I. A demokrácia mítoszai


1. mítosz

Minden szavazat számít

Mindig halljuk a választások közeledtével, hogy a szavazatunk tényleg számít. Ez igaz – egy a nyolcmillióhoz arányban (ha a magyarországi parlamenti választásokról beszélünk). Ha a befolyásunk mértéke egy a nyolcmillióhoz, azaz 0,0000125 százalék, az gyakorlatilag nulla. Elhanyagolható az esélye annak, hogy pont a saját szavazatunk fogja eldönteni, ki nyeri a választást.

Ráadásul még sokkal rosszabb a helyzet, ugyanis nem egy meghatározott elvről vagy konkrét rendelkezésről szavazunk. Olyan jelöltre vagy politikai pártra adjuk a voksunkat, aki vagy amely a nevünkben hoz majd döntéseket. Ugyanakkor nincs semmi befolyásunk arra, hogy az illető személy vagy párt milyen döntéseket fog hozni! Nem irányíthatjuk őket, négy évig olyan döntéseket hoznak, amilyeneket akarnak. Küldhetünk persze nekik e-mailt, térdre eshetünk előttük vagy szidhatjuk őket – de a döntéseket ők hozzák meg.

Szavazáskor a szabadságunkról való lemondásért cserébe a befolyás illúzióját kapjuk.

A kormány évente több ezer döntést hoz. Ezekre nincs mérhető hatása egyetlen szavazatunknak, amit olyasvalakire adunk le, aki további megkérdezésünk nélkül azt tehet, amit csak akar.

A voksunk továbbá nem is igazi választást tükröz, csupán valamilyen tág értelemben vett elvárás jelzése. Ritkán találkozunk olyan emberrel vagy párttal, akivel vagy amivel minden tekintetben egyetértünk. Tegyük fel, hogy nem akarunk pénzt áldozni a harmadik világbeli országok vagy a devizahitelesek megsegítésére1. Ebben az esetben szavazhatunk arra a pártra, amelyik szintén ellenzi az ilyen kiadásokat. Viszont lehet, hogy ez a párt emelni akarja a nyugdíjkorhatárt, amivel viszont nem értünk egyet.

Sőt, mi több, miután az általunk támogatott személy vagy párt megnyeri a választást, a legtöbb esetben megszegi választási ígéreteit. Mit tehetünk ilyen esetben? Be kellene tudnunk perelni őket csalásért, azonban erre nincs lehetőségünk. Mindössze azt tudjuk tenni, hogy négy év múlva másik pártra vagy jelöltre adjunk a voksunkat – ugyanilyen csekély eredménnyel.

Szavazáskor a szabadságunkról való lemondásért cserébe a befolyás illúzióját kapjuk. Abban a hiszemben keressük fel a szavazókört, hogy befolyásolhatjuk, milyen irányba haladjon az ország. Ez, rendkívül kis mértékben igaz is. Ugyanakkor a szavazópolgárok 99,9999875 százaléka arról dönt, hogy a mi életünk milyen irányba haladjon. Ezért a saját életünk feletti irányításról sokkal nagyobb mértékben mondunk le, mint amennyire a mások életére gyakorolt befolyásunk nő. Sokkal nagyobb lenne a „befolyásunk”, ha legalább a saját döntéseinket meghozhatnánk. Ha például magunk dönthetnénk el, mire szeretnénk költeni a pénzünket, ahelyett, hogy előbb annak felét különböző adók címén be kellene fizetnünk az államnak.

Vagy, hogy másik példát is nézzünk, demokratikus rendszerünkben az embereknek kevés közvetlen befolyásuk van arra, hogy a gyermekeik milyen oktatást kapjanak. Ha az oktatás gyakorlatába nagyobb mértékben akar az ember beleszólni, mint ahogy arra a szavazóurnán keresztül lehetősége van, akkor be kell lépnie egy lobbicsoportba, vagy alapítania kell ilyet, petíciókat kell a politikusokhoz benyújtani, vagy az állami épületek elé tüntetéseket kell szerveznie. Léteznek persze olyan szülői szervezetek, amelyek megpróbálnak beleszólni az oktatáspolitikába. Azonban ez sok időt és energiát emészt fel, és gyakorlatilag nincs hatása. Végtelenül egyszerűbb és hatékonyabb volna, ha az állam nem ütné bele az orrát az oktatásba, hanem a tanárok, a szülők és a diákok mind meghozhatnák a saját önálló vagy közös döntéseiket.

A hatalmon lévők természetesen egyfolytában a szavazásra buzdítják a választókat. Mindig nyomatékosítják, hogy a szavazás révén az ember beleszólhat a kormányzat politikájába. Valójában csak az számít, hogy a magas részvétel egyfajta jóváhagyást, erkölcsi támogatást ad nekik az emberek feletti hatalom gyakorlására.

Sokan úgy hiszik, erkölcsi kötelességük részt venni a választásokon. Sokszor mondják, hogy ha nem szavazol, nincs jogod beleszólni a közösség vitáiba és panaszkodni a politikai döntések miatt. Végül is nem szavaztál, tehát a véleményed nem számít többé. Úgy tűnik, azok, akik ezt állítják, képtelenek elképzelni, hogy létezhet olyan ember, aki nem dől be a demokrácia által árult beleszólási lehetőség illúziójának. A szavazást szorgalmazók a Stockholm-szindrómában szenvednek: megszerették foglyul ejtőiket és nem látják, hogy önrendelkezési jogukért cserébe a politikusok és a bürokraták a hatalmukban tartják őket.


2. mítosz

A demokrácia a nép hatalma

Ez a demokrácia alapelve, maga a szó is ezt jelenti. A hatalom valóban a nép kezében van a demokráciában?

Az első gond az, hogy a „nép” nem létezik. Csupán több millió egyén ugyanennyi véleménnyel és érdeklődési körrel. Hogyan is tudnának együtt kormányozni? Ez teljesen lehetetlen. Ahogy egy holland komikus egyszer megjegyezte: „A demokrácia a nép akarata. Reggelente meglepődve olvasom az újságban, hogy mi az, amit akarok.”

Nézzünk szembe a ténnyel, hogy senki se mond olyat, hogy „a fogyasztók a Microsofttól akarnak vásárolni” vagy, hogy „az emberek Pepsit vesznek.” Van, aki igen, van, aki nem. Ugyanez a helyzet a politikai nézetekkel is.

Továbbá a demokráciában valójában nem „a nép” dönt, hanem az emberek „többsége”, pontosabban a szavazók többsége. A kisebbség, úgy tűnik, nem tartozik a „nép” körébe, ami egy kissé furcsa. Nem mindenki tagja a népnek? A Tesco vásárlójaként nem akarjuk, hogy egy másik hipermarket áruit nyomják le a torkunkon, a demokráciában viszont éppen ez történik. Ha a választásokon vesztes oldalhoz tartozik valaki, kénytelen úgy táncolni, ahogy a nyertesek fütyülnek.

Nos mindegy, tegyük fel, hogy a többség jelenti a népet. Akkor mégis igaz lenne, hogy a nép hozza a döntéseket? Lássuk csak! Kétféle demokrácia létezik: a közvetlen és a közvetett (vagy képviseleti). Közvetlen demokráciában mindenki minden kérdésben szavazhat, mint egy népszavazáson. Képviseleti demokráciában az emberek megszavazzák, hogy helyettük ki hozza meg a döntéseket. Ez utóbbi esetben nyilvánvalóan kevesebb a beleszólásuk, mint az előbbiben. Azonban a legtöbb modern demokrácia képviseleti, még ha időnként rendeznek is népszavazást.

A képviseleti rendszer mellett úgy érvelnek, hogy a) kivitelezhetetlen lenne népszavazást tartani mindabban a sok kérdésben, amelyben a kormánynak nap mint nap döntenie kell és b) az emberek nem rendelkeznek a bonyolult kérdések eldöntéséhez szükséges szakértelemmel.

Az első érv a múltban még elfogadható lett volna, mert a nagyon csekély létszámú közösségek kivételével nehéz volt mindenkihez eljuttatni a szükséges információkat és összegyűjteni a véleményüket. Ma azonban ez az érv már nem állja meg a helyét. Az Internetnek és a többi modern távközlési technológiának köszönhetően könnyű nagy létszámú csoportokat bevonni a döntési folyamatba és szavazást tartani. Azonban ilyen szinte sosem történik. Miért nem szavazunk arról, hogy az állam kisegítse-e a devizahiteleseket, vagy ne? Végül is az emberek uralkodnak, nem igaz? Akkor miért nem hozhatják meg ezeket a döntéseket, amelyek annyira fontosak a szempontjukból? Természetesen mindenki tudja, hogy sok olyan intézkedés van, amit a többség nem támogatna, ha szavazásra kerülne. Az eszme, hogy a „nép kormányoz”, csupán mítosz.

Ma a helyzet a második érvvel? Nem túl összetett a legtöbb kérdés ahhoz, hogy szavazásra bocsássák? Aligha. Hogy épülhessen-e valahol bevásárlóközpont, hogy milyen idős kortól lehessen alkoholt inni, hogy bizonyos bűncselekményekért legalább hány évet kelljen ülni, hogy több vagy kevesebb autópálya épüljön-e, hogy milyen nagy legyen az államadósság, hogy megtámadjunk-e egy másik országot – ezek elég egyszerű kérdések. Ha a hatalmon lévők komolyan vennék a demokráciát, vajon nem kellene-e megengedniük az embereknek, hogy az ilyen felvetésekről szavazhassanak?

Vagy a második érv netán azt jelenti, hogy az emberek nem elég intelligensek ahhoz, hogy a különféle társadalmi és gazdasági kérdésekről értelmes véleményt alkothassanak? Ha ez így van, hogyan lehetnek elég okosak a különféle választási programok megértéséhez és az azok alapján való szavazáshoz? A demokrácia szószólóinak legalább azt fel kell tételezniük, hogy az emberek tudnak ezt-azt és megértik az egyszerű nyelvet. Továbbá, a hatalomba juttatott politikusok miért lennének szükségszerűen okosabbak, mint a választóik? A politikusok rendelkezésére áll a bölcsesség és tudás valamilyen forrása, ami az egyszeri szavazópolgártól el van zárva? Vagy netán magasabb erkölcsiséggel rendelkeznek mint az átlagpolgár? Ezekre semmilyen bizonyíték nincs.

Nem a „nép akarata”, hanem a politikusoknak a profi lobbisták, érdekcsoportok és aktivisták által ösztönzött akarata érvényesül a demokráciában.

A demokrácia védelmezői azzal érvelhetnek, hogy még ha nem is ostobák az emberek, senkinek sincs elég tudása és intelligenciája ahhoz, hogy az emberek millióit mélyen érintő, összetett kérdésekben dönteni tudjon. Ez kétségkívül helytálló, de ugyanúgy igaz a demokráciákban a döntéseket hozó politikusokra és közszolgákra is. Például honnan tudhatnák, hogy miféle oktatási rendszerre vágynak a tanárok, a szülők és a diákok? Vagy hogy mit tekinthetünk a legjobb oktatásnak? Minden embernek megvannak a saját elvárásai és elképzelései arról, hogy milyen a jó oktatás. És a legtöbbjük elég okos ahhoz, hogy tudja, mi a jó neki és a gyerekeinek. Ez azonban ellentétben áll a demokrácia központosított, „mindenkinek ugyanazt” megközelítésével.

Úgy tűnik, tehát, hogy a demokráciánkban a nép egyáltalán nem uralkodik. Ebben persze semmi meglepő nincs. Mindenki tudja, hogy a kormány rendszeresen hoz olyan intézkedéseket, amelyeket az emberek többsége ellenez. Nem a „nép akarata”, hanem a politikusoknak a profi lobbisták, érdekcsoportok és aktivisták által ösztönzött akarata érvényesül a demokráciában. A nagy olajcégek, a nagy mezőgazdasági, gyógyszeripari és katonai vállalatok, a bankok mind tudják, hogyan fordítsák a rendszert a saját előnyükre. A döntéseket egy csekély létszámú elit hozza – általában a színfalak mögött. A „nép” akarata nem érdekli őket, a megtakarításainkat elherdálják segélyezési programokra, lehetővé teszik a kevesek által kívánt tömeges bevándorlást, hatalmas adósságot halmoznak fel, kémkednek a polgáraik után, az egyes érdekcsoportok támogatására költik a pénzünket, olyan egyezségeket kötnek – mint a pénzügyi unió Európában vagy a NAFTA –, amelyek az improduktív embereknek kedveznek a termelő munkát végzők kárára. Mindezt vajon mi kívántuk demokratikusan, vagy csak a hatalmon lévők akarják így?

Hány ember utalna önként százezreket az állam számlájára, hogy aztán az kémkedhessen utána, az ő nevében? Miért nem kérdezzük meg legalább egyszer az embereket? Nem ők uralkodnak?

Sokszor mondják, hogy a demokrácia hatékonyan korlátozza az uralkodók hatalmát, de láthatjuk, hogy ez is csak egy mítosz. A hatalmon lévők szinte azt tesznek, amit akarnak!

Ráadásul a politikusok hatalma sokkal tovább ér, mint a parlamentben vagy a kormányzatban folytatott tevékenységük. Ha a polgárok kiszavazzák őket a hivatalukból, gyakran jó állást kapnak a számtalan, az állammal közeli kapcsolatot ápoló szervezet egyikében. Ilyenek a tévétársaságok, a szakszervezetek, az egyetemek, az NGO-k, a lobbicsoportok, az elemzőcégek és a tanácsadó cégek ezrei, melyek úgy élősködnek az államon, mint a penész a rothadó fatörzsön. Más szóval a hatalomváltás nem feltétlenül jelent változást azok személyében, akiknek a kezében az igazi hatalom összpontosul. A demokratikus számon kérhetőség sokkal korlátozottabb, mint ahogy látszik.

Említésre méltó, hogy például az Egyesült Államokban közel sem egyszerű indulni a választásokon. 500 oldalnyi jogszabálynak kell megfelelni, ha valaki jelöltként akar szerepelni. A szabályok annyira bonyolultak, hogy az egyszerű ember meg sem értheti őket.2

Mindezek dacára a demokrácia szószólói mindig arra hivatkoznak, hogy „megszavaztuk”, amikor valamilyen új törvény születik. Szerintük ennek következményeként lemondtunk arról a jogunkról, hogy a törvényt ellenezzük. Ezt az érvet azonban ritkán használják következetesen. A homoszexuálisok ezzel próbálják védeni a jogaikat, azonban elfogadhatatlannak tartanák, ha egy demokratikus ország megpróbálná betiltani a homoszexuális viselkedést. A környezetvédők követelik a demokratikus módon hozott környezetvédelmi intézkedések betartását, de úgy érzik, joguk van akár törvénytelenül is tiltakozni, ha nem értenek egyet más, szintén demokratikus módon meghozott döntésekkel. Ezeket a döntéseket, úgy látszik, mégsem „szavaztuk meg.”


3. mítosz

A többségnek igaza van

Tegyük fel mégis egy pillanatra, hogy a demokráciában tényleg a nép kormányoz, és minden szavazat számít! Az eredmények ebben az esetben maguktól helyesek és jók lesznek? Végül is ezért van a demokrácia - hogy a helyes dolgokat tegyük, nem igaz? Nos, nehéz belátni, miért és hogyan vezetnének a demokratikus folyamatok jó vagy helyes eredményre. Hiába hisznek valamiben sokan, az attól még nem lesz igaz. A múltból sok példa hozható arra, amikor az embertömegeket félrevezették. Az emberek például sokáig azt hitték, hogy az állatok nem éreznek fájdalmat, vagy hogy a Föld lapos, vagy hogy az uralkodó Isten földi helytartója.

Nem lehet valami erkölcsileg helyes vagy jó pusztán azért, mert sokan pártolják azt. Gondoljunk csak azokra a kollektív bűnökre, amelyeket az emberek a múltban elkövettek. A rabszolgatartást vagy zsidók üldözését valaha a legtöbben teljesen elfogadhatónak tartották.

Egy demokráciában az erkölcsi megfontolásokat a többség akarata felülbírálja. A mennyiség győz a minőség felett: az erkölcsi megfontolások és a józan ész nem számít azoknak az embereknek a számával szemben, akik valamit el akarnak érni.

Nézzünk szembe azzal, hogy az embereket szavazáskor többnyire az önérdekük vezérli! Arra a pártra szavaznak, amelyiktől a legtöbb előnyt várják saját maguk számára. Tudják, hogy a kapott juttatások költségét mindenki, közösen állja. Ez helyes vagy kívánatos? A kellemetlen igazság az, hogy az emberek leginkább azért kedvelik a demokráciát, mert azt remélik, hogy majd a többséghez tartoznak, és így részesedhetnek a többiek vagyonából elrabolt zsákmányból. Azt remélik, hogy a terheiket megoszthatják másokkal, a kapott juttatásokat pedig mások fizetik. Ez meglehetősen szemben áll az erkölcsös viselkedéssel.

Túloznánk? Ha az Olvasó a barátaival kirabolna valakit az utcán, megbüntetnék. Ha a többség nyomására elfogadnak egy olyan törvényt, amelynek révén valamilyen kisebbséget kirabolnak (például a szeszes italokra vagy a cigarettákra kivetett új adón keresztül), akkor az demokratikus döntés, és ezért törvényes. Miben különbözik viszont az utcai rablástól?

Ha végiggondoljuk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a demokrácia működési elve – miszerint a többség hozza a döntéseket – alapvetően erkölcstelen. Egy demokráciában az erkölcsi megfontolásokat a többség akarata felülbírálja. A mennyiség győz a minőség felett: az erkölcsi megfontolások és a józan ész nem számít azoknak az embereknek a számával szemben, akik valamit el akarnak érni.

Auberon Herbert, a XIX. századi angol politikus és író ezt mondta a demokrácia logikájáról és erkölcsösségéről:

Legyen öt ember egy szobában. Ha közülük hárman egy nézeten vannak, a többi kettő pedig mást gondol, akkor a hármaknak van erkölcsi alapja ráerőltetni a nézetét a másik kettőre? Miféle mágikus hatalom birtokosává válnak ők hárman, hogy csak azért, mert eggyel többen vannak, mindjárt rendelkezhetnek a másik kettő elméje és teste felett? Amíg csak két-két ember áll szemben, addig mindenki rendelkezhet a saját esze és teste felett, de amint másvalaki, csak az Ég tudja, milyen okokból az egyik társasághoz csatlakozik, annak tagjai egyből a többiek lelkének és testének birtokosává válnak. Létezett valaha ehhez foghatóan lealacsonyító és védhetetlen babona? Vajon ez nem egyenes ági leszármazottja a régi babonáknak az uralkodókról és a papokról, valamint az ő hatalmukról az emberek lelke és teste felett?


4. mítosz

A demokrácia politikailag semleges

A demokrácia összeegyeztethető mindenféle politikai irányvonallal. Végül is a választók határozzák meg a hatalomban lévő párt vagy pártok politikai szempontjait. Így a rendszer maga felülemelkedik a politikai nézetkülönbségeken: se baloldali, se jobboldali, se szocialista és nem is kapitalista, nem konzervatív és nem haladó.

Legalábbis így tűnik. Ez azonban a legjobb esetben is csak félig igaz. A demokrácia valójában egy nagyon is meghatározott politikai irányt testesít meg.

A demokrácia eleve kollektivista eszme, nevezetesen arról van szó, hogy mindenről közösen döntünk, majd mindenkinek alá kell vetnie magát az így meghozott döntéseknek. Ebből következik, hogy egy demokráciában szinte minden közügy. A kollektivizálás mértékének nincs semmilyen elvi korlátja. Ha a többség (vagy inkább a kormány) azt akarja, akár úgy is dönthet, hogy mindenkinek hámot viselve kell az utcán járnia, mert úgy biztonságosabb. Vagy bohócnak felöltözve, mert akkor az emberek vidáman kacagnának. Semmilyen személyes szabadságjog nem szent. Emiatt nyitva áll az ajtó az állam előtt, hogy egyre inkább beleszóljon az életünkbe. És a demokráciákban pontosan az történik, hogy a beavatkozás mértéke folyamatosan nő.

Természetesen a politika iránya időnként megfordulhat – például egy ideig csökken a szabályozások mértéke, majd újra növekszik –, de a nyugati demokráciák hosszú távon szilárdan a nagyobb állami beavatkozás, az államtól való egyre erősebb függőség és a közkiadások emelkedésének irányába tartanak.

Ez a hidegháború idején talán nem volt annyira szembetűnő, mert a nyugati demokráciákat olyan totalitárius államokhoz hasonlították, mint a Szovjetunió vagy Mao Kínája, így előbbiek viszonylag szabadnak látszottak. Azokban az időkben kevésbé lehetett észrevenni, hogy a nyugati országok is egyre inkább kollektivistává váltak. A kommunizmus 1990-es évek elején bekövetkezett összeomlása óta azonban egyre világosabbá vált, hogy a jóléti államok is ugyanabba az irányba tartanak. Most minket előznek meg a feltörekvő országok, amelyekben nagyobb a szabadság, alacsonyabbak az adók és enyhébbek a szabályozások, mint nálunk.

Természetesen sok demokrata politikus azt mondja, hogy a „szabad piac” híve. A tetteik viszont mást mutatnak. Vegyük az amerikai republikánus pártot, amelyet gyakran a szabad vállalkozás pártjának tartanak. Az idők során magukévá tették baloldali vetélytársaik szinte összes, beavatkozást sürgető nézetét – a jóléti államot, a magas adókat, a magas állami kiadásokat, az állami lakásépítéseket, a munkaügyi törvényeket, a minimálbért és a külföldi beavatkozásokat – és azokat kibővítették sajátjaikkal, mint a bankoknak és a nagyvállalatoknak nyújtott állami támogatások, valamint az olyan, másokra nézve ártalmatlan bűncselekmények, mint a kábítószerek használata és a prostitúció elleni törvények. Az alkalmanként előforduló ellentétes irányú változások, a „dereguláció” rövid rohamai ellenére, az állam mérete mindkét párt hatalma alatt szilárdan nőtt, függetlenül attól, hogy a republikánusok a szabad vállalkozás mekkora hívének mondják magukat. A republikánus, „konzervatív” Ronald Reagan elnöksége idején az állami kiadások nem csökkentek, hanem emelkedtek. George W. Bush republikánus kormányzása alatt az állami kiadások nem felmentek, hanem az égbe szöktek. Ez is mutatja, hogy a demokrácia nem semleges, hanem szükségszerűen a kollektivizmus mértékének és az állam hatalmának a növekedését jelenti függetlenül attól, hogy éppen ki van hatalmon.

Ezt az általános folyamatot jól tükrözi az állami kiadások folyamatos emelkedése. A XX. század elején a nyugati demokráciákban az állami kiadások nagysága általában a nemzeti bruttó össztermék 10 százaléka közelében volt. Jelenleg ez az arány 50 százalék körüli. Így az emberek hat hónapig az állam rabszolgájaként dolgoznak.3

Állami kiadások a GDP százalékában

1870 1913 1920 1937 1960 1980 1990 2000 2005 2009
Ausztria 10,7 17 14,7 20,6 35,7 48,1 38,6 52,1 50,2 52,3
Belgium 8 13,8 22,1 21,8 30,3 58,6 54,8 49,1 52 54
Nagy-Britannia 9,4 12,7 26,2 30 32,2 43 39,9 36,6 40,6 47,2
Kanada 16,7 25 28,6 38,8 46 40,6 39,2 43,8
Franciaország 12,6 17 27,6 29 34,6 46,1 49,8 51,6 53,4 56
Németország 10 14,8 25 34,1 32,4 47,9 45,1 45,1 46,8 47,6
Olaszország 13,7 17,1 30,1 31,1 30,1 42,1 53,4 46,2 48,2 51,9
Japán 8,8 8,3 14,8 25,4 17,5 32 31,3 37,3 34,2 39,7
Hollandia 9,1 9 13,5 19 33,7 55,8 54,1 44,2 44,8 50
Spanyolország 11 8,3 13,2 18,8 32,2 42 39,1 38,4 45,8
Svédország 5,7 10,4 10,9 16,5 31 60,1 59,1 52,7 51,8 52,7
Svájc 16,5 14 17 24,1 17,2 32,8 33,5 33,7 37,3 36,7
Egyesült Államok 7,3 7,5 12,1 19,7 27 31,4 33,3 32,8 36,1 42,2
Átlag 10,4 12,7 18,4 23,8 28,4 43,8 44,7 43,2 44,1 47,4
(Forrás: Economist)

Szabadabb – és kevésbé demokratikus – időkben az adóterhelés sokkal alacsonyabb volt, mint manapság. Angliában évszázadokon át az volt a rendszer, hogy a király elkölthette a pénzt, de nem állt jogában adót szedni, míg a parlament szedhetett adót, de azt nem költhette el. Ezért az adók viszonylag alacsony szinten maradtak az országon belül. A XX. században, amikor Anglia demokratikussá vált, az adók meredeken emelkedtek.

Az Amerikai Forradalmat a telepeseknek az anyaország, Nagy-Britannia által kivetett adók elleni lázadása indította el. Az Egyesült Államok alapítói a demokráciát éppen annyira kedvelték, mint a magas adókat, azaz semennyire sem. A „demokrácia” szó sehol sem szerepel az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban és az Alkotmányban.

Az Egyesült Államokban a XIX. század során a háborús időket leszámítva az adóteher néhány százalék volt csupán. Jövedelemadó nem is létezett, sőt azt az Alkotmány tiltotta is. Azonban ahogy az ország államok decentralizált szövetségéből nemzeti képviseleti demokráciává alakult, az állam hatalma folyamatosan nőtt. Így például 1913-ban bevezették a jövedelemadót, és létrehozták a Federal Reserve4 rendszert.

Másik jellemző példa a szövetségi kormány által hozott törvények gyűjteményét tartalmazó Code of Federal Regulations (CFR). 1925-ben ez csak egyetlen könyv volt. 2010-re több mint 200 kötetes behemóttá hízott, amelynek csak a tárgymutatója hosszabb 700 oldalnál. Szinte mindenre vonatkozóan találhatunk benne szabályokat – a karórák szíjának kinézetére vonatkozó előírásoktól kezdve a hagymakarikák étteremben való elkészítésének a módjáig. Csupán George W. Bush elnökségének az idején évente 1000 oldallal bővült a szabálygyűjtemény a The Economist szerint. Ugyanez az újság azt is írja, hogy az amerikai adójogszabályok hossza a 2001-es 1,4 millió szóról 2010-re 3,8 millió szóra nőtt.

A Kongresszusnak benyújtott törvények annyira terjedelmesek, hogy a legtöbb képviselő el sem olvassa őket, mielőtt szavazna róluk. Röviden: a demokrácia eljövetele az Egyesült Államokban az állami beavatkozás mértékének jelentős növekedésével járt, még ha az emberek gyakran „szabad” országnak nevezik is Amerikát.

A nyugati demokráciákban hasonló folyamat zajlott le. Hollandiában, ahonnan e könyv írói származnak, 1850-ben a bruttó nemzeti össztermék 14 százaléka volt az adóterhelés. A Holland Központi Tervhivatal szerint ez az arány ma 55 százalék. Egy másik tanulmány szerint 1900-ban a nemzeti jövedelem 10 százalékát költötte el az állam, 2002-ben az 52 százalékát.

A törvények és a szabályozások száma Hollandiában is egyre csak emelkedett. 1980 és 2004 között 72 százalékkal növekedett a törvények száma a holland igazságügyi minisztérium Tudományos Kutató és Dokumentációs Központjának tanulmánya szerint. 2004-ben Hollandiában összesen 12 000 törvény és szabályozás volt, amelyek több, mint 140 000 cikkből álltak.5

Az ilyen törvényekkel az az egyik probléma, hogy erősítik egymást, egyik törvény vezet a másikhoz. Ha például kötelezően igénybe veendő állami egészségbiztosítási rendszer működik, a kormány érdekelt abban, hogy az embereket minél egészségesebb életmódra próbálja rávenni. Végül is, ahogy mondják, „mi” mindannyian fizetünk azoknak az embereknek az orvosi ellátásáért, akik egészségtelenül élnek. Ez igaz, de csak azért, mert az állam korábban egy kollektivizált rendszert alakított ki. Az ilyenfajta „egészségfasizmus” jellemző a demokratikus országokra és manapság a legtöbb ember el is fogadja. Teljesen normálisnak tartják, hogy az állam megtilthatja nekik a zsíros ételek és a cukor fogyasztását, a dohányzást, vagy előírhatja, hogy bukósisakot viseljenek vagy használják a biztonsági övet. Ezek természetesen mind a személyes szabadság elleni közvetlen sérelmek.

Lehet azzal érvelni, hogy az utóbbi évtizedekben a szabadság több területen is nőtt. Sok nyugati országban a magán- („kereskedelmi”) televíziós társaságok megtörték az állami tévéadók monopóliumát, a boltok tovább tarthatnak nyitva, a légi közlekedést deregulálták, a távközlési piacot liberalizálták és sok országban a kötelező katonai szolgálatot is eltörölték. Azonban ezeknek az eredményeknek az eléréséhez sok esetben szinte kényszeríteni kellett a demokratikus politikusokat. Sokszor a változásokat nem tudták megakadályozni, mivel azok a műszaki fejlődés (mint a média vagy a távközlés területén) vagy (ahogy a légi közlekedés esetén) a más országok által támasztott verseny miatt következtek be. E változások a kommunizmusnak az egykori Szovjetunióban bekövetkezett összeomlásához hasonlíthatók. Az sem azért ment végbe, mert a hatalmon lévők le akartak mondani a hatalmukról, hanem mert nem volt más választásuk – mivel a rendszer rosszul működött és nem lehetett megjavítani. Ugyanígy a demokratikus politikusoknak is rendszeresen le kell mondaniuk a hatalmuk egy-egy kis darabkájáról.

Politikusaink ugyanakkor általában elég hamar visszaszerzik, amit elvesztettek. Például az internet szabadságát is egyre inkább megnyirbálja az állami beavatkozás. A szólásszabadságot aláássák a hátrányos megkülönböztetés elleni törvények. A szellemi tulajdonhoz kapcsolódó jogokat (a szabadalmakat és a szerzői jogot) a termelők és a fogyasztók szabadságának korlátozására használják fel. A piacok liberalizációját rendszerint olyan új szervezetek létrehozása kíséri, amelyek az új piacokat felügyelik. Ezután ezek a bürokratikus szervezetek egyre nagyobbra nőnek és egyre több szabályozást vezetnek be. Hollandiában az energia- és a távközlési szektort liberalizálták ugyan, de ugyanakkor új felügyeleti szerveket hoztak létre – az elmúlt tíz évben hatot.

Lényegében a demokrácia is totalitárius eszme, bár nem olyan szélsőséges mint a nácizmus, a fasizmus és a kommunizmus.

Az Egyesült Államokban a Virginia-i Egyetem kutatói szerint a szövetségi szabályozások költsége 2003 és 2008 között 3 százalékkal, 1,75 billió dollárra, a nemzeti össztermék 12 százalékára nőtt. 2008 után sorban jelentek meg új szabályozások a pénzpiacokon, az olajiparban, az élelmiszeriparban és minden bizonnyal az üzleti élet más területein is. Európában a vállalkozásoknak és a háztartásoknak nem csak a saját nemzeti kormányukkal kell megküzdeniük, hanem Brüsszelből, az Európai Uniótól is tömegével érkeznek a különféle szabályozások. És míg az 1990-es években a liberalizáció volt Brüsszel jelszava, addig most éppen ellenkező irányba, az egyre nagyobb (újra-)reguláció irányába haladunk.

Összefoglalva: a demokrácia a gyakorlatban nem semleges politikailag. A rendszer természetében is kollektivista, ezért egyre több állami szabályozáshoz és egyre kevesebb egyéni szabadsághoz vezet. Ez azért van így, mert az államtól egyre többen egyre több mindent követelnek, és ennek árát másokkal akarják megfizettetni.

Lényegében a demokrácia is totalitárius eszme, bár nem olyan szélsőséges mint a nácizmus, a fasizmus és a kommunizmus. A demokráciában semmilyen szabadságjog nem szent, az egyén életének minden részlete az állam irányítása alá kerülhet. A kisebbség végső soron ki van szolgáltatva a többség szeszélyének. Még ha egy demokratikus ország rendelkezik is az állam hatalmát korlátozó alkotmánnyal, ezt az alkotmányt is ki lehet egészíteni a többség akarata által. A demokráciában csak egy alapvető jogunk maradt a választáson való indulás mellett: hogy szavazhatunk. Szavazatunkkal lemondunk függetlenségünkről és szabadságjogainkról, és a többség akaratának hatálya alá helyezzük magunkat.

Az igazi szabadságról akkor beszélhetnénk, ha úgy is dönthetnénk, hogy nem veszünk részt a rendszerben és nem fizetünk a fenntartásáért. Nem mondhatjuk magunkat szabadnak, ha például televízió készüléket keresünk, és mindenképpen választanunk kell egyet a kínálatból, de nem tehetjük meg azt, hogy egyiket sem választjuk. A demokráciában azt kell megvennünk, amit a többség választott nekünk – akár tetszik, akár nem.


5. mítosz

A demokrácia jóléthez vezet

Sok demokratikus ország gazdag, ezért az emberek sokszor azt hiszik, hogy a jóléthez szükséges a demokrácia. Valójában ennek az ellentéte igaz. A demokrácia nem jóléthez vezet, hanem megsemmisíti a vagyont.

Igaz, hogy sok nyugati demokrácia gazdag. A világban máshol azonban nem látjuk ezt az összefüggést. Szingapúr, Hong Kong és sok Öböl-állam nem demokratikus, mégis virágzik. Sok afrikai és latin-amerikai ország demokratikus, lakói mégsem gazdagok, eltekintve egy kis létszámú elit tagjaitól. A nyugati országok nem a demokrácia miatt élnek jólétben, hanem inkább annak ellenére. Jólétük a szabadság még mindig fellelhető hagyománya miatt maradt meg, amelynek köszönhetően az állam még nem vette át teljes mértékben az irányítást a gazdaságuk felett. Ezt a hagyományt azonban a demokrácia lépésről lépésre felszámolja. A magánszektort állandóan gyengítik, és ez a folyamat az évszázadok alatt felhalmozott mesés gazdagság teljes elherdálásával fenyeget.

Jólét akkor jön létre, ha az emberek jogait – különösen a tulajdonjogokat – megfelelően védik. Másképpen szólva, jólét akkor alakul ki, amikor az emberek birtokolhatják munkájuk gyümölcseit. Az ilyen helyzet arra ösztönzi az embereket, hogy keményen dolgozzanak, vállaljanak kockázatot és a hozzáférhető erőforrásokat hatékonyan használják fel.

A demokrácia a polgárokat arra ösztönzi, hogy a többiek kárára jussanak előnyökhöz – vagy hogy terheiket mások vállára rakják.

Másfelől viszont, ha az embereket arra kényszerítik, hogy munkájuk gyümölcseiről az állam javára lemondjanak – ami demokráciában részben igaz –, az elég kevéssé ösztönzi őket a lehető legjobb munka végzésére. Ráadásul az államapparátus mindig rossz hatásfokkal használja fel az így szerzett erőforrásokat. Végül is a (demokratikus) uralkodóknak nem kellett azokért megdolgozniuk – és teljesen mások a céljaik, mint az erőforrásokat előállító embereknek.

Hogyan működik ez a demokráciában? Ahhoz a helyzethez hasonlíthatjuk, amikor tíz ember együtt vacsorázik egy étteremben, és megállapodnak abban, hogy a számlát majd egyenlő arányban fizetik. Mivel a számla 90 százalékát mások állják, ez mindenkit arra ösztönöz, hogy sokkal drágább fogásokat rendeljen, mint ha a saját rendelését mindenki maga egyenlítené ki. A másik oldalról nézve: mivel a takarékoskodás csak 10 százalékban érinti az egyes embert, senkit sem ösztönöz semmi a mértékletességre. Az eredmény az, hogy a számla sokkal magasabb lesz, mintha mindenki a saját fogyasztását fizette volna.

A közgazdaságtanban ezt a jelenséget a „közlegelők tragédiája” néven ismerik. A közlegelő olyan földterület, amit több gazda közösen birtokol. A gazdákat ez arra ösztönzi, hogy a teheneik minél többet legeljenek (a többiek kárára), és semmi nem készteti őket arra, hogy időben elhajtsák az állatokat (ugyanis akkor a többi gazda tehenei kopárrá legelnék a rétet). Mivel tehát a mezőt mindenki, és ezért senki sem birtokolja, az eredmény a túllegeltetés.

A demokrácia ugyanígy működik. A polgárokat arra ösztönzi, hogy a többiek kárára jussanak előnyökhöz – vagy hogy terheiket mások vállára rakják. Az emberek olyan pártokra szavaznak, amelyek révén a számukra fontos dolgokért (ingyenes oktatás, magasabb jóléti juttatások, szociálpolitikai támogatás, több autópálya, s. í. t.) mások fizethetnek. A vacsora példájában a dolgok nem fajulhatnak el túlzottan, mivel egy kis csoportban az embereket a társadalmi elvárások kötik, de egy több millió szavazó alkotta demokráciában ez így nem működik.

A politikusokat ennek a rendszernek az irányítására választják meg. A „köz” vagyonát kezelik. Nem birtokolják azt, ezért nem kell gazdaságosan tevékenykedniük. Éppen ellenkezőleg, ez arra ösztönzi őket, hogy minél többet költsenek, és így ők arathassák le a babérokat az intézkedések miatt, míg az utódaik fizetik a számlát. Elvégre a választók kedvére kell tenniük, ami fontosabb a számukra, mint az ország hosszú távú érdekei. Az eredmény rossz hatásfok és pazarlás.

A politikusok számára nemcsak a túlköltekezésre erős a késztetés, hanem arra is, hogy maguk számára annyit harácsoljanak össze, amennyit csak tudnak, amíg a „közpénzek” rájuk vannak bízva. Ha ugyanis kikerülnek a hatalomból, már nem tudják magukat olyan könnyedén gazdagítani.

Ez a rendszer katasztrofális a gazdaságra nézve. Hogy pontosan mennyire az, még nem ismerték fel teljesen az emberek. A demokratikus államok által a múltban elkövetett költekezés számlája még nagyrészt kifizetetlen.

A jelentősen eladósodott országok tartozása a jelentős költségvetési hiány miatt emelkedett magasra, ami – nem véletlenül – szinte az összes demokratikus országot sújtja. Az Egyesült Államokban a demokráciában való tobzódás annyira kicsúszott az irányítás alól, hogy az adósság 14 000 milliárd dollárra rúg, azaz fejenként nagyjából 50 000 dollárra. A legtöbb Európai országban ugyanez a helyzet. A holland államadósság 2010 végéig 380 milliárd euróra, vagyis fejenként majdnem 25 000 euróra emelkedett.6 Ezt az adósságot az adófizetőknek valamikor törleszteniük kell. Már napjainkban is sok pénzt fizetnek az adózók csupán az adósság kamataira. Hollandiában az államadósság kamata 22 milliárd euró volt 2009-ben, ami több, mint a védelmi és infrastrukturális kiadások összesen.7 Ez tiszta pénzpocsékolás, az adófizetők pénzének a múltban folytatott elherdálásának a következménye.

A rothadás azonban nem áll itt meg. Demokratikus politikusaink nem csupán beszedik a később elpazarolt adókat, hanem sikerült átvenniük az irányítást a pénzügyi rendszer, a pénzünk felett. A Federal Reserve-höz vagy az Európai Központi Bankhoz hasonló központi bankokon keresztül a demokratikus államok meghatározzák, mi a pénz (a „törvényes fizetőeszköz”), hogy abból mennyit állítanak elő és kerül bele a gazdaságba, továbbá a kamatok szintjét. Ugyanakkor elszakították a kapcsot, amely régebben a pénzt valamilyen tényleges fedezethez, például aranyhoz kötötte. Egész pénzügyi rendszerünk – beleértve a nyugdíj- és egyéb célú megtakarításainkat valamint az összes pénzt, amit tulajdonunknak gondolunk – az állam által kibocsájtott rendeleti pénzen alapul.

Egy ilyen rendszer előnye az állam szempontjából egyértelmű. Rendelkeznek ugyanis egy „pénzcsappal”, amit akkor nyitnak ki és zárnak el, amikor kedvük tartja. A múlt egyetlen abszolút uralkodójának sem volt semmije, ami ehhez fogható lett volna! A demokratikus vezetők bármikor „felpumpálhatják” a gazdaságot (és saját kincsesládáikat) ha a népszerűségüket akarják növelni. Ezt a központi vagy nemzeti bankon keresztül tehetik meg, amelyik a magánbankokat használja a tényleges pénzkibocsájtás végrehajtására. A rendszer úgy működik, hogy a bankok különleges felhatalmazást kapnak arra, hogy az ügyfeleik betéteinek többszörösét kölcsönözhessék ki (ez a résztartalékos bankrendszer). Így a különböző trükkök alkalmazásával egyre több és több papír és elektronikus pénz kerül a gazdaságba.

Ennek több hátrányos következménye van. Egyrészt a pénz állandóan veszít értékéből. Ez a folyamat már egy évszázada tart. A dollár az értékének a 95 százalékát elveszítette a Federal Reserve 1913-as megalapítása óta. Ezért tapasztaljuk azt, hogy az árucikkek és a szolgáltatások ára folyton emelkedik. Egy igazán szabad piacon az árak általában folyamatosan esnek a termelékenység javulása és a verseny miatt. Azonban az állam által manipulált rendszerben, amelyben a pénz mennyisége állandóan nő, az árak is emelkednek. Egyesek ebből hasznot húznak (tipikusan az erősen eladósodottak, mint maga az állam is), mások viszont rosszul járnak, például a fix életjáradékon élők és a megtakarítással rendelkezők.

Másrészt a gazdaságba pumpált új pénz következtében egyik mesterségesen gerjesztett fellendülést követi a másik. Volt, hogy ideiglenesen fellendült az ingatlankereskedelem, máskor a nyersanyagok piaca, megint máskor a tőzsde. Azonban minden ilyen csoda üres, idővel kiderül, hogy csak egy felfújt lufi, ami előbb-utóbb kipukkad. Csak azért alakultak ki, mert a gazdaságot elárasztotta az olcsó hitel és a szereplők nyakig eladósodtak. Az ilyen buli viszont nem tarthat örökké. Amint nyilvánvalóvá válik, hogy az adósságokat képtelenség visszafizetni, a lufi kipukkan. Így alakul ki a recesszió.

A hatóságok a gazdaság visszaesését úgy kezelik, ahogy azt elvárhatjuk a demokratikus politikusoktól: még több pénzt hoznak létre mesterségesen és pumpálnak be a gazdaságba (miközben a „szabad piacot” vagy a „spekulánsokat” okolják a válságért). Azért teszik ezt, mert a szavazók ezt várják tőlük. Azt akarják, hogy a buli addig tartson, ameddig csak lehet – a politikusok pedig teljesítik a vágyaikat, mert az újraválasztásra hajtanak. Az amerikai író és politikus, Benjamin Franklin már a XVIII. században látta a problémát. „Amint az emberek rájönnek, hogy pénzt szavazhatnak meg saját maguknak, az a köztársaság végét jelenti” – írta.

A pénznyomda beindítása általában nyújt némi vigaszt, de csak ideiglenesen. Most úgy tűnik, hogy elértük azt a pontot, ahol már nem tudunk újabb lufit fújni anélkül, hogy a rendszert romba ne döntenénk. A hatóságok már nem tudják, mit tehetnének. Ha még több pénzt nyomtatnának, azzal megkockáztatnák az infláció elszabadulást, az 1920-as évek Németországában vagy a közelmúltban Zimbabwéban8 átélt hiperinflációt. Ugyanakkor nem merik abbahagyni a gazdaság élénkítését, mivel az recessziót okozna és a választók azt nem szeretik. Röviden, a rendszerben patthelyzet alakult ki. Az államok többé nem tudják fenntartani az általuk létrehozott illúziót, de nem is tudnak lemondani arról.

Láthatjuk tehát, hogy a demokrácia nem jóléthez vezet, hanem folytonos inflációhoz és recesszióhoz az összes járulékos bizonytalansággal együtt. Mi lehet az alternatíva? A demokratikus költekezés megállításának módja a magántulajdon tiszteletének visszaállítása. Ha minden gazda saját földdel rendelkezik, gondoskodnak róla, hogy nem legyen túllegeltetés. Ha mindenki megtarthatja munkájának gyümölcseit, tesznek arról, hogy az erőforrásaik ne menjenek veszendőbe.

Ezt azt is jelenti, hogy a pénzügyi rendszert ki kell venni a politikusok kezéből. A pénzügyi rendszernek, mint minden gazdasági tevékenységnek újra a szabad piac részévé kell válnia. Meg kell engedni, hogy bárki saját pénzt bocsájthasson ki vagy meghatározza, milyen fizetőeszközt fogad el. A szabad piac mechanizmusai megakadályoznák, hogy újabb lufik fújódjanak – vagy legalábbis nem akkorák, amekkorákat az állam által manipulált pénzügyi rendszer révén megtapasztaltunk.

Sokak számára rémületesnek tűnhet egy szabad piaci pénzügyi rendszer gondolata. A történelem során azonban sokkal inkább ez volt a jellemző, mint az ellentéte. És segíthet felismerni, hogy gazdagságunk – a manapság élvezett életszínvonal – semmi másból nem állhat, mint amit termelő emberként előállítunk vagy előállítottunk valódi termékek és szolgáltatások formájában. Sem többől, sem kevesebből. Ezen a tényen nem változtathat a demokratikus államok összes trükkje és káprázata sem, amit a papírpénzük segítségével valaha bevetettek.


6. mítosz

A demokrácia szükséges a javak igazságos elosztásához és a szegények megsegítéséhez

Vajon nincs szükség a demokráciára, hogy biztosítsuk a vagyon igazságos elosztását? A politikusok persze gyakran beszélnek a szolidaritásról és a javak igazságos elosztásáról, de vajon az ő terveik mennyire igazságosak? Először is, a javakat előbb meg kell termelni, mielőtt eloszthatnánk azokat. Az állami támogatások és szolgáltatások nincsenek ingyen, bár sokan úgy gondolják, igen. A termelőképes emberek keresetének durván felét elveszi az állam és szétosztja azt az emberek között.

Ha feltesszük, hogy az államnak valóban újra kell osztania a javakat, akkor is marad a kérdés, hogy a demokratikus rendszer tényleg igazságos elosztáshoz vezet-e. Valóban azok az emberek kapják a pénzt, akiknek tényleg szükségük van rá? Még ha legalább ez igaz volna! A legtöbb támogatást az egyes érdekcsoportok kapják meg. Csak példaként említjük, hogy az Európai Unió költségvetésének kétötödét a mezőgazdaság támogatására fordítják.

A lobbicsoportok véget nem érő küzdelmet folytatnak a támogatásokért, az előjogokért és a megbízásokért. Mindenki a „köz”pénzeket tartalmazó tálból akar enni. Ebben a rendszerben az élősködést, a kivételezést és a függőséget ösztönzik, az egyéni felelősségvállalást és az öngondoskodást akadályozzák. Említésképpen felsorolunk néhány érdekcsoportot, akik részesülnek a rendszer előnyeiből, pedig egyáltalán nem szegények és hátrányos helyzetűek: a fejlesztési támogatásokat kezelő ügynökségek, a bankok, a nagyvállalatok, a földműves gazdák, a közszolgálati rádióállomások és televíziócsatornák, a környezetvédő szervezetek és a kulturális intézmények. Támogatás címén milliárdokhoz juthatnak, mivel közvetlen kapcsolatuk van a hatalommal. Természetesen a legnagyobb haszonélvezők a rendszert működtető közszolgák. Biztosítják, hogy nélkülözhetetlenek legyenek és magas fizetésekhez juttatják magukat.

Az érdekcsoportok nem csak az állam bőkezűségéből húznak hasznot, hanem ismerik annak is a módját, hogy a törvényhozáson keresztül miként érvényesítsék saját érdekeiket a társadalom többi részének a terhére. Ennek számtalan példájával találkozhatunk. Gondoljunk a mezőgazdaságot segítő, de az élelmiszerárakat emelő behozatali korlátozásokra és kvótákra. Vagy a szakszervezetekre, amelyek az állammal együttműködve magasan tartják a minimálbért és ezzel korlátozzák a versenyt a munkaerőpiacon. Ennek a levét a legképzetlenebb rétegek isszák meg, akik azért nem jutnak munkához, mert túl sokba kerülne alkalmazni őket.

A lobbicsoportok véget nem érő küzdelmet folytatnak a támogatásokért, az előjogokért és a megbízásokért. Mindenki a „köz”pénzeket tartalmazó tálból akar enni.

Másik példa az egyes szakmák, tevékenységek űzésének engedélyhez kötése, amivel ügyes módon zárják ki a nem kívánt versenytársakat. A patikusok az engedélykötelezettségen keresztül akadályozzák meg, hogy a drogériák és az internetes árudák is beléphessenek a gyógyszerpiacra. Az orvosi szakma nem engedi az „engedéllyel nem rendelkező” egészségügyi szolgáltatók működését. Kapcsolódó példa az államilag garantált szabadalmak és a szerzői jog rendszere, amivel a meglévő cégek tartják kordában az új vállalkozásokat, például a gyógyszer- vagy a szórakoztató iparban.

Vajon a választók nem lázadhatnának fel a lobbicsoportok által élvezett támogatások ellen? Elméletben ez lehetséges volna. A gyakorlatban azonban ez ritkán történik meg, mert az érdekcsoportoknak juttatott támogatások mértéke messze felülmúlja az egyes emberek által ezek miatt kifizetett összegeket. Ha például egy kiló cukor két forinttal drágul a behozatali vám miatt, az nagy hasznot jelenthet a hazai cukorgyárak (és az állam) számára, de a vásárlóknak nem éri meg tiltakozni emiatt. Az érdekcsoportok tehát aktívan dolgoznak a meglévő támogatások megtartásán, míg a szavazók nagy tömegei túlzottan elfoglaltak, hogy törődjenek velük.

A legtöbben valószínűleg nem is tudnak ezekről az előnyös megállapodásokról. Mégis, az összes ilyen mutyi együttvéve jelentős költséggel – és emiatt alacsonyabb életszínvonallal – jár mindenki számára, aki nem alkalmaz lobbistákat Washingtonban, vagy valamelyik másik fővárosban. Így a demokratikus politika elkerülhetetlenül egy olyan újraelosztó gépezetté fajul, amelyből a legbefolyásosabb és legjobban szervezett csoportok húznak hasznot a többiek rovására. Szükségtelen említenünk, hogy a rendszer mindkét irányba működik, abban az értelemben, hogy a lobbicsoportok viszonozzák a kivételezést a politikusok kampányának támogatásával.

A szerzők hazájában, Hollandiában, amit tipikus európai demokratikus jóléti államnak tekinthetünk, a Szociális és Kulturális Tervhivatal (egy állami szerv) egy 2011. augusztusában közzétett jelentésében arra a következtetésre jutott, hogy a közepes jövedelemmel rendelkezők kevésbé részesülnek az állami juttatásokból, mint az alacsonyabb és a magasabb jövedelműek. Sőt, a kutatók azt találták, hogy a legmagasabb jövedelműek húzzák a legtöbb hasznot a juttatásokból! Kutatásuk csak a 2007. évre összpontosított, de nincs okunk feltételezni, hogy más éveket vizsgálva eltérő eredményre jutottak volna. Hollandiában a magasabb jövedelmű csoportok leginkább a felsőoktatás, a gyereknevelés és a művészetek támogatásából profitálnak.

Sokan attól félnek, hogy ha az oktatást, az egészségügyet, a tömegközlekedést, a lakhatást, stb. kitennénk a „szabad piac erőinek”, akkor ezeknek a szolgáltatásoknak az igénybe vételét a szegények nem engedhetnék meg maguknak. Ezzel szemben a szabad piac valójában igen jól gondoskodik a szegényekről. Vegyük a bevásárlóközpontokat, amelyek a legfontosabb szükségletünkről, az élelmiszerről gondoskodnak. Jó minőségű termékeket kínálnak olcsón, széles választékban. Az innováció és a verseny révén a szabad piac lehetővé tette az alacsonyabb jövedelmű csoportok, például a gyári munkások vagy a diákok számára olyan javak élvezetét, mint az autók, a személyi számítógépek és a légi közlekedés, amelyeket régebben csak a gazdagok engedhettek meg maguknak. Ha az idősekről való gondoskodást ugyanúgy szerveznénk meg, mint a bevásárlóközpontok működését, azaz állami beavatkozás nélkül, vajon nem tapasztalnánk hasonló eredményeket? Az idősek és rokonaik eldönthetnék, hogy milyen szolgáltatásra van szükségük, milyen áron. Sokkal nagyobb beleszólásuk lenne abba, hogy milyen gondoskodást kapnak és azért mennyit fizetnek.

Vajon a színvonal nem esne, ha az állam többé nem avatkozna be az iskolák, a kórházak és az ellátó szektor működésébe? Éppen ellenkezőleg. Milyen lenne a színvonal a közértekben, ha az állami iskolákhoz hasonlóan működtetnék őket? Nem várhatjuk, hogy néhány „szakértő” a fővárosban hatékonyan irányítson olyan nagy és összetett területeket, mint az oktatás vagy az egészségügy. Vég nélküli reformjaikkal, rendeleteikkel, bizottságaikkal, kiadványaikkal, irányelveikkel, útmutatásaikkal és leépítéseikkel nem produkálnak mást, csak egyre nagyobb bürokráciát.

Az igazi szakértők az iskolákban és a kórházakban vannak. Ők tudják a legtöbbet a szakterületükről és leginkább ők alkalmasak hatékonyan megszervezni a saját munkájukat. Ha pedig nem teljesítenek jól, egyszerűen nem maradnak talpon a szabad piacon. Ezért az állami beavatkozástól mentesen az oktatás és az egészségügy színvonala nem hogy romlana, hanem javulna. A bürokrácia, a várólisták és a túlzsúfolt osztálytermek eltűnnének. Éppen úgy, ahogy nem nagyon találunk rossz élelmiszert árusító, koszos bevásárlóközpontot vagy féléves várólistával rendelkező szemészt sem a szabad piacon. Az ilyenek egyszerűen nem élnének meg.

Természetesen mindig vannak olyanok, akik képtelenek gondoskodni magukról. Nekik szükségük van a segítségre. Ehhez azonban semmi szükség a demokratikus rendszerünkre jellemző hatalmas újraelosztó gépezet felépítésére. Magánkézben lévő jótékonysági szervezetek gondoskodhatnak a rászorulókról – és persze bárki, aki segíteni szeretne. Az a feltételezés, hogy a szegények és a rászorulók megsegítése miatt van szükség a demokráciára csak ködösítés azok részéről, akik hasznot húznak az újraelosztásból.


7. mítosz

A demokrácia szükséges a békés egymás mellett éléshez

Az emberek gyakran azt hiszik, hogy a konfliktusokat a döntések demokratikus módon való meghozatalával lehet elkerülni. Eszerint az érv szerint, ha mindenki a saját elképzeléseit követné, nem élhetnénk együtt békében.

Ez igaz lehet, ha például egy kisebb társaságnak el kell határoznia, hogy moziba vagy a tengerpartra menjenek-e. A legtöbb kérdésben azonban nem kell demokratikus módon dönteni. Sőt, a demokratikus döntéshozatal többnyire konfliktust szül, ugyanis az egyes személyes és társadalmi problémák kollektív problémává válnak. Ha embereket a demokratikus döntéseknek megfelelő viselkedésre kényszerítünk, az inkább ellenséges, semmint békés emberi kapcsolatokhoz vezet.

Annál inkább igaz ez, minél különbözőbbek az emberek. Ha az egyik csoport bűnnek tartja a homoszexualitást, a másik viszont több homoszexuális példaképet szeretne, akkor a két csoport között ellentét alakul ki.

Például „demokratikus módon” döntjük el, hogy mennyit költsünk az idősek ellátására, mennyit a harmadik világnak szánt segélyekre,hogy a gyerekeknek mit kell tanítani az iskolában, hogy engedélyezzük-e a dohányzást az éttermekben, hogy mely tévéadókat támogasson az állam, hogy milyen orvosi ellátást térítsen az egészségbiztosítás, hogy milyen magasak legyenek a lakbérek, hogy a nők viselhessenek-e fejkendőt, hogy milyen gyógyszereket szedhessenek az emberek, és így tovább. Minden ilyen döntés ellentétet és feszültséget szül, de az ilyen konfliktusokat könnyen el lehetne kerülni. Hagyni kellene az embereket, hogy meghozhassák saját döntéseiket, és vállalhassák a felelősséget a következményekért.

Tegyük fel, hogy demokratikusan döntenénk el, mennyi és milyen fajta kenyeret kell sütni. Ez vég nélküli lobbizáshoz, kampányoláshoz, civakodáshoz, értekezletek és tiltakozások sorához vezetne. A fehér kenyér kedvelőinek szemében politikai ellenféllé válnának a teljes kiőrlésű kenyér pártolói. Ha a teljes kiőrlésű kenyér támogatói kerülnének többségbe, az ő kedvencük kapná majd a kenyérgyártásra fordított támogatást, és a fehér kenyeret talán be is tiltanák. Vagy akár fordítva.

A demokrácia olyan, mint egy tömött busz, amelyen az utasoknak közösen kell eldönteniük, hogy a sofőr merre menjen. A liberálisok San Franciscora szavaznak, a konzervatívok Dallast szeretnék inkább, a libertáriusok Las Vegasba mennének, a zöldek Woodstockba, a többiek pedig száz másik irányba indulnának. Végül a busz olyan helyre érkezik meg, ahová szinte senki sem akar utazni. Még ha a sofőr önzetlenül meghallgatja is az utasok kéréseit, képtelen teljesíteni az összeset. Csak egy busszal rendelkezik, kívánság viszont annyi van, ahány utas.

Tegyük fel, hogy demokratikusan döntenénk el, mennyi és milyen fajta kenyeret kell sütni. Ez vég nélküli lobbizáshoz, kampányoláshoz, civakodáshoz, értekezletek és tiltakozások sorához vezetne.

Emiatt történik az is, hogy a politikai színtéren megjelenő új szereplők, akiket kezdetben megmentőként üdvözölnek, végül mindig csalódást okoznak. Egyetlen politikus sem képes megvalósítani a lehetetlent. A „nekünk sikerülhet!” jelszóból végül a lemondó, „mégsem sikerült” megállapítás lesz. A világ legokosabb embere sem tud kielégíteni ellentétes kívánalmakat.

Nem véletlen, hogy a hétköznapi politizálás sokszor erősen érzelmi színezetet ölt. Sőt, a legtöbb ember inkább kerüli a politikai témákat, ha társaságban van. Ennek az az oka, hogy gyakran igen eltérő nézeteket vallanak a helyes életvitelről, de egy demokráciában ezeket a nézeteket valahogy össze kellene egyeztetni.

A busz problémájára egyszerű a megoldás. Hagyjuk az embereket, döntsék el maguk, hová akarnak utazni és hogy kivel. Dönthessék el, hogyan kívánnak élni, oldhassák meg a saját problémáikat, hozhassák létre a saját csoportjaikat. Hadd döntsék el, mit tesznek a testükkel, az eszükkel és a pénzükkel. Sok politikai „probléma” csodás módon eltűnne.

A demokráciában azonban éppen az ellenkezője történik. A rendszer arra ösztönzi az embereket, hogy egyéni nézeteiket olyan kollektív célokká alakítsák, amelyek megvalósításán mindenkinek dolgoznia kell. Arra ösztönzi az X városba utazni kívánó embereket, hogy a többieket is ugyanoda próbálják kényszeríteni. A demokrácia egyik különösen sajnálatos következménye, hogy az embereket olyan csoportok szervezésére kényszeríti, amelyek ellentétbe kerülnek más csoportokkal. Ugyanis csak akkor van esély a saját elképzeléseinket törvénybe foglaltatni, ha elég nagy az a (szavazói) csoport, amelynek tagja vagyunk. Így egymás ellen fordítják az időseket és a fiatalokat, a gazdákat és a városlakókat, a bevándorlókat és a helyi lakosokat, a keresztényeket és a muszlimokat, a hívőket és az ateistákat, a munkaadókat és a munkavállalókat, és így tovább. Minél különbözőbbek az emberek, annál elkeseredettebbé válnak a viszonyaik. Ha az egyik csoport szerint a homoszexualitás bűn, a másik viszont több homoszexuális példaképet szeretne látni az iskolákban és az oktatási anyagokban, e két csoport óhatatlanul ellentétbe kerül.

Majdnem mindenki belátja, hogy a századokkal ezelőtt kialakult vallásszabadság ésszerű ötlet volt, mivel csökkentette a vallási csoportok közötti társadalmi feszültségeket. Elvégre a katolikusok többé nem szólhattak bele a protestánsok életébe, és fordítva sem. Ugyanakkor manapság nagyon kevesen értik, hogy a feszültségek akkor keletkeznek, amikor a demokratikus rendszeren keresztül az alkalmazottak előírhatják, hogy a munkáltató hogyan vezesse a vállalkozását, az idősek kényszeríthetik a fiatalokat a nyugdíjuk megfizetésére, a bankok a rossz befektetéseik árát a polgárokkal fizettethetik meg, az egészségmániások ráerőltethetik az elképzeléseiket másokra, és a többi.

A kikényszerített szolidaritás önellentmondás. A valódi szolidaritás önkéntes tetteken alapul.

Kifizetődő, ha csoportunkat gyengének, hátrányos helyzetűnek, jogfosztottnak, vagy hátrányos megkülönböztetés áldozatának állítjuk be. Ez további ürügyet ad az állami támogatások követeléséhez, az államnak pedig érvként szolgál a létének az igazolására és hogy a kért támogatást a „társadalmi igazságosság” nevében adhassa meg.

Ahogy H. L. Mencken amerikai író mondta: „Az emberek nem a jogokat, hanem az előjogokat értékelik világunkban.” Ez sok társadalmi csoportra igaz és jól észrevehető a demokráciákban. Míg valaha a nők, a feketék és a homoszexuálisok a szabadságért és az egyenlő jogokért küzdöttek, mai képviselőik inkább olyan kiváltságokat követelnek, mint a kvótarendszerről, a pozitív megkülönböztetésről szóló és a diszkrimináció-ellenes törvények, amelyek korlátozzák a szólásszabadságot. Bár jogoknak hívják, ezek mégis előjogok, hiszen csak egyes csoportokra vonatkoznak. Az igazi jogok, mint a szólásszabadságé, mindenkit megilletnek, az előjogok viszont csak bizonyos csoportokat. Erőszakon alapulnak, mivel az ilyen kiváltságokat csak úgy lehet biztosítani, ha mások fizetik meg az árukat.

A demokráciában a másik kedvelt taktika különféle támogatások és előjogok elnyerésére, ha ügyünket úgy állítjuk be, hogy azzal az emberiséget akarjuk megóvni valamilyen katasztrófától. Ha nem mentjük meg a klímát, az eurót vagy a bankokat, a társadalom halálra van ítélve, káosz tör ki, milliók szenvednek majd. H. L. Mencken átlátott ezen a trükkön is: „Az emberiség megmentésére való törekvés szinte mindig csak a hatalomvágyat rejtő álca” – írta.

A demokráciában az embereknek nem kell tartaniuk a szavaik következményétől. Akkor is védheti valaki az illegális bevándorlókat, ha olyan helyen él, ahol azok nem zavarják őt. Az ember megszavazhatja olyan zenekarok vagy múzeumok támogatását, amelyeknek a jegyeit nem venné meg drágán, viszont tudja, hogy a támogatás költségét a többiek állják.

Az ilyen emberek gyakran erkölcsileg felsőbbrendűnek állítják be magukat. „Nem akarjuk kitenni a művészetet a szabad piacnak” – jelenti ki a művészetek támogatását pártoló polgár. Valójában viszont úgy érti, hogy ő nem akarja ezt, és úgy gondolja, hogy többi embernek kell fizetnie az ő elképzelésének a megvalósulásáért.

A demokráciában a többes szám első személy és a „mi” szó használata a legfélrevezetőbb. Valamely intézkedés támogatói mindig úgy fogalmaznak, hogy „akarjuk ezt”, „valamit tennünk kell”, „szükségünk van valamire”, „jogunk van hozzá.” Mintha mindenki magától értetődően egyetértene. Valójában ilyenkor úgy értik, hogy ők akarnak valamit, csak nem vállalják érte a felelősséget. Azt mondják, hogy „segítenünk kell a harmadik világ országait” vagy „harcolnunk kell Afganisztánban”. Sosem úgy mondják, hogy „segítek a harmadik világon, ki tart velem?” vagy „megyek harcolni a tálibok ellen.” A demokrácia így kényelmes lehetőséget biztosít a személyes felelősség másokra hárítására. Ha „én” helyett azt mondja az ember, hogy „mi”, akkor a döntés terheinek 99,999 százalékát mások viselhetik.

A politikai pártok szívesen kiszolgálják ezt az igényt. A választóiknak (közvetlenül vagy közvetve) megígérik, hogy fontos céljaik terheit a többiek viselik majd. A baloldaliak ezért így szólnak: „szavazz ránk, mert elvesszük a gazdagoktól a pénzüket és neked adjuk.” A jobboldaliak pedig ezzel kecsegtetnek: „szavazz ránk, az afgán háború költségeit az azt ellenzők pénzéből fogjuk fedezni.” A gazdáknak mindkét csoport ezt ígéri: „szavaz ránk, biztosítjuk, hogy a mezőgazdaság támogatását a nem a mezőgazdaságból élők fogják fizetni.”

Vajon ez egy jó szándékú, szolidáris vagy inkább egy emberellenes, élősködő rendszer?

Demokráciában az úgynevezett szolidaritás végső soron erőszakra épül. Azonban a kikényszerített szolidaritás önellentmondás. A valódi szolidaritás önkéntes tetteken alapul. Egy utcán kirabolt emberre nem mondhatjuk, hogy szolidáris a rablóval, akármennyire nemes szándékai legyenek is annak.

Tény az, hogy akik a demokráciát a szolidaritás kierőszakolására használják, azért tehetik ezt, mert nekik maguknak nem kell ezért fizetniük. Figyeljük meg, hogy sosem szorgalmazzák a globális méretű újraelosztást. Ha helyes adni a kevésbé szerencséseknek, miért nem terjesztjük ki a jóléti intézkedéseket az egész világra? Miért nem valósítjuk meg a társadalmi igazságosságot globális szinten? Az újraelosztás nyugati szószólói nyilvánvalóan felismerték, hogy a világméretű újraelosztás néhány tízezer forintnyi összegre apasztaná havi jövedelmüket. Ugyanakkor természetesen azt nem bánják, ha gazdagabb emberekkel „osztozhatnak igazságosan.”

Ha el akarjuk ajándékozni a pénzünket, ahhoz nem kell a többség jóváhagyása, csupán a szabadság. Mindenki szabadon kivehet a pénztárcájából egy tetszőleges összeget, és odaadhatja, akinek akarja. Adakozhatunk jótékonysági szervezetnek, vagy összejöhetünk hasonlóan gondolkodó emberekkel, és adhatunk velük közösen. Arra azonban semmi sem jogosít fel minket, hogy a többi embert is erre kényszerítsük.


8. mítosz

A demokrácia elengedhetetlen a közösséghez való tartozás érzésének kialakulásához

A demokráciában tehát minden véleménykülönbség a hatalomért, az erőforrásokért folyó háborúvá fajul, amelynek a végén az egyik csoport nyer az összes többi kárára. Mindenki követelésekkel bombázza az államot, az pedig kényszeríti a többieket e követelések teljesítésére. Aligha lehetne máshogy, hiszen az állam végső soron nem más, mint a hatalom olyan eszköze, amelyik a kényszerítés elvén működik.

Ez a rendszer elkényezteti az embereket, egyre több mindent követelnek a hatalmon lévőktől és panaszkodnak, ha nem teljesül a vágyuk. Ugyanakkor nem sok választásuk van, mint részt venni a rendszerben, mert különben a többiek kopasztják meg őket. Ily módon a rendszer aláássa az emberek öngondoskodásra való képességét. Emellett gyengíti az emberek hajlandóságát arra, hogy segítsenek másokon, hiszen arra már eleve kényszerítik őket.

Az emberek gondolkodása mára annyira „demokratizálódott”, hogy fel sem ismerik, valójában mennyire társadalomellenesek a gondolataik és a tetteik. Manapság bárki, aki sportklubot, kulturális eseményt, napközi otthont, környezetvédelmi szervezetet, stb. hozna létre, az előbb megpróbál valamilyen támogatást szerezni a helyi önkormányzattól vagy az államtól. Más szóval azt szeretnék, ha a hobbijuk költségeit mások állnák. És ez persze nem is teljesen logikátlan hozzáállás, hiszen ha valaki nem vesz részt a játékban, neki kell fizetnie mások hobbiját és cserébe nem kap semmit. Ennek azonban nem sok köze van ahhoz a közösségi eszményképhez, amit az emberek általában a demokráciához kötnek. Inkább arról van szó, hogy az erősebb győz az adózsákmányért folyó küzdelemben.

A demokrácia olyan szervezet, ahol a tagság kötelező. Az igazi közösségek önkéntes részvételen alapulnak.

Ludwig Erhard, volt német kancellár, a világháború utáni német gazdasági csoda elméleti atyja felismerte a demokráciának ezt a problémáját. „Hogyan biztosíthatnánk a folyamatos fejlődést, ha egyre inkább olyan életformát teszünk magunkévá, amelyben senki sem vállal felelősséget saját magáért és mindenki a kollektivizmus biztonságára vágyik?” – tanakodott. „Ha ez a mánia folytatódik, társadalmunk olyan rendszerré silányul, amelyben mindenki a másik zsebében kotorászik.”

Mégis, kérdezhetnénk, nem veszítenénk el a nemzeti egység érzését, ha többé nem mindenről „közösen” döntetnénk? Kétségtelenül igaz, hogy egy ország bizonyos értelemben közösség is. Ebben nincs semmi rossz, sőt, jó is lehet. Végül is a legtöbb ember nem kedveli a magányt. Szükségük van másokra gazdasági okokból, és mint társaságra is.

A kérdés azonban ez: a demokrácia szükséges a nemzeti egység érzésének kialakulásához és fennmaradásához? Nehéz belátni, miért lenne így. Ha közösségről beszélünk, nem csupán egy politikai rendszert értünk alatta, hanem annál többet. Az embereknek közös a nyelve, a kultúrája és a történelme. Minden országnak megvannak a nemzeti hősei, a hírességei és a sportolói, de az irodalma, a kulturális értékei, a munkamorálja és az életmódja is. Ezek közül egyik sem kötődik a demokratikus rendszerhez. Ezek mind léteztek a demokrácia előtt, és semmi oka, hogy annak megszűnésével eltűnnének.

Ugyanakkor egyetlen országnak sem teljesen egységes a kultúrája. Mindenhol nagy különbségek tapasztalhatók az emberek között. Sok helyi és etnikai közösség létezik, erős kötelékekkel. Ezzel sincs semmi baj. Egy szabad társadalom keretein belül is létezhetnének egymás mellett ezek a társadalmi struktúrák és elköteleződések. Lényeges jellemzőjük az önkéntesség. Nem az állam kényszeríti ki a létüket, és nem is tudná, mert önállóan léteznek. Nem lehet állami erővel fenntartani őket és kevés közük van a választásokhoz.

Az ilyen társadalmi közösségek és a demokrácia között az a különbség, hogy a demokrácia olyan szervezet, amelyben a tagság kötelező. Az igazi közösségek önkéntes részvételen alapulnak. Egy ilyen közösségnek természetesen lehetnek „demokratikus” szabályai is. Egy teniszklub tagjai határozhatnak úgy, hogy szavazással döntik el, ki legyen az elnök, milyen magas legyen a tagdíj, és így tovább. Ezzel nincs semmi baj. A teniszklub magánszervezet és a tagjai szabadon döntöttek úgy, hogy belépnek. Ha valakinek nem tetszik a klub vezetése, átmehetnek egy másik klubba, vagy alapíthatnak sajátot. A klub önkéntes jellege biztosítja, hogy jól vezessék. Ha például az igazgatóság kivételezni kezdene egyes tagokkal, sokan kilépnének. A demokráciában viszont nincs meg a lehetőségünk, hogy elhagyjuk a klubot. A demokrácia kötelező.

Néha az emberek azt mondják az országukról, hogy „el lehet menni, ha nem tetszik”. Ebből viszont az következik, hogy az ország az állam, a kollektíva tulajdona, és ha valaki véletlenül a területére születik, akkor eleve az állam alattvalójává válik. Noha senkinek sem kínálták fel a választást.

Ha Szicíliában valakit kifoszt a maffia, senki sem mondja, hogy „el lehet menni, ha nem tetszik.” Ha egy ország börtönbe zárja a homoszexuálisokat, nem mondják, hogy „nincs alapjuk a panaszra, mert ha nem tetszettek a szabályok, kivándoroltak volna.” Ahogy Szicília sem a maffia tulajdona, úgy egyetlen ország sem a többség vagy az állam birtoka. Mindenki a saját élete jogos tulajdonosa, és nem szabadna, hogy a többség akarata szerint kelljen cselekednie. Az embereknek joga, hogy azt kezdjenek az életükkel, amit akarnak, amíg nem okoznak kárt másoknak fizikai erőszakkal, lopással vagy csalással. Ezt a jogot a nemzeti képviseleti demokráciák nagyrészt elveszik az emberektől.


9. mítosz

A demokrácia egyenlő a szabadsággal és toleranciával

A demokráciával kapcsolatos egyik legmakacsabb tévhit az, hogy egyenlő a „szabadsággal”. Sokak számára „a szabadság és a demokrácia” úgy összetartoznak, mint a Hold és a csillagok. Valójában azonban a szabadság és a demokrácia ellentétesek. A demokráciában mindenkinek alá kell vetnie magát a kormány döntéseinek. A tény, hogy a kormányt a többség választja, lényegtelen. A kényszerítés kényszerítés, függetlenül attól, hogy a többség vagy egy egyszemélyi uralkodó gyakorolja.

A demokráciában senki sem menekülhet a kormány döntései elől. Ha nem engedelmeskedik valaki, megbüntetik, és ha nem hajlandó kifizetni a büntetést, börtönbe vetik. Ilyen egyszerű. Próbálnánk csak nem befizetni egy közlekedési bírságot! Vagy az adónkat. Ebből a szempontból semmilyen alapvető különbség nincs a demokrácia és a diktatúra között. Arisztotelész számára, akinek idejében a demokráciát még nem avatták szentté, ez magától értetődő volt. Ezt írta: „A korlátlan demokrácia, az oligarchiához hasonlóan nem más, mint sokak zsarnoksága.”

A szabadság azt jelenti, hogy nem kell azt tennünk, amit az embertársaink többsége akar tőlünk, hanem eldönthetjük magunk, mit csinálunk. Ahogy John T. Wenders közgazdász egyszer megjegyezte: „Van különbség a demokrácia és a szabadság között. A szabadság nem a szavazásra való lehetőséggel mérhető, hanem azzal, hogy a kérdések milyen nagy részéről nem szavazunk.”

Az ilyen kérdések köre nagyon kicsi a demokráciában. A demokrácia nem a szabadságot, hanem az ellenkezőjét hozta el. Az állam számtalan olyan törvényt alkotott, amely sok önkéntes emberi kapcsolatot és együttműködési formát ellehetetlenít. A bérlők és a lakástulajdonosok nem köthetnek olyan szerződést, amilyet szeretnének, a munkaadók és a munkavállalók nem állapodhatnak meg a nekik tetsző bérben és munkakörülményekben, az orvosok és pácienseik nem dönthetik el szabadon, hogy milyen kezelést és gyógyszert alkalmazzanak, az iskolák nem taníthatják azt, amit akarnak, az állampolgárok nem „diszkriminálhatnak”, a vállalkozók nem alkalmazhatják azt, akit akarnak, az emberek nem választhatnak tetszőleges foglalkozást, sok országban kötelező női jelölteket is indítaniuk a politikai pártoknak, az oktatási intézményekben származási alapú kvótát kell betartani, és a lista folytatódik. Mindennek nem sok köze van a szabadsághoz. Miért nem szabad az embereknek olyan szerződéseket és megállapodásokat kötniük, amilyeneket szeretnének? Miért szólhatnak bele egy megállapodásba olyanok, akik nem felek abban?

Azok a törvények, amelyek megakadályozzák, hogy az emberek teljesen szabadon köthessenek szerződéseket, előnyösek egyes csoportok számára, de mindig hátrányosan érintenek másokat. A minimálbér hasznos bizonyos munkavállalóknak, de hátrányos azoknak, akik nem elég hatékonyak a minimálbér kitermeléséhez. Az ilyen embereket túl drága lenne alkalmazni, így munka nélkül maradnak.

Hasonlóképpen az egyeseket az elbocsájtástól védő törvények hasznosak néhány ember számára, de a munkavállalókat eltántorítják újabb munkaerő felvételétől. Minél szigorúbbak a munkával kapcsolatos jogszabályok, annál inkább félhetnek a munkaadók attól, hogy nyakukon maradnak olyan emberek, akiktől nem tudnak megszabadulni, ha a vállalkozás érdeke azt kívánja. Ezért aztán csak a minimálisan szükséges számú embert alkalmazzák, még kedvező gazdasági körülmények között is. Ez különösen hátrányosan érinti a kevéssé képzett embereket. Ugyanakkor a fentiek eredményeként előálló magas munkanélküliség miatt az állással rendelkező emberek félnek munkahelyet váltani.

A lakásbérlést szabályozó törvények hasonló módon hozzák előnyös helyzetbe a bérlőket, de elriasztják a lakástulajdonosokat a bérbeadástól, a befektetőket pedig az ingatlanfejlesztésektől. Így ezek a törvények lakáshiányt eredményeznek és felverik a bérleti díjakat, ami nem kedvez a lakást keresőknek.

Vagy tekintsük a termékekre és a szolgáltatásokra vonatkozóan bizonyos minimális színvonalat előíró, azokkal szemben minőségi követelményeket támasztó törvényeket. Ezek csak hasznosak mindenkinek? Nos, nem. Az ilyen törvények árnyoldala az, hogy korlátozzák az áruk mennyiségét és kínálatát, viszont növelik azok árát (ami megint csak a szegényeket érinti különösen rosszul). Például az autókra vonatkozó biztonsági előírások miatt azok drágábbak és így megfizethetetlenek a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkezők számára. Őket így megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy eldöntsék, mekkora kockázatot vállalnak az utakon.

Hogy lássuk milyen komoly hátrányai vannak az ilyen „fogyasztóvédő” szabályozásoknak, képzeljük el, mi lenne, ha az állam megtiltaná a Mercedes Benzénél rosszabb minőségű autók forgalmazását! Nem biztosítaná ez, hogy mindannyian a legjobb és legbiztonságosabb autókkal járnánk? Persze csak azok vezethetnének továbbra is, akik megengedhetnek maguknak egy Mercedest. Vagy tegyük fel a kérdést: az állam miért nem háromszorozza meg a minimálbért? Mindnyájan egy rakás pénzt keresnénk, nem? Igen, legalábbis azok, akik megtarthatnák az állásukat. A többiek aligha. Az állam nem képes csodát tenni a törvényeivel, még ha sokan úgy is gondolják.

A demokráciában nemcsak, hogy azt kell tennünk, amit az állam előír, de még az engedélye is kell mindenhez. A gyakorlatban az embereknek még mindig viszonylag sok szabadságot hagynak, de a hangsúly a hagyáson van. Egy demokratikus országban minden szabadságjogot az államtól kapunk, de az bármikor elveheti ezeket a jogokat.

Bár senki sem kér engedélyt az államtól, mielőtt inna egy sört, az állam jóváhagyása közvetve mégis szükséges. Demokratikusan megválasztott kormányunk akármikor megtilthatja a sörözést. Valójában ez történt az Egyesült Államokban az alkoholtilalom idején. Manapság az USA-ban csak a 21. életévüket betöltött személyek vásárolhatnak szeszes italt.9

Más demokratikus országokban is hasonló szabályokat találunk. Svédországban csak az állami üzlethálózat boltjaiban lehet szeszes italt vásárolni. Sok országban a prostitúció tilos. A norvég állampolgárok még külföldön sem „vásárolhatnak szexet.” Hollandiában csak az állam engedélyével lehet építeni egy fészert a kertben vagy megváltoztatni az ember házának a külsejét. Ezek nyilvánvalóan egy diktatúra és nem a szabadság megnyilvánulásai.

Erre néha az az ellenérv, hogy a nyugati demokráciákban a többség nem tehet meg akármit, vagy még akár az is, hogy a demokráciák általában a „kisebbségi jogokat” védik. Ez téveszme. Valóban van néhány kisebbség, amelyik az állam különleges „védelmét” élvezi, mint a feministák, a homoszexuálisok vagy a nemzetiségi kisebbségek. Más kisebbségek, mint a mexikóiak, a drogfogyasztók, a vállalkozók, az önhatalmúlag földet vagy lakást foglalók, vagy a keresztények nem számíthatnak kivételezett elbánásra. Egyes kisebbségek népszerűsége inkább divat, és nem sok köze van a demokráciához.

A demokráciákban változatos indokok alapján hagynak békén vagy kezelnek kiemelten egyes kisebbségeket. Egyes csoportok igen hangosak, és azonnal az utcára mennek, amint a „jogaik” (valójában kiváltságaik) veszélybe kerülnek, mint például egyes köztisztviselők, szakszervezeti tagok vagy a földművesek Franciaországban. Másokkal azért bánnak csínján, mert félnek erőszakos reakciójuktól, ha szabálykövetésre akarnák őket kényszeríteni. Ilyenek a futballhuligánok, egyes nemzetiségiek vagy a zöld aktivisták. Ha az egykor többségben lévő dohányosok erőszakosan léptek volna fel szabadságjogaik sárba tiprása miatt, valószínűleg sok dohányzásellenes törvényt nem fogadtak volna el.

A szabadság nagyságát azon mérhetjük le, hogy a kérdések mekkora részéről nem szavazunk.

A lényeg az, hogy magukban a demokratikus rendszerekben és a demokrácia elvében nincs semmi, ami garantálná a kisebbségek jogait. Hiszen a demokrácia alapelve az, hogy a kisebbségnek nincs semmiféle elidegeníthetetlen joga. A parlament vagy a kongresszus akármilyen törvényt hozhat anélkül, hogy tekintettel lennének a kisebbségekre. A divat pedig szeszélyes. A ma még tutujgatott kisebbségből holnapra akár bűnbak is lehet.

No de, a demokráciáknak nincsenek alkotmányaik, amelyek megvédenek a többség zsarnoki törvényeitől? Egy határig biztosan. Vegyük azonban figyelembe, hogy például az Egyesült Államok alkotmányát azelőtt fogadták el, mielőtt az ország demokráciává vált volna. És az alkotmányt a demokratikus többség sokszor megváltoztathatja – és sokszor meg is tette. Az USÁ-ban alkoholtilalmat az alkotmány kiegészítésével vezették be, mint ahogy a jövedelemadózást is. Az alkotmány kiegészítéseinek puszta léte mutatja, hogy maga az alkotmány is demokratikus ellenőrzés, azaz a többség befolyása alatt áll. Ráadásul az eredeti alkotmány sem volt tökéletes, mert lehetővé tette a rabszolgaságot.10

Más demokratikus országok alkotmányai még kevésbé védik az egyéni szabadságjogokat. A holland alkotmány szerint az államnak gondoskodnia kell a munkahelyekről, a lakhatásról, a megélhetésről, az egészségügyi ellátásról, a vagyon újraelosztásáról, és így tovább. Az alkotmány sokkal inkább egy szociáldemokrata választási programra hasonlít, mint a személyes szabadságról szóló kiáltványra. Az Európai Unió alkotmánya szerint „Az Unió Európa fenntartható fejlődéséért munkálkodik, amely olyan kiegyensúlyozott gazdasági növekedésen, árstabilitáson és magas versenyképességű, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi haladást célul kitűző szociális piacgazdaságon alapul, amely a környezet minőségének magas fokú védelmével és javításával párosul.” Az ilyen és hasonló bekezdések rengeteg lehetőséget adnak az európai hatóságoknak az emberek ügyeibe való beleszólásra. Egyébként Franciaország és Hollandia lakossága az alkotmány ellen szavazott, de azt mégis keresztülverték.11

A demokráciáról gyakran azt is állítják, hogy együtt jár vele a szólásszabadság, de ez is tévhit. A demokrácia elvében nincs semmi, ami kedvezne a szólásszabadságnak, ahogy arra Szókratész is rájött már. A demokratikus országokban mindenféle szabályokkal korlátozzák a szólás szabadságát. Hollandiában például tilos sértegetni a királynőt.

Az Egyesült Államokban az Első Kiegészítés garantálja a szólásszabadságot, de „a trágárság, a rágalmazás, a lázadásra való felbujtás és az izgatás, továbbá a zaklatás, a titkos információk, az üzleti titkok, a szerzői jogok, a szabadalmak, a hadmozdulatok, a hirdetések kivételével, valamint időbeli, helybeli és magatartásbeli korlátozásokkal.” Ez elég sok kivétel.

Lényeges azonban, hogy az amerikai alkotmány – és vele együtt a szólásszabadság joga – a demokrácia eljövetele előtt keletkezett. A nyugati demokráciákban az emberek nem a demokrácia miatt élveznek számos szabadságjogot, hanem mert a XVII. és a XVIII. században kialakultak bizonyos klasszikus liberális és libertárius hagyományok, még mielőtt ezek az országok demokráciává alakultak volna. Sokan nem akarják feladni ezeket a szabadságjogokat, még ha a szabadság szelleme állandó támadás alatt is áll a demokratikus beavatkozás kísértetének részéről.

A világ más részeiben az embereknek kevésbé fontosak a személyes szabadságjogok. Sok nem nyugati demokrácia nem sokra értékeli ezeket. A Pakisztánhoz hasonló iszlám demokratikus országokban a nőknek kevés joguk van és nem létezik a szólás- és vallásszabadság. Ezekben az országokban a demokráciával igazolják az elnyomást. Ha a demokráciát az olyan abszolút monarchiákban vezetnék be, mint Dubaj, Katar vagy Kuvait, az minden valószínűség szerint a szabadságjogok visszaszorulásához vezetne. A Gázai övezetben élő palesztinok demokratikus úton választották meg a fundamentalista, nem túl szabadságszerető Hámászt (amely választásnak az eredményét az Egyesült Államok és más nyugati demokratikus államok ironikus módon nem fogadták el).


10. mítosz

A demokrácia elősegíti a békét és segít a korrupcióellenes küzdelemben

A nemzetközi porondon a demokratikus államokat alapvetően jó fiúknak tartják, a többieket rossznak. Végül is a demokráciák békeszeretők, vagy nem? Nos, nem éppen. A demokráciák meglehetősen gyakran háborúskodnak. Az Egyesült Államok, a legerősebb demokrácia háborúk tucatjait indította. Az amerikai állam számos puccsot hajtott végre, kormányokat döntött meg, diktátorokat (Mobutut, Szuhartot, Pinochetet, Marcos-t, Somoza-t, Batista-t, az iráni sahot, Szaddam Husszeint, stb.) támogatott és védtelen civileket bombázott le. Még atombombával is. Az USA jelenleg több mint 100 ország több mint 700 támaszpontján állomásoztat csapatokat, és durván annyit költ a „védelemre”, mint az összes többi ország együttvéve.

A demokratikus Nagy-Britannia találta fel a koncentrációs táborokat (Dél-Afrikában), és az elsők között alkalmazott légibombázást a gyarmatain éledő nemzeti ellenállás elnyomására (Irakban az 1920-as években). A demokratikus Brit Birodalom számos szabadságharcot fojtott vérbe a gyarmatain, például Afganisztánban, Indiában és Kenyában. Közvetlenül azután, hogy a szövetségesek felszabadították a nácik uralma alól, a demokratikus Hollandia Indonéziában folytatott háborút a függetlenséget akaró emberek ellen. Franciaország ugyanezt tette Indokínában. Belgium és Franciaország, mindkettő demokratikus állam, sok piszkos háborút folytatott Afrikában (pl. Belga Kongóban vagy Algériában). Az Egyesült Államok jelenleg is kínzásokkal és ártatlan áldozatok ezreivel tarkított háborúkat vív Irakban és Afganisztánban.

Ennek a mítosznak az az egyik változata, hogy a demokráciák nem háborúznak egymás ellen. Ezt a volt brit miniszterelnök-asszony, Margaret Thatcher jelentette ki 1990-es csehszlovákiai látogatásán („a demokráciák nem indítanak háborút egymás ellen”) és Bill Clinton is ilyen értelemben szólt 1994-ben az amerikai Kongresszusban („a demokráciák nem támadnak egymásra”). Ezzel arra céloztak, hogy a demokráciák által vívott háborúk többé-kevésbé igazságosak, mivel nem más demokráciák ellen irányultak, valamint arra, hogy ha ez egész világ demokratikus volna, nem lenne több háború.

Az igaz, hogy a II. világháború óta sok – véletlenül „demokratikus” – „nyugati” ország egyesült a NATO-ban, és nem mutatnak hajlandóságot egymás megtámadására. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a demokrácia miatt van így, vagy hogy a demokráciák történelmileg békésen viszonyulnának egymáshoz.

Az ókori Görögországban a demokratikus városállamok rendszeresen háborúban álltak egymással. 1898-ban az Egyesült Államok és Spanyolország háborúzott. Az I. világháborút egy olyan Németország ellen vívták, amelyik nem volt kevésbé demokratikus, mint Nagy-Britannia vagy Franciaország. A demokratikus India és a szintén demokratikus Pakisztán több háborút is folytatott 1947 óta. Az Egyesült Államok Iránban, Guatemalában és Chilében a demokratikusan megválasztott kormányok ellen irányuló, antidemokratikus puccsokat támogatott. Izrael olyan demokratikus országok ellen vívott háborút, mint Libanon vagy a Gázai övezet. A demokratikus Oroszország a közelmúltban harcolt a szintén demokratikus Grúziával.

A demokratikus „jogokkal” demokratikus kötelezettségek is járnak. Az ember rendelkezik szavazati joggal, tehát kötelessége az élete árán is megvédeni a hazáját.

A modern nyugati demokráciák a II. világháború óta igen egyedi történelmi körülmények fennállásának köszönhetően kerülték el az egymás ellen vívott háborúkat, így ebből nehéz levonni bármiféle általánosító következtetést. A legfontosabb ok az, hogy egy katonai szövetségben, a NATO-ban tömörülnek.

Van egy olyan „törvényszerűség” is, miszerint „soha nem folytatott háborút egymás ellen két olyan ország, amelyek mindegyikében található McDonald's.” Ez sokáig helytálló is volt – egészen Szerbiának a NATO általi 1999-es lebombázásáig (későbbi ellenpéldaként pedig Libanon Izrael általi megszállása valamit az Oroszország és Grúzia közötti összecsapás szolgál). Éppen olyan keveset ér ez is, mint Clinton és Thatcher kijelentése.

Az az álláspont viszont védhető, miszerint a demokrácia a hadviselés intenzívebbé válásához vezetett. Mielőtt a demokrácia népszerűvé vált volna, a XVIII. századig a királyok zsoldos hadseregekkel vívták a háborúikat. Nem volt sorozás és az embereknek nem volt kötelező harcolniuk és közben gyűlölni más nemzeteket.

A demokratikus-nacionalista államok felemelkedésével ez is átalakult. Az összes demokráciában bevezették az általános hadkötelezettséget, az élen Franciaországgal a francia forradalom után. Az egész népességet mozgósították, hogy más országok lakói ellen vonuljanak hadba. A besorozott embereket könnyen lehetett ágyútöltelékként használni, mivel más sorozottakkal egyszerűen lehetett őket pótolni.

Nem tűnhet méltányosnak egyenlőségjelet tenni a demokrácia és a nacionalizmus közé, de a két ideológia nem véletlenül egy időben vált népszerűvé. A demokrácia a „nép” hatalmát jelenti. Ez az eszme mindenképpen magában foglal nacionalista felhangokat. A demokratikus „jogokkal” demokratikus kötelezettségek is járnak. Az ember rendelkezik szavazati joggal, tehát kötelessége az élete árán is megvédeni a hazáját.

Ne feledjük, hogy a tragikus I. világháború – amely kikövezte az utat a XX. század totalitárius államai és a II. világháború előtt – nagyrészt demokratikus vagy félig demokratikus országok között zajlott. Az első világháború azután kezdődött Európában, miután a demokratikus nacionalizmus már jelentősen visszaszorította a klasszikus liberális gondolkodást.

Az Egyesült Államokban is a progresszív demokraták részéről érkezett a háborús uszítás, akik a közvéleményt a XIX. század vége felé kezdték uralni. Az USA az I. világháborúban Wilson elnök híres jelmondatának árnyékában vett részt, hogy „a világot biztonságos hellyé tegyék a demokrácia számára.” Ha az amerikaiak hűek maradtak volna alapító atyáik libertárius, „izolacionista” elveihez, az Egyesült Államok nem lépett volna be az I. világháborúba. Így a háború valószínűleg döntetlenre végződött volna, és a szövetségesek nem kényszeríthették volna rá Németországra a szigorú, nagy terheket jelentő Versailles-i békeszerződést. Ebben az esetben Hitler valószínűleg nem került volna hatalomra és a II. világháború a holokauszttal együtt nem történt volna meg.

A demokrácia nem szükségszerűen hoz nagyobb „átlátszóságot” vagy számon kérhetőséget, ahogy gyakran állítják. Tulajdonképpen már az ösztönzi a korrupciót, hogy a politikusoknak szavazatokra van szükségük a megválasztásukhoz. Valamit tenniük kell a választóik érdekében, hogy elnyerjék azok szavazatát. Ez a fajta korrupció különösen széles körben terjedt el az Egyesült Államokban, az állami támogatásokra épülő politika hazájában. Az amerikai politikusokat gyakran semmi sem akadályozza meg abban, hogy a saját államuk vagy körzetük számára minél több szövetségi támogatást és programot nyerjenek el. Ráadásul általában a nagy hatalmú lobbiszervezetek érdekeit képviselik, amelyek állják a költséges választási kampányuk számláit. Továbbá jól ismertek Washington „forgóajtói”, amikor is a befolyásos emberek a politikából az üzleti életbe (vagy a hadseregbe) sétálnak át, majd vissza mindenféle bűntudat nélkül.

Más demokratikus országokban is megtaláljuk a korrupció hasonló formáit. A fejlődő országokban a demokrácia kéz a kézben jár a korrupcióval. Ugyanez igaz az olyan országokra is, mint Oroszország, Olaszország, Franciaország és Görögország. A korrupció a politikai rendszertől függetlenül szinte elkerülhetetlen, ha az állam hatalma nagy, és ez áll a demokráciára is.


11. mítosz

Az emberek a demokráciában azt kapják, amit akarnak

A demokráciával az fő cél, hogy az emberek azt kapják, amit akarnak. Vagy legalábbis azt, amit a többség akar. Más szóval, panaszkodhatunk a demokrácia eredményei miatt, de végeredményben az alakult ki, amit akartunk, mert így döntöttünk demokratikusan.

Ez elméletben jól hangzik, de a valóság más. Például feltehetjük, hogy mindenki előnyben részesíti a jobb oktatást. Mégsem kapunk jobb oktatást. Kapunk helyette zaklatott tanárokat, erőszakot az iskolákban, futószalagszerű oktatást, olyan tanulókat, akik nem tudnak olvasni, írni és számolni. Jobb oktatást viszont nem.

Hogy lehet ez? Nem a demokrácia hiánya miatt, hanem éppen ellenkezőleg, ez az eredménye a demokrácia működésének. Mivel az oktatást a demokratikus rendszeren keresztül működtetjük, politikusok és bürokraták diktálják az oktatás megszervezésének a módját és hogy mennyi pénzt költsünk rá. Emiatt a szülők, a tanárok és a diákok önálló választási lehetőségei minimálisak. Az állami beavatkozás következtében az iskolákat és az egyetemeket az oktatási minisztérium12 elárasztja tervekkel, követelményekkel, szabályokkal, rendeletekkel. Ez az oktatást színvonalát nem javítja, hanem rontja.

Amikor aztán az emberek panaszkodnak az oktatás minősége miatt, a politikusok még több szabályozás bevezetésével válaszolnak. Mi mást is tehetnének? Az a gondolat, hogy esetleg felhagyhatnának a beavatkozással, nem fogan meg a politikusok és a bürokraták fejében. Ha abbahagynák a kontárkodást, azzal elismernék, hogy felesleges sőt ártalmas a tevékenységük, és ilyet persze sosem tennének. Elvégre nem érdekük.

Az új szabályozások csak elmélyítik a problémákat, mert tovább korlátozzák a diákok, a szülők és a tanárok szerepét. Növelik a bürokráciát és gyakran káros ösztönzőket alakítanak ki. Például Hollandiában az iskoláknak előírtak egy minimális óraszámot, hogy ezzel biztosítsák az oktatás színvonalát. Ez azonban nem segített az iskolákat sújtó tanárhiányon, így a tanulók órákat töltöttek az osztályteremben ülve és nem csinálva semmit. Semmi meglepő nincs abban, hogy az állam számokon keresztül próbál valamit irányítani. Távolból csak a mennyiséget lehet mérni. A minőséget csak a közvetlen tapasztalat alapján lehet megállapítani.

A demokratikus rendszert a hajdani Szovjetunió állami gyáraihoz lehet hasonlítani. Ezeket is központilag irányították és számok segítségével vezették. Az állami figyelem ellenére (vagy talán éppen amiatt) a termelés minősége alacsony volt. A kommunista autók nem vehették fel a versenyt a nyugatiakkal. Ez azért volt így, mert a bürokraták irányították a termelést és nem a vásárlók. Honnan tudnák a bürokraták, hogy mit akarnak a fogyasztók? És mi ösztönözné őket a tökéletesítésre?

A központi tervezés a Szovjetunióban igen szerény mértékű műszaki és kulturális haladást eredményezett. Mennyi találmány készült a kommunista országokban? A minőség és az innováció a verseny és a választási lehetőségek eredménye, nem pedig a központi irányításé és az állami kényszerítésé. Ha egy magánvállalat fenn akar maradni, vagy a lehető legnagyobb mértékben kell az árait csökkentenie vagy pedig újítania kell, javítania kell a minőséget, vagy jobb szolgáltatást kell nyújtania. Az állami vállalatoknak nincsenek ilyen ösztönzőik, ugyanis az állam pénzéből élnek.

A politikusok mindig ugyanazt a megoldást kínálják: Adjatok több pénzt és több hatalmat, és megoldjuk a problémákat.

Mivel az oktatási rendszerünket (részben) a demokratikus rendszer segítségével szervezzük meg, így az (részben) állami termék, ami hasonlóvá teszi a Szovjetunió állami vállalataihoz. Egyébként ez a példa is mutatja, hogy a demokrácia elkerülhetetlenül bizonyos fokú szocializmushoz vezet. A szabad piac nem demokratikus folyamatokkal működik. Ugyanakkor bizonyos értelemben mégis „demokratikusabb”, mint a demokrácia, mivel az emberek saját maguk választhatnak, ahelyett, hogy ezt az állam tenné meg a számukra.

Ami igaz az oktatásra, igaz a többi, demokratikus módon irányított területre, mint például az egészségügyre és a bűnüldözésre is. A legtöbben hatékonyabb védelmet szeretnének a bűnözés ellen. A demokrácia mégsem biztosítja, amit az emberek akarnak. Olyan politikusokra szavaznak, akik a bűn elleni fellépést ígérnek, de végül általában csak romlik a közbiztonság és nő a bűnözés.

Hollandiában az egy főre jutó bűnesetek száma a hatszorosára nőtt 1961 és 2001 között és évente 700 000 bejelentett bűncselekmény marad megoldatlanul. Sok (legalább 100 000) ilyen esetben a rendőrség ismeri az elkövetőt, de nem foglalkoznak az üggyel, mivel vagy nincs idejük, vagy egyszerűen nem érdekli őket.13 A rendőrtiszteknek idejük legnagyobb részét papírmunkával kell tölteniük. Mégis találnak időt a marihuána ültetvények bezárására és az emberek megbüntetésére enyhe közlekedési kihágások miatt.

A rendőrség gyenge teljesítménye egyenes következménye annak, hogy demokratikusan irányítják. Monopóliumot kapott a rendfenntartásra, noha mindenki belátja, hogy ha például az ExxonMobil monopóliumot kapna az olajpiacon, a benzin ára nőne, a szolgáltatás színvonala pedig esne. A rendőrségre ugyanez vonatkozik. Minél kevesebb bűnözőt kapnak el, annál több pénzt adnak nekik. Ha sikeresen csökkentenék a bűnözést, a költségvetésüket megnyirbálnák és a rendőrök egy része elveszítené a munkáját. Ugyanez a helyzet a többi állami szervezettel is. Még csak nem is hibáztathatjuk az embereket, akik ebben a rendszerben dolgoznak. A káros ösztönzők miatt csak a legszorgalmasabb és leglelkiismeretesebb emberek viselkednének másképpen.

Mivel az oktatást a demokratikus rendszeren keresztül működtetjük, politikusok és bürokraták diktálják az oktatás megszervezésének a módját és hogy mennyi pénzt költsünk rá.

Bár a rendőrség nem remekel a bűnözők elkapásában, egy dologhoz nagyon értenek: az űrlapok kitöltéséhez. Ezt bárki igazolhatja, aki valaha jelentett be bűnesetet. Aligha hibáztathatjuk őket – állandóan új szabályokkal bombázzák őket, amelyeknek meg kell felelniük. Hollandiában a 2005 és 2009 között munkába állt 7 000 rendőr közül csak 127 tudta végül a terepen, aktívan végezni a munkáját. A rendőrség szerint ez az állami szabályozások által megkövetelt papírmunka hatalmas mennyisége miatt volt így.

A helyzetet tovább rontja, hogy a rendőrség egyre több – és nem kevesebb – hatalmat kap. Ez különösen igaz az Egyesült Államokban, ahol a szeptember 11-i támadások után a rendfenntartó szervezeteket még több – gyanús – jogkörrel ruházták fel, úgy mint jog a megelőzési célú testi motozásra a reptereken, a telefonok lehallgatására, a terroristagyanús személyek megkínzására és az olyan, a polgárokat védő, régóta alapvetőnek tekintett jogi szabályok, mint a habeas corpus14 figyelmen kívül hagyására.

Létezik alternatívája a ránk kényszerített, felülről irányított biztonsági szolgáltatásoknak? Bizonyára. Az az alternatíva, hogy a személyek, az üzleti vállalkozások, a lakóközösségek és a városok több beleszólást kapnak saját biztonságuk megteremtésébe. A rendőrség monopóliumát fel kellene váltania a biztonsági cégek közötti versengésnek. Az embereket többé nem szabadna arra kényszeríteni, hogy az állami rendőrség fenntartására adózzanak, hanem meg kellene engedni nekik, hogy biztonsági magáncégek szolgáltatásait vegyék igénybe. Ez csökkentené az árakat és javítaná a minőséget. Jelenleg is jó ütemben nő a biztonsági szolgáltatások szektora, mivel az emberek egyre inkább felismerik, hogy nem sok védelemre számíthatnak a rendőrségtől.

Ami igaz az oktatásra és a rendőrségre, az igaz más „köz”szolgáltatásokra is, mint például az egészségügyre. A demokratikus irányítás itt is rossz minőséget és magas árakat okoz. Alig tudjuk elképzelni, hogy milyen gyors innováció indulna meg, ha az egészségügy tényleg a szabad piac részévé válna.

A tény az, hogy az emberek általában nem azt kapják a demokráciában, amit akarnak. A demokrácia „mindenkinek ugyanazt” elve központosításhoz, bürokráciához és monopóliumok kialakulásához (a szocializmusra jellemző jelenségekhez) vezet. Mindenképpen alacsony minőséget és magas költségeket jelent.

Ha még mindig bizonyítékra van szükségünk arra, hogy a demokrácia nem teljesíti az ígéreteit, gondoljunk csak bele abba, hogy a politikusok mindegyik választási kampányban elismerik a kormány kudarcát az összes területen. Mindig megígérik, hogy megváltoztatnak mindent – az oktatást, a közbiztonságot, az egészségügyet, s. í. t. – méghozzá úgy, hogy minden jobb lesz. Ugyanakkor mindig ugyanazt a megoldást kínálják: Adjatok több pénzt és több hatalmat, és megoldjuk a problémákat. Ez persze sosem történik meg, mivel a problémákat a politikusoknak adott pénz és hatalom idézi elő.


12. mítosz

Mindannyian demokraták vagyunk

Ha a demokrácia képtelen megfelelni az ígéreteinek, hogyan lehetséges az, hogy a legtöbben mégis támogatják? Talán mert minden helyesen gondolkodó polgár demokrata még ha néha morog is a kormány tevékenysége miatt?

Nos, ez vitatható. Hogy valaki tényleg hisz-e valamiben az nem abból derül ki, hogy mit mond, hanem abból, hogy mit tesz, ha szabadon dönthet. Ha valakit kényszerítenek, hogy minden nap csirkét egyen, és azt mondja, hogy imádja a csirkét, az nem túl meggyőző. Ugyanez igaz a demokráciára. A demokrácia kötelező. Mindenki részt kell, hogy vegyen benne. Az egyéneknek, a városoknak és a megyéknek mind alá kell vetniük magukat, senki sem „szakadhat el.” Elmennének az emberek egy 30 kilométerrel odébb lévő városba, ha ott az adók alacsonyabbak és a bürokrácia kevésbé tolakodó volna, még ha ott nem is szavazhatnának? Sokan valószínűleg igen. Sokan már most is lábukkal szavaznak és a világ gazdagabb részeibe költöznek, ahol gyengébb a demokrácia, vagy nincs is.

Ha valaki egy demokráciában azt mondja, hogy támogatja a demokráciát, az olyan, mintha a volt Szovjetunió egy lakosa azt mondaná, hogy inkább egy Ladát választana még akkor is, ha Chevroletet vagy Volkswagent is vehetne. Lehetséges ilyen, de nem valószínű. Mint a szovjet állampolgár, aki csak Ladát vehetett, mi sem választhatunk mást a demokrácia helyett.

Kétségkívül minden értelmes demokrata boldogan elmenekülne az állítólag a szavazóurna alkalmazásával választott intézkedések elől. Ha lenne választásuk, biztos hogy az emberek önként és dalolva befizetnék a társadalombiztosítási járulékot az államnak miközben nem tudhatják, hogy a juttatások még akkor is elérhetőek lesznek-e, amikor nyugdíjba vonulnak? Vajon mennyi rossz minőségű de drága állami szolgáltatásért fizetnének önként, ha eldönthetnék, hogyan költik el a pénzüket?

Walter Williams amerikai közgazdász rájött, hogy általában véve nem szeretnénk, ha egyéni döntéseinkből demokratikus döntés válna. Így írt: „Hogy megértsük a demokrácia és a többségi hatalom szabadságellenes voltát, kérdezzük meg magunktól, hogy az életünkkel kapcsolatban hány döntést szeretnénk demokratikus módon meghozni. Milyen autót vásároljunk, hol lakjunk, kivel házasodjunk össze, Hálaadáskor pulykát vagy sonkát együnk? Ha ezeket a döntéseket demokratikusan hoznák meg, az átlagember azt zsarnokságnak és nem a személyes szabadság megnyilvánulásának látná. Talán nem kevésbé zsarnoki az, hogy a demokratikus folyamat határozza meg, kell-e egészségbiztosítást fizetnünk vagy félretennünk nyugdíjas éveinkre? Nem csak saját magunkért, hanem összes embertársunkért is a szabadság mellett kell kiállnunk a demokrácia helyett, amelyben ma már a gazemberekből álló Kongresszus mindent megtehet, amire össze tudja szedni a többség szavazatát.”

Maguk a demokrácia támogatói sem hisznek az általuk propagált eszmékben, ami jól látható a demokratikus politikusok és az állami hivatalnokok képmutató viselkedéséből, akik sokszor bort isznak és vizet prédikálnak. Gondoljunk azokra a szocialista politikusokra, akik támadják az üzleti vezetők magas bérét, majd maguk is egy nagyvállalathoz mennek dolgozni, miután visszavonulnak a politikától. Vagy azokra a politikusokra, akik a multikulturalizmusról prédikálnak, miközben fehér emberek lakta környéken élnek és a gyerekeiket is a csak fehéreket tanító iskolákba küldik. Vagy azokra a politikusokra, akik megszavazzák a háborút, de saját gyerekeiket nem küldik harcba.

A demokrácia kötelező. Mindenki részt kell, hogy vegyen benne. Az egyéneknek, a városoknak és a megyéknek mind alá kell vetniük magukat, senki sem „szakadhat el.”

Az emberek számos okból állítják, hogy támogatják a demokráciát, miközben a viselkedésük mást mutat. Először is érthető, hogy az emberek a minket körülvevő viszonylagos gazdagságot annak a politikai rendszernek tulajdonítják, amelyben élünk. Elég jól élünk és demokráciában élünk, tehát a demokrácia jó rendszer, gondolják. Hasonlítsuk ezt ahhoz, amit a Szovjetuniót védők mondtak Leninről és Sztálinról. Persze, ezek a diktátorok végrehajtottak kegyetlen tetteket, de ennek ellenére hálásak lehetnek nekik az emberek, mivel az uralmuk idején a Szovjetuniót iparosították és mindenhová bevezették a villanyt. Azonban Oroszországot a XX. században akkor is „villamosították” és iparosították volna, ha Lenin és Sztálin sehol nem lett volna. Hasonlóképpen a társadalmunkban lezajlott fejlődést sem tulajdoníthatjuk egyszerűen a politikai rendszerünknek. Vegyük csak Kínát! A kínai gazdaság bámulatos sebességgel nőtt az utóbbi időben, pedig Kínában nincs demokrácia. A gazdagság a gazdasági szabadság mértékén és a tulajdonjogok stabilitásán múlik, nem a demokrácia fokán.

A második ok, amiért az emberek inkább a fennálló rendszert támogatják az az, hogy nehezen tudják elképzelni, milyen lenne az életük, ha nem kellene adót fizetni és megtarthatnák az összes pénzt, amit keresnek. Látjuk az „ingyenes” autópályát15, amin éppen autózunk, de nem látjuk az új egészségügyi központot, ami ugyanabból a pénzből épülhetett volna. Nem láthatjuk azt a nyaralást sem, amelyre akkor mehettünk volna el, ha nem kellett volna finanszíroznunk az iraki háborút16. Még kevésbé látható az az innováció, ami akkor menne végbe, ha az állam nem avatkozna bele a gazdaságba. A bürokrácia fojtogató hatalma miatt minden bizonnyal számos olyan új, életmentő orvosi kezelési módszer kifejlesztése maradt el, amelyet a szabad piacon biztosan megvalósítottak volna.

Sokszor úgy tűnik, hogy az állam csodálatos módon sok mindent ingyen biztosít, azonban ennek van egy rejtett ára: minden olyan lehetőség – szolgáltatás, termék, újítás – ami nem valósult meg, mert a megvalósításához szükséges eszközöket az állam elbitorolta. Az emberek csak azt látják, amit az állam elővarázsol a kalapjából, de azt nem, ami abban eltűnik.

És van egy harmadik oka is abbéli hitünknek, hogy mindannyian demokraták vagyunk: folyamatosan ezt sulykolják belénk. Az iskoláink, a média, a politikusok egyfolytában olyan üzeneteket közvetítenek, miszerint a demokrácia egyetlen alternatívája a diktatúra. Hogyan is lehetne bárki a demokrácia ellensége, ha egyszer azt isteni méltósággal ruházzák fel és a gonosz elleni küzdelem bástyájaként állítják be?


13. mítosz

Nincs (jobb) alternatíva

Ha valaki azt mondja, hogy ellenzi a demokráciát, a többiek egyből arra gyanakodnak, hogy az illető a diktatúrát támogatja. Ez azonban alaptalan. A diktatúra nem az egyetlen alternatívája a demokráciának. Ha megvásárolhatunk egy autót demokratikus módon, annak nem az az alternatívája, hogy egy diktátor vegye meg nekünk, hanem az, hogy mi magunk fizessünk érte.

Winston Churchill ezt mondta: „A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, ha eltekintünk az összes többitől, amit már kipróbált az emberiség.” Más szóval, a demokráciának vannak hátrányai, de nincs jobb rendszer. Francis Fukuyama a A történelem vége és az utolsó ember című könyvében arról írt, hogy „a nyugati liberális demokráciát, mint az emberi kormányzás legvégső formáját az egész világra ki kell terjeszteni” Tehát jobb feltehetően nem is létezhet.

Így tehát a demokrácia bármilyen kritikáját már – igen kényelmes módon – a csírájában el lehet fojtani. A demokrácia állítólag a „politikai pártok és ideológiák felett áll”, és eme mennyei állapot miatt bármilyen más és jobb lehetőség eleve elképzelhetetlen. Ez azonban csak propaganda. A demokrácia a politikai rend egy meghatározott formája. Semmi okunk feltételezni, hogy ez lenne szükségszerűen a legjobb rendező elv. A tudományos világban nem használjuk a demokráciát, nem szavazunk a tudományos igazságról, hanem a tényeket és a logikát hívjuk segítségül, mégpedig nem véletlenül. Nincsen semmi ok azt feltételezni, hogy a demokrácia a legjobb rendszer a politika világában.

Ha megvásárolhatunk egy autót demokratikus módon, annak nem az az alternatívája, hogy egy diktátor vegye meg nekünk, hanem az, hogy mi magunk fizessünk érte.

Miért ne tudnák az emberek máshogy is megszervezni az életüket, mint egy olyan nemzetállamban, amelyben a „nép” uralkodik? Például kisebb közösségekben? A decentralizációt azonban határozottan elutasítják demokratikus uraink, sőt lehetetlenné is teszik azt. Ha a demokrácia tényleg olyan jó volna, azt várnánk, hogy egy demokratikus országban az emberek önként csatlakozhatnának hozzá – vagy léphetének ki belőle. Tekintve a demokrácia áldásait nyilván sorban állnának az emberek, hogy részesülhessenek belőle, nem? Persze nem ez a helyzet. Nincs olyan demokratikus ország, még az Egyesült Államok sem, ahol régiók vagy megyék szabadon különválhatnának.

Valójában a demokratikus országokban éppen az ellenkezője, az egyre nagyobb és erősebb központosítás a jellemző. Európa fokozatosan egy demokratikus szuperállammá válik, azzal a kétes eredménnyel, hogy ma már a németek dönthetik el, hogy a görögök hogyan éljenek, és fordítva. Ebben a mega-demokráciában az egyes országok a saját rövid távú gazdasági intézkedéseik következményeinek terheit más országok lakóinak a vállára helyezhetik – ahogy egy demokratikus ország lakói is élősködhetnek polgártársaikon. Egyes országok szórják a pénzt – nem takarékoskodnak, a közszolgákat bőkezű nyugdíjrendszerrel kényeztetik, sosem visszafizethető adósságot halmoznak fel – és ha elég EU-s országot sikerül rávenniük, a jobban vezetett országok adófizetőit kényszeríthetik a számla kifizetésére. Így működik a demokrácia európai szinten.

Minél nagyobb a demokratikus állam és minél sokszínűbb a lakossága, annál erősebb feszültségek lépnek fel. Egy ilyen országban az egyes csoportok keveset haboznak, ha a demokratikus folyamat kihasználásával kifoszthatnak más embercsoportokat vagy a saját előnyük érdekében beavatkozhatnak azok életébe. Minél kisebbek a közigazgatási egységek, és minél homogénebb a népesség, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a demokrácia túlkapásai korlátozottak maradnak. Ha az emberek személyesen ismerik egymást vagy rokonságot éreznek egymás iránt, kisebb az esélye annak, hogy kirabolják vagy elnyomják egymást.

Ezért jó ötlet lenne megadni az embereknek a lehetőséget az „adminisztratív elszakadásra”. Ha New Hampshire állama kiléphetne az Egyesült Államokból, sokkal nagyobb szabadsága lenne, mondjuk, Kaliforniától eltérően alakítani a dolgait. Például olyan adórendszert alakíthatna ki, amelyik egyformán előnyös lenne a vállalkozók és az alkalmazottak számára. Az egyes régiók versengenének egymással és a törvények jobban illeszkednének az emberek akaratához. Az emberek a lábukkal „szavazhatnának”, azaz átköltözhetnének egy másik államba. A kormányzás sokkal dinamikusabbá és kevésbé bürokratikussá válna. Az egyes régiók tanulhatnának egymástól, mivel különféle stratégiákkal kísérletezhetnének.

A szegényekről való gondoskodást, például, sokkal jobban lehetne helyi szinten szervezni. A helyi irányítás megelőzné a visszaéléseket és a legjobb biztosítékot nyújtaná arra, hogy a tényleg rászorulók és ne a potyázók kapják a pénzt. A nemzeti-demokratikus jóléti állam leépítése a kisebbségek sikeres integrációjának a szempontjából is fontos lenne. Ma sok bevándorló egyszerűen a jóléti államból él. Ezek azok a bevándorlók, akikre senkinek nincs szüksége. A legtöbbeknek viszont nincs kifogásuk az olyan bevándorlók ellen, akik gondoskodnak magukról és hajlandóak beilleszkedni.

Mellesleg Winston Churchill ezt is mondta: „A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés az átlagos szavazóval.”




1 Az eredeti példa az afgán háborúban való részvétel volt, de ez Magyarországon jelenleg nem olyan égető kérdés.

2 Magyarországon viszonylag „szerencsések” vagyunk, mivel egyéni jelöltként minden, a 18. életévét betöltött magyar állampolgár indulhat az országgyűlési választásokon, amennyiben legalább ötszáz választó ajánlását sikerül megszereznie.

3 A Privátbankár 2013. május 26-i cikke szerint Magyarországon 2006-ban a GDP 52,2 százalékát tették ki az állami kiadások, bár ezt 2012-re sikerült 46,8 százalékra csökkenteni.

4 A Federal Reserve lényegében az Egyesült Államok jegy- vagy központi bankja.

5 A Heti Válasz 2014. január 2-i cikkében a magyar számokról olvashatunk. Eszerint Magyarországon is folyamatosan nő a törvények száma. 2013-ban 1439 jogszabály és 1718 határozat jelent meg.

6 A HVG 2013. november 18-i cikke szerint Magyarország bruttó államadóssága 2013. harmadik negyedévének végén 23 000 milliárd, fejenként nagyjából 2,3 millió forint volt.

7 A Bankweb 2013. január 29-i cikke alapján Magyarország 2012-ben 1 200 milliárd forintnyi kamatot fizetett.

8 … vagy a második világháború utáni Magyarországon

9 Magyarországon a korhatár 18 év.

10 Magyarországon az első írott alkotmányt 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején készítették, de az persze a Tanácsköztársaság bukásával el is vesztette az érvényét. Ezután 1949-ben készült egy alkotmány, amely a Kádár-rendszerben többször módosult, majd 1989-ben, a rendszerváltáskor azt ideiglenes jelleggel átalakították. A módosításához az országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazata szükséges. 1989 óta többször módosult az alkotmány, például a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás miatt, majd 2012-ben egy új szövegezésű, immár Alaptörvénynek hívott iromány lépett hatályba. Azóta ezt is többször módosították. (Nagyrészt a Wikipédia vonatkozó cikke alapján.)

11 A magyar Alaptörvényben ilyeneket találunk: „Mindenki felelős önmagáért, képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni.” „A természeti erőforrások, különösen a termőföld, az erdők és a vízkészlet, a biológiai sokféleség, különösen a honos növény- és állatfajok, valamint a kulturális értékek a nemzet közös örökségét képezik, amelynek védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége.” „Magyarország az időskori megélhetés biztosítását a társadalmi szolidaritáson alapuló egységes állami nyugdíjrendszer fenntartásával és önkéntesen létrehozott társadalmi intézmények működésének lehetővé tételével segíti elő. Törvény az állami nyugdíjra való jogosultság feltételeit a nők fokozott védelmének követelményére tekintettel is megállapíthatja.”

12 A fordítás idején Magyarországon éppen „Nemzeti Erőforrás Minisztériumnak” hívják.

13 Magyarországon a crimestat.b-m.hu oldalon lehet bűnüldözési statisztikákat lekérdezni – a fordítás idején 2008-cal bezárólag. Ezek szerint 2008-ban 408 407 bűncselekmény vált ismertté, 439 161 nyomozást folytatott a rendőrség, és ebből 199 396 végződött eredménytelenül.

14 Senkit sem szabad törvénytelenül fogságban tartani, és meghatározott időn belül bíróság elé kell állítani.

15 Ahol ingyenes…

16 … vagy a négyes metrót és a debreceni stadiont.