Frank Karsten előszava

Talán értelmetlennek, sőt őrültségnek tűnhet olyan kemény kritikával illetni a demokráciát, ahogyan mi tesszük ebben a könyvben. A kommunizmus bukása után a demokráciát úgy üdvözölték, mint az egyetlen jó megoldást. Az elnyomott népek világszerte nagyobb szabadságra és demokráciára vágynak – mégis ki merné felemelni a szavát ellene?

Bár határozottan kritizáljuk a demokráciát, semmi ok a sértődésre vagy a riadalomra. Nem akarunk senkit sem megfosztani a demokráciától, hiszen az embereknek lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy olyan politikai rendszerben éljenek, amilyenben akarnak. Azt sem állítjuk, hogy a demokrácia rosszabb vagy jobb volna a diktatúránál, vagy hogy a könyvben leírt problémák kizárólag a demokráciára lennének jellemzők.

Ugyanakkor valóban részletezzük a képviseleti demokráciában rejlő elvi problémákat, és megmagyarázzuk, hogy e rendkívül sokra tartott politikai rendszer miért nem vezet a kívánt eredményekre. Sok olyan válsághelyzetet látunk, amelyik demokratikus országokban, elsősorban az Egyesült Államokban, Görögországban és Spanyolországban alakult ki. A problémák okaként sosem magát a demokratikus rendszert jelölik meg, hanem a szabad piacot, a demokrácia hiányát, a kapzsi bankárokat vagy az áruló politikusokat okolják.

„Minden vicc egy kis forradalom” – George Orwell.

A legtöbb emberhez hasonlóan magam is hittem a képviseleti demokráciában. Ez azonban tizenöt évvel ezelőtt volt. Keveset tudtam róla, mégis erősen hittem benne. Ahogyan legtöbbünknek, úgy nekem is azt mondták – az oktatási rendszeren, a médián és a politikusokon keresztül –, hogy a demokráciát megbecsülni és gondozni kell, valamint azt, hogy nincs elfogadható alternatívája. Miután azonban tanulmányoztam a kérdést és gondolkodtam róla, meglehetősen eltérő következtetésre jutottam.

Sokan még mindig elhiszik, hogy a demokrácia egyenlő a szabadsággal. És sok szabadságszerető ember is még mindig úgy gondolja, hogy a szabadság növeléséhez vezető út a demokratikus folyamatokon át visz. A demokrácia sok bírálója biztos abban, hogy azt tökéletesíteni kell, de magukban a demokratikus elvekben nem látnak problémát. Könyvünk cáfolja az ilyen elképzeléseket. A demokrácia a szabadság ellentéte – a demokráciának szinte az alapelvéből következik a szabadság egyre nagyobb korlátozása –, és nem is lehetséges megjavítani. A demokrácia kollektivista rendszer és elveiben hibás, akárcsak a szocializmus.

Demokráciát támadó nézeteink még világviszonylatban is igen egyediek. Hans-Hermann Hoppe írt egy tudományos könyvet Demokrácia, a bukott bálvány címmel, és több cikk is napvilágot látott a témában. Azonban amennyire tudjuk, nem jelent meg még olvasmányos, logikusan szerkesztett és tömör stílusban íródott könyv, amely szabadságszerető, libertárius szemszögből mutatná be a demokrácia működését és alapvető gyengeségeit. Könyvünk az átlagos olvasó számára íródott. Időzítése jó, hiszen sok demokrácia társadalmi és gazdasági problémákkal küszködik, az emberek pedig magyarázatot és megoldást várnak.

A demokratikus politikusok mindig olyan megoldásokat javasolnak, amelyek révén még több pénzhez és hatalomhoz jutnak függetlenül attól, hogy korábban hányszor vallottak már kudarcot.

Talán az Olvasó is csalódott a politikusaiban és reménykedik, hogy majd jönnek jobbak. A könyv leírja, hogy valójában miért nem őket, hanem magát a demokráciát kell okolni. A politikusokat nem szabad komolyan vennünk, hanem inkább nevetnünk kell rajtuk. Ez aláássa legitimitásukat és hatalmukat. A demokrácia olyan politikusokat termel ki, akik többet ígérnek, mint amit teljesíteni tudnak, mivel a legtöbbet ígérő politikusok nyerik a választásokat. Miért kellene ezért őket hibáztatni? És mivel a demokratikus politikusok tudják, hogy csak ideiglenes a hatalmuk, a lehetőségeknél többet költenek, többet adóztatnak és több kölcsönt vesznek fel, tudva, hogy utódaiknak (vagyis inkább a jövő generációknak) kell majd állniuk a számlát. És különben is, mások pénzét költik. Miért is várnánk el mást tőlük? Ön vajon másképp viselkedne képviselőként? Kétlem.

Tíz éve sokszor csalódott voltam a politikával kapcsolatban, és az sokszor idegesített is. Azt hittem, politikai szerepet kellene vállalnom, hogy javíthassak a helyzeten. Mára már felismertem, hogy nem kell mást tennem, mint fel kell hívnom a figyelmet a demokratikus rendszer hibáira, nevetségessé kell tennem a politikusokat és semmi jót nem szabad várnom tőlük.

A híres író, George Orwell egyszer ezt mondta: „Minden vicc egy kis forradalom.” A humort valóban szokták a szovjet kommunizmus bukásának egyik okaként megjelölni. Felszínre hozza a politika abszurditását és csökkenti a politikusok elismertségét. Ezért tehát nevessünk egy jót a politikusainkon: ez sokkal egészségesebb, mint idegeskedni miattuk. Meztelen királyok ők, akiknek az ígéretei semmit nem érnek, a megoldásaik nem működnek. A demokratikus politikusok mindig olyan megoldásokat javasolnak, amelyek révén még több pénzhez és hatalomhoz jutnak függetlenül attól, hogy korábban hányszor vallottak már kudarcot.

Miközben a demokráciáról írtam, olyan felismerések birtokába jutottam a természetével kapcsolatban, amelyek egyfajta lelki nyugalmat adtak. A politika és a politikusok többé nem zaklatnak fel. Abban a reményben osztom meg gondolataimat ebben a könyvben, hogy azok Önökre is ugyanilyen hatással lesznek.