimitásukat és hatalmukat. A demokrácia olyan politikusokat termel ki, akik többet ígérnek, mint amit teljesíteni tudnak, mivel a legtöbbet ígérő politikusok nyerik a választásokat. Miért kellene ezért őket hibáztatni? És mivel a demokratikus politikusok tudják, hogy csak ideiglenes a hatalmuk, a lehetőségeknél többet költenek, többet adóztatnak és több kölcsönt vesznek fel, tudva, hogy utódaiknak (vagyis inkább a jövő generációknak) kell majd állniuk a számlát. És különben is, mások pénzét költik. Miért is várnánk el mást tőlük? Ön vajon másképp viselkedne képviselőként? Kétlem.

Tíz éve sokszor csalódott voltam a politikával kapcsolatban, és az sokszor idegesített is. Azt hittem, politikai szerepet kellene vállalnom, hogy javíthassak a helyzeten. Mára már felismertem, hogy nem kell mást tennem, mint fel kell hívnom a figyelmet a demokratikus rendszer hibáira, nevetségessé kell tennem a politikusokat és semmi jót nem szabad várnom tőlük.

A híres író, George Orwell egyszer ezt mondta: „Minden vicc egy kis forradalom.” A humort valóban szokták a szovjet kommunizmus bukásának egyik okaként megjelölni. Felszínre hozza a politika abszurditását és csökkenti a politikusok elismertségét. Ezért tehát nevessünk egy jót a politikusainkon: ez sokkal egészségesebb, mint idegeskedni miattuk. Meztelen királyok ők, akiknek az ígéretei semmit nem érnek, a megoldásaik nem működnek. A demokratikus politikusok mindig olyan megoldásokat javasolnak, amelyek révén még több pénzhez és hatalomhoz jutnak függetlenül attól, hogy korábban hányszor vallottak már kudarcot.

Miközben a demokráciáról írtam, olyan felismerések birtokába jutottam a természetével kapcsolatban, amelyek egyfajta lelki nyugalmat adtak. A politika és a politikusok többé nem zaklatnak fel. Abban a reményben osztom meg gondolataimat ebben a könyvben, hogy azok Önökre is ugyanilyen hatással lesznek.